Az 1848/49-es Szabadságharc menekültjei Törökországban – 3. rész

A törökországi magyar emigráció életében három jelentős esemény történt, ami hatalmas fordulatot hozott rájuk. Mindhárom olyan, ami így vagy úgy, de megváltoztatott mindent:

  • 1853 – Krími háború
  • 1859 – Olasz függetlenségi háború
  • 1867 – Kiegyezés

Nem volt meglepetés, hogy még az évszázad vége előtt lesz egy orosz-török háború. Sokkal inkább az volt érdekes, hogy a történelemben ez volt az első olyan eset, amikor keresztények fogtak össze a muszlimokkal egy másik keresztény ellen. Mégpedig vallási okokból!

A katolikus (Róma) és az ortodox (Moszkva) egyház összeveszett azon, hogy ki vigyázzon Jeruzsálemre. Bizánc bukása után ugyanis Moszkva vállalta fel a Római Birodalom örökösi feladatait. Ami jelen esetben keleti oldalon élő keresztények (így az Oszmán Birodalom területén is) védelmét. De a törökök jobban örültek volna, ha ezt ezentúl a franciák végzik. Az angolok is ezt támogatták.

Valójában persze területi érdekekről volt szó. Oroszország megerősödött (ebben a magyar Szabadságharc leverése is segített). És úgy gondolták, hogy végre megvalósul a régi álmuk, a Fekete-tenger megszerzése. Nekik ugyanis nem volt sehol olyan kikötőjük, amit érdemben használni tudtak volna (ugye, hogy a történelem ismétli önmagát!).

Az angolok viszont mindenit megpróbálta akadályozni, aki hozzájuk hasonló dominanciára tör. A franciáknak pedig kellett már valami, hogy megtörjék végre a Napóleoni átkot, miszerint ők a rosszfiúk.

Így egy olyan érdekes szövetség alakult ki, hogy a törökök mellett a franciák és az angolok is harcoltak.

Az osztrákok viszont teljesen patt helyzetben voltak. Nemcsak, hogy eszük ágában sem volt az oroszoknak segíteni, de azok hódításai pont hogy osztrák érdekeket sértett. Így az osztrákoknak is az lett volna a jó, ha a törökök mellett harcolnak. Nem mellékesen a siker esetén a mai Ukrajna és Románia területéből is egy jó nagy adagot szerezhettek volna.

Csakhogy az oroszok segítettek az 1848/49-es Szabadságharc leverésében, és e miatt az osztrákok nem támadhatták meg őket (bár a történelem folyamán láttunk már ennél durvább dolgokat is).

Az osztrákok beszállhattak volna az orosz oldalon is. Az sem lett volna rossz, mert akkor pedig egy balkáni területbővítésben biztosan reménykedhettek volna. Egy nagyon kellemes esetben pedig akár még Isztambult is megszerezhették volna.

Ebben az esetben viszont biztosan számíthattak arra, hogy az összes magyar emigráns (Törökországból, Angliából, Amerikából) azonnal hazatér, és felébreszti azokat is, akik eközben valamelyik pincében bújtak meg. Az osztrákok így is csak orosz segítséggel tudták a magyarokat legyűrni. Nem kellett nekik az, hogy még a törökök, franciák és angolok is ott legyenek.

Így ők inkább kimaradtak az egészből.

Kossuthnak viszont pont az volt a terve, hogy valamilyen formában az osztrákokat is belerángassa a háborúba, mert akkor újra fel lehetne éleszteni a Szabadságharcot, ezúttal külső segítséggel. De hiába is próbálkozott, nem sikerült neki. Ami talán jobb is, mert láttunk a történelemben olyanokat, amikor a segítő fél elfelejtett hazamenni. Kossuth is éppen az egyik ilyen ellen küzdött.

A Törökországban élő magyarok is hasonlóan látták a helyzetet. Végre elérkezett az idő a visszavágásra! Meg legalább nem unatkoztak, mert a nagyon nagy többség nem igazán boldogult. Sőt, leginkább lassan elszegényedtek.

Amit híre ment, hogy kitört a háború, a magyarok a világ minden pontjáról érkeztek, hogy katonai szolgálatra jelentkezzenek. Kmety György (immár Iszmail pasa) Londonból érkezett. Ő Bem Apó csapatával Aleppóba került. De amikor Bem meghalt (1850), akkor Angliába távozott.

