Az 1848/49-es magyarok és a Ramadán

Keveset tudunk a Törökországba emigrált szabadságharcos magyarokról. Még kevesebbet, hogy miként álltak a valláshoz, és így a Ramadánhoz.

De van néhány kapaszkodó, amiből megpróbálhatunk néhány dolgot kikövetkeztetni.

Azt biztosan tudjuk, hogy 1849. október 29-ig 238 menekült tért át az Iszlám hitre. Ekkor körülbelül 4000 katona (többségében magyar, de volt köztük olasz, lengyel és osztrák is) él a Vidil városka melletti oszmán menekülttáborban. Nem sokkal később, kb. 3000-en hazatértek. 1650 fő került át a Sumenbe, a második menekülttáborba. Köztük volt Kossuth és a követői is.

A törökök javasolták a magyaroknak, hogy térjenek át az Iszlám hitre, mert akkor már sem az osztrákok sem az oroszok nem kötelezhetik őket a menekültek kiadására. Vagy ha mégis, az áttérés során mindenki török nevet kap, ami után reménylen lenne, hogy bárkit is megtaláljanak.

Ezzel együtt a magyarok tapasztalt és értékes katonák voltak, akiket a törökök szívesen láttak volna a saját hadseregükbe. Ezt magas fizetéssel, címekkel és egyéb juttatásokkal is jutalmazták. Viszont ennek sokkal inkább formai jellege volt. Ténylegesen nem várták el, hogy a magyarok higgyenek is az új vallásukban. Sőt! Még azt is felajánlották, hogy idővel felmentik őket az esküjük alól.

Tehát tudjuk, hogy 238 fő tért át, ebből 216 volt magyar. Nem zárhatjuk ki azt, hogy a Szabadságharc katonái között voltak muszlinok is, de erről nem tudunk semmit. Zsidókról vannak feljegyzések, és hogy közülük is voltak akik áttértek. Akiről viszont biztosan tudunk, az Bem Apó. És azt is tudjuk, hogy ő még a Ramadán böjtöt is megtartotta, pedig ekkor már túl volt az 50-en. A böjtre senki sem kötelezte, sőt, mindenki megpróbálta lebeszélni róla. De ő úgy érezte, hogy ezt meg kell tennie.

A törökök e miatt nagyon is tisztelték. Halála után Iszlám szokás szerint temették el. 1929-ben a maradványait hazaszállították Lengyelországba, de pont az áttérése miatt nem engedték keresztény földbe temetni. Így egy hatoszlopos emelvény tetején nyugszik.

Az, hogy a katonák nem lehettek más vallásúak, annak valószínűleg praktikussági okai is voltak. Ilyenek mint egységes imaidők, egységes ünnepnapok, stb… Egyébként az Oszmán Birodalom már a korai években is tolerálta a más vallásúakat (nem mellékesen az utolsó években ők vitték a gazdaságot).

Ilyenkor abba kell belegondolni, hogy ott van egy ember egy teljesen idegen közegben, idegennek körülvéve egy teljesen más kultúrában. Csakhogy az ottani emberek annyira mégsem idegenek, mert a bajtársaik. És ők éppen tartanak egy ünnepet. A kívülállónak (jelen esetben a Szabadságharcból menekült magyarnak) nem lenne kötelessége, hogy velük együtt ünnepeljen, velük együtt böjtöljön. Erre senki sem kéri meg őt. Még akkor se, ha formálisan ő is muszlin lett. Ebben az esetben a hősünk vajon mit választ: inkább marad kívülálló, és nem vesz részt a böjtben? Vagy inkább ő is beáll a többiek közé?

Ne feledjük el, hogy 150 évvel korábban az emberek másképpen keltek, más beosztással étkeztek. Akkoriban az, hogy katona (aki egyébként is megszokta a nélkülözést) a hadsereggel együtt menetrend szerint hajnal előtt felkel, étkezik, majd kihagyja az ebédet és nem iszik vacsoráig, mindez nem biztos, hogy annyira megterhelő, mint manapság nekünk. Kik javarészt csak ücsörgünk az irodában.

Természetesen ha csatára került a sort, vagy menetelésre, vagy bármi olyanra ami igénybe veszi a szervezetet, akkor már kihagyták a böjtöt.

Én úgy gondolom, hogy azok a magyarok, akik a török hadseregben szolgáltak, közülük többen is végigcsinálták a böjtöt legalább egy alkalommal. De legalábbis egy-két alkalommal belekóstoltak.

Teljesen más azok története, akik inkább letelepedtek Isztambulban. Hiszen nagy részük egyáltalán nem akarta felvenni a török szokásokat, és így bizonyára a böjttel sem foglalkozott. E mellett Isztambulban nagy számban éltek nem muszlinok is. Így abban semmi különös nem volt, ha valaki nem tartja a Ramadánt. Így sokkal kevésbé érezhették azt a magyarok, hogy nekik is böjtölni kellene.

Persze lehetséges, hogy pont e miatt (Történjen már valami izgalmas! felkiáltással) többen is belevágtak egy-két alkalommal.

Viszont az ebbe a csoportba tartozó emberek között voltak olyanok is, akik tényleg Isztambulban gondolták folytatni az életüket. Ők valószínűleg idővel több török szokást felvettek, és köztük lehet a Ramadán böjtje is. Bár erről semmit sem lehet tudni.

Sok magyar megházasodott. És bár nem feltétele a leánykérésnek, hogy a fiú muszlin legyen, ezt a rokonok mégis sokszor preferálják. Így elképzelhető, hogy több magyar csak a házasság miatt vette fel az Iszlámot. Ez még mindig nem vonja magával azt, hogy utána böjtölni is kell. De ebben az esetben már jó eséllyel találhatunk olyat, akik végigcsinálta a böjtöt.

A harmadik csoport pedig Kossuth és követői. Ő nem vette fel az Iszlámot. De találunk utalásokat rá, hogyha a muszlinná válás elősegítette volna az ügyet, akkor talán még ez is előfordulhatott volna. De Kossuth nem tervezte, hogy huzamosabb ideig marad Törökországban. Sőt! Vallás ügyben is inkább a Reformátusra való áttérést szorgalmazta (a Habsburgok sosem kedvelték a reformátusokat, így ez is egy szembenállásnak felelt meg).

Érdekesség viszont, hogy Kossuth hamar felfedezte, mennyire fontos az adott ország nyelvének megtanulása. Így török-magyar szótárt, és nyelvtani összefoglalót is készített. Ebben találunk a vallással kapcsolatos szavakat és kifejezéseket is.

Kossuth végül csak 1 évet tartózkodott Törökországban. Nem tudjuk, mi történt volna, ha hosszabb ideig marad. A céljai érdekében vajon milyen lépésekre lett volna hajlandó…