Magyar vagyok

Ismét egy gondolatkör, milyen magyarnak lenni Törökországban, és mi történik a magyar nyelvvel.

Most már a 9. évet töltöm Isztambulban. Kiszámoltam, majd 2038-ban jön el a nagy fordulat. Ekkor már többet leszek Törökországban, mint Magyarországon.

Egy keddi napra fog esni az évforduló. Be is írtam a Google Naptárba, hogy szóljon majd, nehogy elfelejtsem.

Az utána következő időszak lesz majd érdekes! Mert úgy tűnik, bizonyos dolgok sosem fognak változni.

Azt megtanultam, hogy sosem fogok töröknek tűnni. És az is biztos, hogy bármennyire tanulom is meg a nyelvet, sose fogok úgy beszélni, mint egy igazi török. Bár az is igaz, hogy bőven van még mit gyakorolni.

Oké, sose leszek 100%-ban török, de nem is hiszem, hogy ez lenne a cél. Szerencsére olyan időszakot élünk, amikor a törököknek semmi bajuk a külföldiekkel. A törökök amúgy is mindig tolerálták a külföldieket. Sőt! Amikor Európában éppen nagy zsidóüldözések voltak, akkor a törökök befogadták a nagyszámú menekülteket.

A dolgok inkább pont fordítva vannak! Amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, és még törökül is beszélek, akkor mindig nagy örömmel fogadnak.

Majd pedig minden alkalommal, de tényleg minden alkalommal, végigfutjuk a szokásos köröket.

Ez amolyan gyors műveltségi vetélkedő, amiben a beszélgetőtárs megmutatja mennyire jól tájékozódott is magyar témában. És ilyenkor szoktak érdekes dolgok is előkerülni, miszerint Budapesten (soha nem Bukaresten) oroszul vagy amerikaiul (nem angolul) beszélnek. Majd összeszámoljuk a híres embereket. Ez érdeklődési körtől függően Puskás vagy Liszt.

Sokan vannak, akik megjárták a Nagy Háromszöget. Ez egy 4-6-napos túra, benne Budapest, Bécs és Prága. És bár kicsit összemosódik, hogy akkor melyik hely melyik is volt, de azért büszkén mesélnek róla.

Utána áttérünk arra, hogy bizonyára tanulóként vagyok itt. Nem, mondom, a gyerekeim tanulnak itt, én már rég túlvagyok ezen. Ó, hát akkor bizonyára a követségen dolgozom. És ha már így történt, milyen jó, hogy találkoztunk, mert neki van egy ismerőse, akinek minden álma, hogy Amerikába menjen. Nem intézném-e el neki a vízumát??

Nem, én kérem itt házasodtam. Hú, ez aztán az érdekes. Ide jöttem tanulni, és itt találkoztam egy magyar lánnyal. Nem, nem a lány török, és az interneten találkoztunk.

Ezek után indul egy kb. 40 perces beszélgetés, hogy a lány melyik tartományból származik, ott miket látni, enni, stb.. Majd mire a végére érünk lemegy a nap…meg újra feljön…

Ez akkor a legjobb, amikor mondjuk sietne az ember.. Vagy csak leülne egy kicsit valami nyugis sarokba ebédelni.

További fokozata ennek, amikor mindezt angolul próbáljuk. Mert ugye a külföldivel angolul kell beszélni. Hiába hallani tőle, hogy törökül válaszol minden kérdésre, akkor is marad az angol. Ami még jól is jönne, mert a gyakorlás sosem árt. De csak ha a beszélő partner nemcsak annyit tud, hogy What’s your name?

Az érdekes, hogy Bécsben az osztrákokkal is mindig így járok…Nekik is hiába beszélek németül…És olyankor ők sem tudnak angolul.

Tényleg kíváncsi vagyok, eljutok-e majd egy oda, amikor nem kell majd ezeket a köröket lefutni. Amikor nem próbál majd mindenki angolul beszélni velem.

Ezért lesz majd érdekes a 2038 utáni időszak. Ekkor már 30 éve leszek Isztambulban, vagyis régebb óta, mint az a beszélgető partner, amelyik általában a 20-as éveit járja.

Szóval gyertek vissza 21 év múlva is! Remélem, akkor is lesz még a blog! 🙂