Az elmúlt napokban röviden végigvettük Anatólia (alias Törökország, alias Kis-Ázsia – bár ez a 3 név nem pontosan ugyan azt takarja) történelmét. Ebben jól láthattuk, hogy az évezredek során a különböző nemzetek milyen lelkesen próbálták embertársaikat eltenni láb alól.
De nem csak az töltötte el őket mélységes rajongással, ha emberek tűnhetnek el, hanem ha velük együtt minden más is a feledés homályába merül. De legalább egy jó adag föld legyen felette.
Néha meg egyszerűen csak arra járt egy földrengés, tűzvész, stb… és az temetett el mindent.
Ma senki se tudja, milyen mélyre kell Isztambulban leásni, hogy a civilizáció kezdetére jussunk. Az eddigi tapasztalat az, hogy teljesen mindegy, hol és milyen mélyen kezdtünk lukat fúrni, valami mindig előkerül. És ha kicsit odébb próbálkozunk, kicsit mélyebben próbálkozunk, akkor is találunk valamit.
Olyan helyen is, ahol mindenki tudja, hogy ott már biztosan nincs semmi. Meg olyan helyen is, ahol korábban már ásott valaki, de nem talált semmit.
Ahogy a történelem ülepszik, úgy képeznek a különböző korok különböző rétegeket a föld alatt. Ismerve a hely történetét, eléggé jól ki lehet számolni, hogy milyen mélységbe lejutva melyik korba jutunk.
Ez Isztambulban azt jelenti, hogy a legfelső réteg az Oszmán időszakban képződött. Ez körülbelül az első pinceszintet jelenti. Mivel a mai Törökországot az Oszmán Birodalom egyenes folytatásának lehet tekinteni (nem volt világégés a váltáskor), amit ma látunk az utcán sétálva, az mind az, ami az Oszmán Birodalomban is volt.
Pontosabban az, amit úgy éreztek, hogy érdemes megtartani. Ilyenek pl. a dzsámik, templomok, fürdők, bazárok, stb…
Vagyis, ha az első pinceszintig ásunk le, akkor nagy meglepetés nem fog érni minket. Bármi ami ott van, elvileg olyasmi, ami nem bír történelmi értékkel.
De csak elvileg. Ettől még elég gyakran előfordul, hogy a gödör alján valami olyan bukkan elő, ami meglepetést okoz. Mi egy török fürdőt (hamam) találtunk egyszer. Más pedig templomot. De előkerülhet valami más fal is. Vagy egy darab csempe, néhány mozaik, kisköcsög (ez a hivatalos neve mindennek, ami agyagból van, és sok részre összetört), ágyúgolyó, használati tárgy, elfeledett gázszámlás, stb…
Ilyenkor mindig leállnak az ásási munkák, függetlenül, mi célból is történik (ha csak krumplit ültetünk, akkor is). És kezdődik a vizsgálódás, hogy mégis mi az, amit találtunk, és mekkora a történelmi értéke.
Ebből a szempontból a mozaik nagyon mókás. Hiszen ma is kedvelt, hogy a házakat mozaikkal borítják be. A rendes kötőanyag használata viszont már nem olyan kedvelt dolog. Így ezek a falra felragasztott kicsi kőlapocskák néha hullanak, mint a hó. Ezek pedig jól összekeverhetnek a föld alatt talált többi régészeti lelettel. Aztán majd lehet válogatni, hogy mi az, ami tényleg régi, és mi az, ami csak a múlt héten potyogott be oda.
Nem is beszélve az egyéb olyan dolgokról, amelyeknek bár nincs lábuk, de össze-vissza mozognak, és szintén bekerülhetnek valami mellé a föld alá.
Így nemcsak azt kell megnézni, hogy amit találunk, az melyik korból származik. Hanem azt is, hogy az eredetileg is ott volt, vagy csak az Ali cipelte magával egy darabig, amikor hazafele jött a kocsmából háborúból.
Ilyen vándor dologból meglepően sok szokott előkerülni. A múlt héten kezdtünk egy előzetes terepfelmérést az egyik felújítandó háznál. A kertben olyan 15-20 cm-es zöld dzsungel várta, hogy egy macska arra tévedjen, és felfalhassa. Amikor ezt kitakarítottuk, akkor derült ki, hogy még további 30 cm szemét borítja a kertet.
Ezek között végül nem találunk kincses ládát, csak egy kutat. Így megúsztuk mindenféle macera nélkül.
Ahol a török fürdőt találtuk, ott egy gyors adminisztrációt követően engedélyezték a bontást. Aki a templomot találta, őt a megőrzésre kötelezték. Így ott a nappali közepén egy templomrom is látható. Jól összeillik a nagyképernyős TV-vel. Egy másik helyen talált faldarabot edzett üveggel kell megvédeni, és erre lehet folytatni az építkezést.
És olyan is van, ahol a történelmi mellékhelyiséget kellett beépíteni a modern fürdőszobába.
Tehát láthatjuk, hogy már elég az első szintig leásni, hogy izgalmas kalamajkákba kerüljünk. Néha az is elég, ha csak a felszínen söprögetünk egy kicsit. De ezek még mindig könnyebb esetek, mintha leásunk a második szintig, ahol már bizonyára Bizáncba boltunk.
Éppen ezért az isztambuli önkormányzat a legtöbb helyen csak egy pinceszintet engedélyez. Hiszen az már jó eséllyel az Oszmán időszakban is pince volt, így ami érték oda elbújt, azt már megtalálták. Nem mellékesen Isztambulban az utcaszint is folyamatosan emelkedik. Így az értékesebb történelmi szintek szépen-lassan egyre távolabb kerülnek a veszélyes felszíntől.
