Mindenki fellélegzett: megláttuk az első táblát, ami Isztambul jelzi.
Már csak 492 km! Nagy hurrá! Mindjárt otthon vagyunk!
És tényleg! 14 óra múlva már a lakásban is voltunk!
Előzményként azért még el kellett menni ehhez a 492 km-es táblához. Sőt! Mi még annál is tovább mentünk! Elmentünk egészen a 680 km-es bójáig*!
*Valójában az utunk az erdő közepén ért véget (de nem azért, mert kifogyott a benzin, hanem, mert tényleg ide akartunk jönni). És mint ilyen hely, nem volt km-t jelző tábla. Igazándiból semmilyen tábla nem volt. Időnként még út sem volt…
De mi azért megtettük a 680 km-es távot!
Ezt is valójában le lehetett volna alkudni 580-ra. De mi elmentünk egyet ebédelni. Van egy jó étterem a szomszédos völgyben (Daday), ahol hihetetlen finom etli ekmek-et készítenek
Mindezt tettük az Áldozati Ünnepek alatt. Amikor is Isztambul 90% hozzánk hasonlóan útnak indul. Ugyan azon az egyetlen útvonalon..
Mi azért próbáltunk trükközni. Vannak ilyen népszerű időpontok, mint pl. a péntek délután. No, ezt érdemes messze elkerülni! Ennél már csak a szombat reggel a rosszabb….
Viszont van egy szűk átjáró péntek-szombat éjszaka. Ehhez nem kell mást tenni, csak hajnali 3-kor elindulni otthonról. Sima ügy…
Mondjuk nem minden nap csinálunk ilyet… de azért elég gyakran.
Nem is volt ez olyan rossz ötlet. Csak egy probléma volt vele, hogy Isztambulban sokan vannak. Rengetegen. És ha valakinek van egy jó ötlete közlekedés szempontjából (rövidebb út, kerülőút, indulási időpont, stb…), akkor legalább még 10.000 embernek lesz hasonló jó ötlete. Aztán amikor már annyian leszünk a hátsó kisutcában, hogy néptánccal egybekötött pikniket lehetne tartani (helyette családfa ismertetővel egybekötött dudálás van), akkor már nem is annyira jó az az ötlet.
De még így is sikerült viszonylag jól haladni! Alig 2 óra múlva már ki is értünk Isztambulból! A távot le lehetett volna tudni 40 perc alatt is, de akkor nem állunk meg teázni… Anélkül pedig nem utazás az utazás….
Az odaút egyébként nem szokott izgalmas lenni. Nem olyankor szoktunk eltévedni. Ráadásul ahogy távolodunk Isztambultól, mint a fa levele, úgy lesznek az utak egyre keskenyebbek, és egyre kisebb forgalmúak.
Tehát az odaút nem szólt másról, mint hogy mentünk, megálltunk teázni. Megint mentünk, megint megálltunk teázni. De ezúttal már ettünk is egyet. Majd megint mentünk, megint megálltunk teázni. Aztán megint mentünk…
Közel 700 km-t kellett egyhuzamban levezetni. Nem mellékesen nyitott szemmel! Persze, hogy gyakran megálltunk. Ha már nagyon untunk, akkor kirúgtunk a hámból, és sült kolbászt ettünk. Nem ám valami egészséges fitnesz salátát, mint az előző 5-8 megálláskor.
Ha pedig a gyerekek unták, akkor énekeltem nekik. Hamar belátták, hogy van rosszabb is, mint becsatolva ülni a gyerekülésben.
Ezekben a megállókban azért az is jó volt, hogy a gyerekek tudtak egy kicsit ordítva rohangálni. Egyik-másik megállóban erre a célra ugráló várakat fújtak fel. Máshol pedig a gyerekek kisvonatba lehetett beültetni. Bár, hogy abban mi a jó, ha a gyerek a kocsi után a vonatban fog ülni… talán, hogy elvigyék jó messzire!
Tehát az odaút eseménytelen volt. Mentünk, megálltunk teázni. Megint mentünk, megint megálltunk teázni. De ezúttal már ettünk is egyet. Majd megint mentünk, megint megálltunk teázni. Aztán megint mentünk…
Mire azért túljutottunk az 500. km-en, már kellően elég volt a kocsiban ahhoz, hogy senki se akarjon már mást, csak minél előbb megérkezni. Így ilyenkor nagyon nem akciózunk az útvonalban. Megyünk amerre szoktunk…
No de visszafele!
Ilyenkor néha valamelyikünknek eszébe jut, hogy annyi, de tényleg annyi látnivaló van a közelben, érdemes lenne legalább egyet megnézni útközben. Valami ismeretlen úton, földúton, kecske-ösvényen. Ebben az a jó, hogy ugyebár egy akkora várost, mint Isztambul, nem lehet olyan nehéz eltalálni. Viszont 600 km távlatból ez mégsem olyan egyszerű.
Vagy úgy döntünk, hogy a Fekete-tenger menténk megyünk haza, ahol útközben olyan jókat lehet teázni. Meg kerülgetni az egyébként is kacskaringós úton álló szamarakat
De az is lehet, hogy hazafele bevásárolunk a kastamonu-i fokhagymából (és akkor 4 hétig illatozik utána a kocsi..meg mi is), húsból (pastirma), helvából, stb… Míg már az ülések alatt, meg a fejünk felett is ezek a finomságok lengedeznek.
Vagy egyszerűen csak öt percre beugrunk 1-2 rokonhoz.
Akármelyik változat is történik, az eredmény úgyis mindig ugyan az: Reggel elindulunk az erdőből, de mire kiérünk a hegyekből, addigra már sötét lesz.
Az izgalmak kedvéért ilyenkor minden pont fordítva történik, mint amikor eljöttünk Isztambultól: először eszünk, majd utána iszunk teát. Persze azért elsőnek megállunk, nem menet közben fogunk enni..
Illetve a kocsi tele van pakolva kastamonu-i finomságokkal. Kár lenne őket érintetlenül hagyni..
Majd pedig elérjük az autópályát, ahol az a bizonyos 492 km-es tábla látható. Innen kezdve lesz roppant izgalmas az utazás: megyünk, megyünk, megyünk. Majd megállunk, eszünk, teázunk. Megint megyünk, megint megállunk, teázunk. És eszünk. Valahol mélyen az emberben van egy ilyen, hogy minél jobban unatkozik, annál inkább akar enni.
Ahogy pedig egyre inkább megyünk Isztambul felé, és az éjszaka mélységeibe, úgy csökken az átlagsebességünk. Többször állunk meg, több autót kell kerülgetni.
Az első 100 km-t még olyan 30-40 perc alatt lehet letudni. A másodikhoz már 1 óra kell. A harmadikhoz már 2… Utána pedig 3-3. Ha szerencsénk van, akkor odáig nem süllyedünk le, hogy 4, vagy még több óra kelljen a 100 km megtételéhez. Olyankor már fennáll az veszélye egy erős hajhullásnak.
