1848-as magyarok Törökországban – Szerepjáték – Utószó

2017. Február 14-én kezdtük meg a Szerepjátékot, ahol ki lehetett próbálni, mit is élhettek meg azok a magyarok, akik 1849. után külföldre menekültek. Fókuszban azok, akik Törökországban maradtak.

A játék 11 életpályát vitt végig, és így 67 bejegyzés (fejezet) született. Összesen 222 oldal lenne, ha könyvbe kinyomtatnánk (82.000 szó, 535.000 karakter). És ezzel minden idők leghosszabb sorozatát sikerült összehoznunk ezen a blogon.

Igazándiból lehetett volna tovább bonyolítani, részletesebben írni, több életpályát kipróbálni. Tehát lenne még benne lehetőség, de úgy érzem, már így is éppen elég hosszú lett. Bizonyára örülni fogtok, ha végre valami más téma és előkerül. Aki végig kísérte az eseményeket, annak pedig köszönöm.

A vége felé több vonalat is összevontam. Ennek csak egyik oka volt az, hogy rövidítsem a történetet, mielőtt nagyon elszaladna. Valójában a vége felé tényleg nagyon kevés esemény történt.

Amikor valaki külföldre költözik, akkor kb. a 3-5 év lesz az, amikorra elmondhatjuk, hogy berendezkedett. Ez az a pont, ami után már csak az unalmas hétköznapok vannak. Főleg a korabeli Isztambulban.

Ezt megfigyelhettük a magyar emigránsoknál is. Az 1853-as Krími háború minden szempontból fordulópont volt. És pont egyebeesik a fent említett időszakkal. A háború egy jó alkalom volt, hogy a magyarok visszavágjanak. De egyúttal azt is megmutatta, hogy mekkora esélye van egy második Szabadságharcnak: nem sok.

Eddigre kiderült, hogy ki az, aki Isztambulban marad, és ki az, aki inkább máshol keres szerencsét. Az akkori Oszmán Birodalom nem volt egy hű-de-izgalmas hely. Aki nem katonának állt be, és nem sikerült valamilyen üzletbe belefektetnie, az csak tengődött. Bár ez valószínűleg még mindig jobb volt, mint mondjuk éjjel-nappal szenet lapátolni valamelyik londoni gyárban.

Tehát az orosz-török háború után az Isztambuli magyarokkal lényegében nem történt semmi. Aki megcsinálta a szerencséjét (orvosok, tanárok, tolmácsok, mérnökök, saját vállalkozók), azok rendesen élhették az életüket. Valószínűleg ők azok, akik a Kiegyezés után is Isztambulban maradtak. Míg haza inkább azok mentek, akik nem találtak olyan munkát, aminek hosszútávú jövője lenne. Vagy semmit sem találtak.

A törökországi beszámolók főképpen ezektől az emberektől származnak, miután visszatértek Magyarországra. Csakhogy ezek nemcsak nagyon csekély mennyiségű információk, de még csak nem is megbízhatóak. Sokkal többre megyünk, ha a török feljegyzésekből próbálunk kiindulni. De az akkori adminisztráció is inkább volt érdekes, mint hasznos.

Így a törökországi magyarok tényleges tevékenységükről nagyon keveset tudunk. Pedig legalább a csatákban vállalt szerepükről jó lenne többet tudni.

Mindennek pont az ellentéte Kossuth útja. Ő róla annyi információ található, amiből több könyvet meg lehetne tölteni. Egyesek ezt tényleg meg is tették. Nemcsak a követői jegyzeteltek lelkesen, de az osztrák titkos rendőrség is figyelte minden lépését. És minden olyan ember lépését is, akivel csak szóba állt.

E mellett Kossuth fontos emberekkel, politikusokkal, királyokkal és gyakran tárgyal. Így ezek a beszélgetések is megvannak. Így Kossuthról annyi minden található, hogy akár a teljes emigrációban töltött idejét órára pontosan rekonstruálni lehetne. Beleértve azt is, hogy melyik nap mit evett, milyen zoknit húzott, stb..

És ő még arról is gondoskodott, hogy minden napra kitaláljon valamit…

Tehát egyik oldalon eseménydús, állandóan aktív, jól naplózott útvonalat találunk. Míg a másik oldalon nem történt semmi. És ezt a nagy semmit le se írták.

Így a Szerepjátékhoz leginkább a kor hangulatát kellett megragadni, és összevetni a mai Isztambulban tapasztaltakkal. Ez alapján lehetett megjósolni, az emberek viselkedését.

Vajon mit tesz ott egy magyar, aki nem ismeri a nyelvet, a kultúrát, a várost és senkit sem. Valószínűleg pénze sincs, vagy csak nem túl sok. És e mellett az Oszmán Birodalom legalább 200 évvel volt lemaradva Magyarországhoz képest. E mellé tegyük hozzá azt a biztos tudatot, hogy nem lehet hazamenni. És talán még az osztrák titkos rendőrség is figyeli az embert, és csak ürügyet keres, amiért bebörtönözheti.

Semmi kellemes nincs benne. Talán csak ha sütött a nap, ki lehetett ülni a Boszporusz partjára…. Nemcsoda, hogy sokan valamilyen kábítószer rabjai lettek.

Viszont a hazatérés sem lehetett kellemes. A külföldre kiköltöző emberek számára megáll az otthoni idő. Az emigrációban élők 18 évet tartózkodtak távol Magyarországtól. Ez idő alatt pedig óriási változások történtek. Nem mellékesen már egy új generáció is felnőtt közben, akik teljesen másképpen gondoltak az osztrákokra.

Azok, akik hazatértek, újra át kellett élniük a kultusokk nevű hatást. Csak ezúttal még nehezebb volt, hiszen azt kellett észrevenniük, hogy ez a Magyarország már nem az az ország, ahonnan ők eltávoztak, és ahova oly nagyon visszavágytak. Míg mondjuk Törökországban élve lehetett reményük, hogy egyszer hazatérnek, rá kellett ébredniük, hogy az a haza már nem létezik. Az osztrák-magyar barátság miatt pedig akár még elárulva is érezhették magukat.

A hazatérő emberek legalább 40 évesek voltak, vagy még öregebbek. Pénzük elfogyott. És 20 év elteltével vajon mi maradt a házukból, családjukból, rokonukból….

Nos, ezzel véget ért az 1848-49-es Szabadságharc magyarjainak a története. Azt hiszem, bőségesen elegendően teljesítettük a március 15-ei emlékezést. De természetesen, amennyiben valami érdekeset találunk a témával kapcsolatban, akkor róla készül majd új bejegyzés. De biztosan nem ilyen terjedelmű. 🙂

Nosza, vissza Isztambulba! Vissza 2017-be!

1848-as magyarok Törökországban – Szerepjáték – Utószó, 10.0 out of 10 based on 1 rating

---