De vannak olyan helyek, ahol az önkormányzat egyáltalán nem engedélyezi a pinceszintet. Pl. azért, mert ott sokkal hamarabb lehet Bizánci vagy más leletekbe botlani.
Nagyon kényes pl. a bizánci Fal környezete. Látszólag a Fal túloldala egy nyugis hely, ahol évezredeken keresztül csak erdő és mező volt. Így ott nyugodtan lehet ásni, mert úgyse találunk semmit. Pont ellenkezőleg!
Az évezredek alatt számtalan sereg támadta meg Konstantinápolyt. Ezeknek a nyomai pedig mind-mind megtalálhatóak a mai Eyüp kerületben. Nemcsak az ellenséges csapatok táborait, és fegyvereit, de katonák és más emberek a sírjait is rejtheti a föld. Pl. a legendás Abu Ajjúb al-Anszári – Mohamed próféta medinai vendéglátója.
Itt tehát nem kell mélyre ásni, hogy a régészeti-városmegóvási-történemi adminisztráció mélyére süllyedjünk.
Az extrém játékosok viszont belevágnak a II. szintbe is, ami már a Bizánci időszakhoz tartozik. Ehhez nem minden esetben kell mélyre menni. Elég ha kicsit jobban leásunk, mint ahol az oszmán szint véget ér, és máris a felszínre bukkan egy régi rom, egy régi használati tárgy, vagy egy régi hajó.
Egy-egy régi hajót mindig találni Isztambulban a föld alatt. Még a hegy tetején is. Bár a leghíresebb ilyen hegy tetején akadt bárka az ország túlsó végén, az Aratár-hegyen (törökül: Ağrı) található. Vagyis ott kéne megtalálni…Sőt! Néha meg is találják! De ez már egy másik történet.
No de vissza a második rétegre! Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy az első réteg az amatőröknek való. Amolyan játszó kert. Mint ahogy láthattuk, ott is lehet találni extrém dolgokat. No de a második rétegtől lefele…!
Bizánc több, mint 1000 évig uralkodott a Boszporusz felett. És őt sem előzte meg világégés (leégett ő magától is). Így mondhatjuk, hogy Konstantinápoly egyenes folytatása volt annak a városnak, amit a görögök alapítottak.
A bizánciak viszont már nem annyira rajongtak a régi dolgok megőrzéséért. Ők eléggé rendesen takarítottak. Isztambulban pl. nem találunk Zeusz (Jupiter) vagy hasonló, görög/római istennek a templomát. Az is igaz, hogy bőven volt elegendő idejük arra, hogy a várost fokozatosan átépítsék.
Ezzel szemben a törökök nagyon sok bizánci épületet meghagyta. Közülük sokat még ma is aktívan használnak (legismertebb ilyen az AyaSofya). Néha-néha pedig hozzá építettek.
A Bizánci Palota viszont nem maradt meg. Mert…mert… kellett a kő.
Fontos különbség, hogy a Bizánci Birodalom nyugat felé nézett. A kereskedelmi, és diplomáciai hajók nyugat felől érkeztek. Így a palota is abba az irányba állt, Konstantinápoly nyugati oldalán. Míg az Oszmán Birodalom központja sokkal inkább Anatólia volt, mint a bizánci időszakban. Ők a palotát már inkább kelet felé, a Fekete-tenger irányába állították. Később ez még keletebbre tolódott, a Dolmabahçe Palota esetében.
Mivel pedig a régi Bizánci Palotát már senki se használta, senkinek sem tűnt fel, ha hiányzik néhány tégla belőle.
Tehát a második réteg a bizánci réteg. De a legtöbb bizánci épület tovább élt az oszmán időszakban is (ha másként nem is, téglaként valamelyik ház falában). Így ha a második rétegben találunk valamit, az olyan, amit nagyon el akartak felejteni. A harmadik rétegben pedig azok a dolgok vannak, amiket még a bizánciak is el akartak felejteni. És még ott van a negyedik réteg is. Na, őket aztán tényleg mindenki el akarta felejteni.
Pontosan nem tudjuk, hány réteg is van valójában. Isztambulban metrót építeni nem is egyszerű e miatt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy mindig van még lejjebb. Egész egyszerűen, ha nem direkt a Föld magjába építkeznek, akkor mindig fel fog bukkanni valami.
A Marmaray építése bebizonyította, hogy egyszerűen teljesen mindegy, milyen irányba ásnak, mert valahol mindig felbukkan valami. Mégpedig leginkább ott, ahol nem számítanak rá. Találtak hajót, templomot, kebab árust, meg néhány falut. És persze nem maradhattak el a kisköcsögök sem. Több, mint egymillió darabot találtak.
A legtöbb dolog így, vagy úgy, de visszakerül a sötét mélységbe, és így a feledés homályába. Amit tudnak, elviszik egy múzeumba. Ahol bekerül valamelyik alagsori sötét raktárba. Ahol vagy elfelejtik, vagy… elfelejtik, na.
Míg vannak olyan tárgyak, amelyek ha nagyon nincsenek útban, akkor ott maradnak. Őket időnként visszatemetik. Időnként pedig fallal zárják el. És ha jelzéssel nem látják el, akkor nem is gondoljuk, hogy az utcán, a metróban, vagy máshol járva alattunk (vagy éppen mellettünk) egy egész föld alatti város van.
- A duda (1.000)
- Roxelána (1.000)
- Isztambul nevei (1.000)
- Találtunk egy hamamot (1.000)
- Egy alternatív történelem (1.000)
- A Genovai falrendszer nyomában – 2. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 15. rész) (RANDOM - 1.000)