A török vezetés a Duna menti hadsereg vezetésére Klapka Györgyöt kérte fel, de ezt az osztrák tiltakozás miatt visszavonták. Az Habsburgok joggal félhettek attól, hogyha felfegyverzett magyarok jelennek meg a környéken (pláne hadvezérek!), akkor könnyen elszabadulhatnak az események. Így végül ezen a fronton egyedül a már említett Ömer Pasa vezethetett sereget, és csak néhány magyar kísérhette (pl. a házi orvosa). Ők el is jutottak Krímbe. Klapka Györgynek a kis-ázsiai főparancsnokságot ajánlották fel, de ő ezt elutasította. Ő végül nem vett részt ebben a konfliktusban.

A Krími háború leginkább kiemelkedő magyarjai Guyon Richárd és Kmety György volt. A többi magyarral együtt az ország keleti végén, a Kaukázus környékén harcoltak. Leghíresebb cselekedetük Kars várának megvédése volt, amiért kitüntetéseket kaptak.

Mindeközben Izmirben egy angol-német, és egy angol-svájci légió is állomásozott. Ezekbe gyakran kerültek magyarok. Nem csak a Szabadságharcosok, hanem mások is, akik az osztrák katonai sorozás elől menekültek. Őket számtalan helyen vetették be, és nemcsak Törökországban.

A háború alatt több magyar is különböző háborús vállalkozásba, melyek gyors meggazdagodást ígértek. Leggyakrabban markotányosok voltak, akik a hadseregnek árultak nélkülözhetetlen, vagy éppen nehezen beszerezhető eszközöket. Viszont nagyon kevesen voltak, akik ezt a pénzt értelmes helyre fektették be. A legtöbben elherdálták, felélték.

Szilágyi Dániel szintén 1848/49-es emigráns volt. Isztambulban egy antik könyvkereskedésnél dolgozott inasként. Majd a Krími háborúban markotányosként akkora bevételre tett szert, hogy az egész könyvkereskedést megvette. Később pedig török, arab és perzsa könyveket és kéziratokat gyűjtött. Ezzel a tudósok és kutatok fontos lelőhelyét alakította ki. Halál után (1885) kb. 900 mű a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába kerültek. Őket itt lehet elérni.

A Krími háború után Ömer pasával a magyarok további katonai szolgálatot teljesítettek (a törökök gondoskodtak arról, hogy mindig legyen valaki, akivel a katonaság tud foglalkozni). Ők Bagdad felé mentek. Sokaknak ez lett az utolsó állomásuk.

1859-ben elkezdődött az Olasz függetlenségi háború. Garibaldi mellett már lehetett saját magyar légió is. A függetlenségi háború, és az egyesítés elhúzódott, mely alatt többször is megcsillant a remény, hogy újra lehet indítani a Szabadságharcot. Mindeközben viszont számtalan magyar el is esett a frontokon. Ezzel együtt nem biztos, hogy aki Olaszországot megjárta, vissza akart térni Törökországba. Az olasz félszigeten új lehetőséget kaphattak, és újabb újrakezdésre.

1867-ben pedig megtörtént a Kiegyezés. Az emigrációban élő magyarok végre hazatérhettek. A hosszú évek alatt megöregedtek, elfáradtak, és leginkább elszegényedtek. Sokuk már csak meghalni mentek haza.

Törökországban ezután már tényleg csak azok maradtak, akiket valami komolyabb dolog kötött ide, akik gyökeret tudtak ereszteni. Családot alapítottak, sikeres vállalkozást indítottak, vagy a katonaságban értek el komoly eredményeket.

Érdemes a forrás PDF végén található 35 oldalba belekukkantani. Itt található azoknak a listája, akikről tudunk valamit. Érdekes látni, hogy kivel mi történt. Van, aki sörfőzdét nyitott; van, aki hotelt. Van, aki kocsmai verekedésben hunyt el, és olyan is, aki tovább folytatta a forradalmat valahol.

Jó böngészést! 🙂

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
Az 1848/49-es Szabadságharc menekültjei Törökországban - 3. rész, 10.0 out of 10 based on 2 ratings
 

One Reply to “Az 1848/49-es Szabadságharc menekültjei Törökországban – 3. rész”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .