Anatólia történelme pisztáciahéjban – 6. rész

Az 1200-as évek végén eléggé állt már a bál Anatóliában. Már csak az oszmánok hiányoztak!

Később már nem hiányoztak…

A XIII. században a Bizánci Birodalmat a keresztesek buktatták meg (ironikusan pont azt a birodalmat szúrták hátba, aki már évszázadok óta ezzel a módszerrel élt.). Szeldzsukokat pedig a távolról érkezett mongolok darabolták fel. Így Anatólia visszakerült abba a vad korszakába, amiben már oly sokszor volt része.

Hivatalosan Anatólia keleti és középső része mongol kézre került, de ők túl messze voltak, hogy bármit is csináljanak. Másképpen nézve pedig még mindig a Szeldzsuk Birodalom gyakorolta a hatalmát. Csak neki meg hatalma nem volt. És egyébként is annyi bajjal kellett megküzdenie, hogy nem ért rá Anatóliával foglalkozni. Bizánc pedig… ő éppen a nemvolt állapotból próbált kikecmeregni.

A térség egyetlen igazán még működő állama a Mamlúk Birodalom volt. Ők Egyiptomban székeltek. Onnan próbáltak meg befolyást szerezni Anatóliára.

A mamluk egy speciális középkori rabszolga volt, mely az arab területeken volt nagyon népszerű. Az Ázsiai sztyeppeken fogták őket, valamelyik török törzstől. Mégpedig gyerekeket.
Hamar áttérítették őket az Iszlám vallásra, és már kora gyerekkortól képezték őket.
Itt ne arra a rabszolga típusra gondoljunk, akik fizikai munkát végeztek. A mamlukok sokszor nagyon is magasan képzettek voltak. Olyannyira, hogy pl. pénzintézetek használták őket számítási feladatokra. De még az állami gépezetben is részt vettek. Egy mamluk lehetett az uralkodó hangja, akit elküld egy távoli tartományba, hogy ott politikai döntéseket hozzon.

Éppen ez okozta végül a gondot Egyiptomban, hogy olyan magasan képzettek voltak, és annyira benne voltak a politikában, az uralkodásban, hogy végül átvették a hatalmat. Ezzel pedig megalakult a Mamlúk Birodalom (1254)

Az 1300-as években Nyugat Anatóliában az egyik törzs vezetője, Oszmán hódító hadjáratra indult, ahogyan az már szokásos volt. Papíron ezt a Szeldzsuk Birodalom érdekében tette.

Kezdetben még csak a környéket dúlta fel, de utána egy kicsit messzebb ment, mint akkoriban szokás volt. Majd még egy kicsit. És még egy kicsit. Ekkor rájött, hogy már a Bizánci Birodalom területén jár. Végül is nem volt tilos őket megtámadni, de nem volt megállapodás, hogy a birodalmat piszkálni kellene. És mivel komolyabban senki se akarta Oszmánt megállítani, elment egészen Bursa városáig. De azt már a fia, Orhán foglalta el (1326). És ha már itt járt, akkor ide tett egy trónt is.

Ekkor Orhánnak volt egy trónja, egy darab országa, és egy városa. Egy fővárosa! Várral együtt. És senki se mondja, hogy ne csináld! Legalábbis senki olyan, akit ne lehetne lebunkózni. Igen. Ezt így tényleg meg lehet csinálni! – gondolta. Magát szultánnak nevezte ki, és belefogott egy stabil birodalom kiépítésébe.

Mivel abban az időszakban az kisebb-nagyobb országok-birodalmak-szultánságok egymás kaszabolásával voltak elfoglalva (vagy ha nem, akkor a házon belüli hátbaszurkálással), így a törökök jól tudtak indítani. Igazán komoly ellenállással nem néztek szembe. 1338-ra már a Boszporusz partjáig jutottak, elfoglalták Üsküdart (akkor még az nem Isztambul része volt, hanem egy külön tartomány).

A bizánciak pedig ahelyett, hogy felismerték volna a veszélyt, még mindig egymással, és az utódállam darabkákkal voltak elfoglalva. A törökök A Gallipolinál átkeltek Európába, és 1361-re elfoglalták Edirne (Drinápoly) városát. Ezzel pedig teljesen körülzárták Konstantinápolyt.

Eközben keleti irányba is terjeszkedtek. Erre az időszakra Anatóliában már nagyon sok török élt, főként a Szeldzsuk Birodalomnak köszönhetően. Sok esetben nem volt szükség háborúra, hanem csak családegyesítés címszóval bekebelezték a kisebb szultánságokat.

Mint már írtuk, ez az időszak a folyamatos csatákról, veszekedésekről szólt. Amelyik területek viszont bekerültek az Oszmán Birodalomba, azok viszonylagos békére számíthattak. Az oszmánok nem (nagyon) piszkálták a kisebbséget, és toleránsak voltak a más vallásúakkal, mint a keresztényekkel, zsidókkal. Sokkal inkább a síita-szunnita ellentétek okoztak problémát. De még mindig jobb volt az élet, mint azokon a helyeken, ahol az utódállamok egymást csépelik.

E mellett az oszmánok sok más szempontból is nagyon modernek voltak akkoriban. Az Oszmán Birodalomba bekerülés sok embernek egy jobb életet jelentet (persze akinek levágták a fejét, annak nem).

Így minden jól ment ahhoz, hogy ismét egy teljes Anatóliát lefedő birodalom jöjjön létre. Csakhogy 1402-ben visszajöttek a mongolok. Timur Lenk vezetésével Ankara mellett megütköztek a törökökkel. Bár szerencsésebb lenne az elütötték, vagy elgázolták szavakat használni, mert akkora fölénnyel verték szét a török csapatot. A szultánt pedig, I. Beyazitot elfogták. Timur Lenk őt hazavitte és kalitkába zárta.

Hirtelenjében az Oszmán Birodalom fej nélkül maradt. Vagyis megvolt a fej, csak olyan messze, hogy onnan még hazatelefonálni sem lehet (talán mert Faraday-kalitkába zárták). Eddigre viszont a törökök közel kerültek Bizánchoz, és több szokást is átvettek tőlük. Pl, hogyha baj van, akkor mindjárt egymást kezdjél el hátbabökdösni.

Egészen komoly örökösödési háború alakult ki, amely 11 évig tartott. Ebből a káoszból I. Mehmed szultán került ki győztesen, aki azzal kezdte a munkáját, hogy kihajította a bizánci tanácsadókat, és szakított a bizánci szokásokkal. Helyette az ősi török és perzsa szokások lettek az új irányvonal.

Majd pedig összeszedte a birodalmát. Hiszen a hosszú évek alatt Anatólia visszaesett a kedvelt elfoglaltságába: kiskirályságok alakultak, amelyek egymást csépelik.

Fiának, II. Murádnak is sok dolga akadt. Ekkora elérte a birodalom azt a szintet, amikor már komolyabban kellett foglalkozni mindennel. Az ország vegyes összetételű, és vegyes vallású volt. Ráadásul a külső szomszédokkal is kellett valamit kezdeni. Ekkor történtek az első összecsapások Velencével, és a Magyar Királysággal is. II. Murád foglalta el Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát és Görögországot. Nándorfehérvárnál viszont a magyarok (Hunyadi) megállították őt.

Fia II. Mehmed pedig elfoglalta Isztambult (1453). Ezzel nemcsak a Bizánci Birodalomnak lett vége (és változott meg a világ örökre), hanem ezzel lettek az oszmánok is nagyhatalom.

Konstantinápoly elestével a törököké lett a keleti keresztény vallási központ, a keleti átjáró, és a kapu keletre. Most már komolyan kellett velük foglalkozni. Pontosabban kellett volna.

A további években az oszmánok tovább terjeszkednek. Még Itáliát is megtámadják (sikertelenül). Elfoglalják Mekkát, és ezzel igazolják, hogy minden muszlim vezetői lettek. Észak-Afriában egészen Marakkóig jutnak. Északon pedig… nos Magyarországig.

De a folyamatos növekedés mellett elmaradt a modernizáció. Szulejmán szultán volt az utolsó (és egyben az első is), aki komolyabban átrendezett mindent, hogy a birodalomnak legyen jövője. De az őt követő szultánok egyre gyengébbek lettek, egyre többször ragadtak a háremben. Még olyan időszak is volt, amikor a szultánok feleségei gyakorolták a tényleges hatalmat.

A növekedési folyamat megállt, majd lassan megfordult. A XIX. századra az Oszmán Birodalom hatalmas területeket vesztett. Folyamatosak voltak a belső problémák. Az ország jobban hasonlított egy múzeumra, mint egy tényleges nagyhatalomra. Mindeközben az angolok és a franciák egyre többször használták fel őket az oroszok ellen.

Európa beteg embere. Így hívták az Oszmán Birodalmat, amikor belépett az I. Világháborúba. Onnan ismételten vesztesként került ki, ismételten hatalmas területeket vesztett el. Musztafa Kemal Atatürk volt az, aki a folyamatot megállította. És ő volt az, aki meggyógyította Európa beteg emberét. 1923. október 29-én kikiáltották a török köztársasát. Ennek mérete valamivel nagyobb, mint Anatólia.

Lassan 100 év telt el. Egy olyan 100 év, amikor a világban rengeteg minden történt, főképpen háborúk. A Török Köztársaság (és így Anatólia) viszont megmaradt békében.

Anatólia történelme pisztáciahéjban – 6. rész, 10.0 out of 10 based on 2 ratings

---