Konkrét tervek az első isztambuli „légi vonata”

A „légi vonat” (törökül havaray) elnevezés elég jó fantáziára utal. Mert valójába ezek a vonatok nem repülnek. Csak éppen olyan magas lábakon áll, ahol már biztosan nem zavarnak senkit. Nem ütnek el senkit (kivéve a sirályokat). Így pedig a vonat nemhogy nem fog dugóba kerülni (lásd villamos), de még olyan gyorsan is mehet, ahogy csak tud!

Őket máshol monorain-nek, vagy nyeregvasútnak, egysínes vonatnak is szokták nevezni. A török név azért annyival találóbb, hogy még nem biztos, hogy egysínes lesz az a vonat, amit a 25. emelet nappalija előtt fog száguldani.

Nem először vetődik fel, hogy Isztambul közlekedését a 3. dimenzióba is ki kellene terjeszteni. Lefele (alias metró) több sikeres próbálkozás is volt. Csak éppen a kb. 8-10 ezer éves városban bárhol is ásunk, régészeti kincsek tömegébe futunk bele.

Így végül, ha nem lehet lefele menni, akkor irány fölfele!

Elhatározások már eddig is voltak, de inkább tűntek légből kapott (vigyázat! szóvicc!) ötleteknek. Az évek során eddig egyik sem valósul meg. De még komolyabb terv sem született.

A tervezést az is hátráltatta (és hátráltatja ma is), hogy ahol igazán szükség lenne rá (belváros), oda pont nem lehet építeni. Így maradnak a külvárosi részek.

No nem mintha, itt nem lakna néhány millió ember! Így ide éppen úgy van értelme olyan tömegközlekedés kiépítésének, amelyik milliós nagyságban tudja az utasokat szállítani. A gond az, hogy melyik gócpontot kössék össze melyikkel.

Isztambul egészen egyszerűen akkora, hogy már nem úgy központosodik, mint a sima városok. Itt a külvárosokban is ugyan olyan központok alakultak ki, mint máshol a városközpont. Az emberek simán úgy élik le az életüket, hogy a tényleges belvárosig (nem is beszélve a Boszporusz túloldaláról) soha nem kell elmenniük. Mintha nem is egy városról lenne szó, hanem egymás mellé ragasztott városok sokaságáról.

Mindezt az érzést az is erősíti, hogyha Isztambul egyik kerületéből a másikba átmegyünk, tényleg olyan, mintha egy másik városba lennénk.

Így tehát a kérdés az, hogyha a „repülő vonat” nem megy be a belvárosba, akkor mely külső pontokat kössék vele össze.

Természetesen azért van olyan kiemelt hely, ahol egy már meglévő fő közlekedési eszköz található (pl. metró). A gerinchálózat, mellyel azért be lehet jutni a belvárosba. Így az új vonalnak bizonyára egyik fő pontja az lesz, hogy ezzel találkozzon. Az európai oldalon ez leggyakrabban az Atatürk repülőteret jelenti. Itt már van metró. Meg amúgy is össze kell majd kötni az épülő 3. repülőtérrel.

Tehát ha majd elkészül, és erre jár egy turista, és kilép az Atatürk repülőtérről, akkor mindjárt megcsodálhatja majd Isztambul első „repülő vonatát”. És ha megtetszik neki, akkor mindjárt fel is ülhet rá. Ami pedig elviszi őt…. na igen… valahova..

Ez kb. olyan lesz, mint amikor az útikönyvek arra biztatták a turistákat, hogy a Taksim téren üljenek fel az emeletes buszra, mert az átviszi őket a Boszporusz-hídon. És az milyen jó már.

Most térjünk el attól, hogyha valaki péntek délután felül egy buszra a Taksim téren, akkor jó, ha még éjfél előtt átér a Boszporusz-hídon (és ehhez még nem is kell emeletesnek lennie a busznak. De tény, hogy emeletes buszról nézve a forgalmi dugó is teljesen más: emeletesen unalmas). De az igazán izgalmas kérdés, hogy amikor átért, hogy a bánatba fog visszatalálni?

Minden esetre senki se panaszkodott még, hogy végérvényesen eltévedt volna az ázsiai oldalon. Bár ennek oka lehet az is, hogy az illetőt végül felfalták a macskák…

Igen, az első isztambuli egysínes vonat az Atatürk repülőtér közelében* fog járni. Mégpedig Sefaköy, Halkalı és Başakşehir kerületekben. Mégpedig 9 km hosszan.

Ezzel azt várják, hogy az E-5-ös úton (Çevreyolu) drasztikusan lecsökken a forgalom, és kevesebb ember lesz ideges.

* Az isztambuli szlengben a közel egy olyan mértékegység, amelynek változó a hossza. 100 m-től kezdve akár 5 km-ig is terjedhet ez a meghatározás. Alapja, hogy mennyi idő alatt éhezik meg az ember.