– És itt most fordulj jobbra…
– Nem tudok, ez egy egyirányú út. Ráadásul négysávos.
– Pedig azt mondták, ők itt jobbra szoktak menni.
– De ők betonkeverővel közlekednek ezt. Ha te is azzal jársz majd, te is arra mész, amerre te akarsz..

Péntek van. Az ilyen nyerő nap Isztambulban. Mivel az egész városban dugó van, így aki akárcsak egyetlen métert is halad, az máris nyertesnek érezheti magárt.

Isztambulban gyakran van dugó. Általában reggel 00:05 órakor kezdődik és eltart olyan 23:59-ig. Így fontos a leleményesség, hogy találjunk olyan hátsó kisutcát, amerre el lehet menekülni. A gond csak az, hogy Isztambulban 15-20 millió ember él. Ha neked van egy jó ötleted a dugó elkerülésére, akkor még legalább 10.000 ember is ugyan azzal fog próbálkozni. Így hiába mész át a játszótéren, temetőn, ott is dugó lesz.

De azért természetesen próbálkozunk. Lejöttünk az autópályáról, mert hátha… Azóta leledzünk az eltévedés állapotában. Szerencsére azért megvan a rutin, így olyan messzire még nem keveredtünk el. A macskák sem faltak még fel bennünket. Az autópálya is itt van valahol a közelben, és minden jel szerint kitartóan délnek haladunk. Bár ez utóbbi nem látszik, tekintve, hogy teljesen sötét van.

Igen, éppen egy kevésbé kivilágított kerülten haladunk át. Vagy hosszába, vagy keresztbe. Reméljük, hogy inkább keresztben, mint hosszában. A GPS-nek pedig elege lett belőle, hogy úttalan utakon próbálunk menni, amikor ő folyamatosan terelget vissza a helyes irányba. Így egyszerűen azt jelzi, hogy már rég az autópályán megyünk. És még biztat is, hogy naaaaa, menjünk már egy kicsit 120-al is!

Pedig mi alig 20 km/h-el tudunk haladni, ami még mindig több, mint amivel az autópályán haladtunk. Az 13 km/h volt…

És nem is úttalan utakon megyünk. Csak nem látszik az út, mert sötét van. Néha azért ennek is megvannak az előnyei. Vannak dolgok, amiket az ember nem akar látni.

Még akkor se, ha az egy olyan traktor, amelyikre valaki viccből cápafogakat festett.

Főleg olyat nem!

Tehát megyünk. Megyünk mert visszafordulni nem érdemes. És megyünk, mert ez nem a legjobb hely az alvásra.

Megyünk felfele, és megyünk lefele. Az ember el sem hiszi, milyen dimbes-dombos az a környék, ami mellett olyan kényelmesen elhúz az autópályán. Ahogy azt sem, mennyire kacskaringósak is ezek az utcák.

Bár mondjuk egyáltalán nem olyan vészesek, mint Isztambul történelmi belvárosában. Itt pl. nincsenek lépcsők az út közepén. Na jó, vannak, csak nem olyan sűrűn.

Cserébe metró építésbe lehet futni. A történelmi belvárosnak legalább ez az előnye megvan. Ott senki nem mert metrót építeni. Elég csak 10 cm-el mélyebbre ásni, mint ameddig Ayşe néni szokott kapálgatni, és máris kibukkan valami, ami 2-3000 évesnél idősebb.

Ezzel szemben a külvárosban ha valaki túl nagy gázzal hajt, könnyen valamelyik alagútban találhatja magát.

Aki azért odafigyel, nem esik bele a lukba olyan könnyen. Csak kicsit fura, hogy a 2×2 sávos út hirtelen véget ér, és a nép be van terelve a sikátorokba. Ott pedig a sofőrök leleményességére és a helyi kebab árusokra bízzák, hogy ki, hol fog a végén kijutni. Csoda, hogy nem csináltak még ebből reality show-t.

Azért ha olyankor szembe megyünk a forgalommal, meg dudálunk, meg integetünk, meg villogunk, meg jó sokat visszatolatunk, akkor azért el lehet vele érni valami. Azt nem, hogy haladjunk is valahova, de viszont a helyiek kapnak egy kis kulturális ízelítőt Európa szívéből. Megtudják, hogy a magyarok ilyen rendes emberek, akik sokat gondolnak mások anyukájára is.

Olyan nagyon sokat nem kell itt bolyonganunk. A dugó-jelző program azt mondta, hogy csak 3 km-t kell átevickélnünk, és már mehetünk is vissza az autópályára. Ezt a távot lassan letudtunk. És már a felvezető úton vagyunk.

Ezekre azért oda kell figyelni, mert nem ritka az, hogy jóval előtt el kell kezdeni az autópályára felmenni (vagy onnan lemenni), amit amit megszoktunk. De szerencsére mindenki ki van táblázva. Isztambul nagyon is jól ki van táblázva.

Még az elterelő utak is. Hacsak valaki nem tette rá a kabátját a táblára véletlenül.

Úgyhogy itt is vagyunk az autópálya felvezető szakaszán. Sőt! Éppen megyünk is át a pályán! Aztán kanyarodunk jobbra. Most ráfordulunk… nem-nem.. átmegyünk alatta… szóval megint a dzsungelben vagyunk.

De nem! Mégiscsak erre vezet a hivatalos felvezető út! Itt jelzi a tábla, hogy még egy kör van. Megint fel a hídra! Ez még nem az a híd, ami tényleg felvisz a sztrádára. Ez csak elvisz ahhoz, amelyik felvisz arra, amelyik levisz majd minket a végére. Érthető nem?

Itt megyünk párhuzamosan az autópályával, és arra várunk, hogy végre feljussunk rá. De ez a makacs felvezető út, csak nem jut el oda. Immár a negyedik hídon megyünk át, és két alagút is megvolt, mire végre feltűnnek az ismertető jelek. Igen, ez már tényleg a felvezető út. Ami lehetne gyorsítónak is nevezni. Most már tényleg az autópálya mellett megyünk. Itt már lehet a gázt taposni, mert ez az, ami fokozatosan bevisz minket a küzdőtérre.

Persze, ha nem lenne ennyi autó, akkor tényleg lehetne a gázt taposgatni. De egyenlőre már az is nagy változás, hogy végre elérhetjük az álombéli 40 km/h-s sebességet.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Aszfalt balett (Isztambul közlekedése 13), 10.0 out of 10 based on 1 rating
 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .