Kastamonu 1 – Utazás az éjszakában

Ahogy minden évben valamelyik ünnepén, ezúttal és elmentünk a hegyekbe, Kastamonuba.

Erről készült egy képes, zenei feliratozásos beszámoló.

Mindenki dőljön hátra, és élvezze az utazást a sötétben!

A fényképek legtöbbje (több ezer, de ezek közül csak néhányat mutatunk be) a már jólismert autóba felfüggesztett rezgő telefonnal készült. Becenevén fedélzeti kamera. Időnként belelógott a rádió is (becenevén Music Center), amin ki lehet betűzni, hogy éppen melyik dalt szólt a kép készítésekkor. Keressetek rá a neten, és hallgassátok ti is azt a dalt!

Mielőtt elindulunk a hegyek közé(*), mindig hosszú taktikai elemzés előzi meg az utat. Ünnepről van, ami azt jelenti, hogy az Isztambultól Törökország belsejébe menő egyetlen autópályáján olyan 8-9 millió ember lesz. Így elkezdődik egy nagy számolgatás, tippelés is, melyik a legjobb időpont, hogy ne kerüljünk dugóba. Vagy legalábbis azt minimalizáljuk.

Este menjünk? Hajnalban menjünk? Szombaton jöjjünk? Hétfőn? Melyik kerülő úton menjünk?

Csakhogy ha ennek a rengeteg embernek csak a 0,01%-a gondolja ugyan úgy, már akkor is olyan 100.000 emberről beszélünk. És olyan sok választék nincsen. 1 autópálya, 1 elkerülő út (meg egy földút az erdőben, de akkor már inkább jobb, ha direkt traktorral indulunk), és 4 nap. És azért mégsem lehet, hogy az utolsó napon megyünk.. Bár akkor legalább szembe mennénk a forgalommal.

Végül minden taktikai megbeszélés hasonlóan végződik: megreggelizünk/megebédelünk/megvacsorázunk, aztán beülünk a kocsiba, és kész.

Előtte persze kifosztjuk a sarki kisboltot. A jól megrakott autó maradék üres helyeit feltöltjük vízzel, kólával, chipsel, ropival, szotyolával, pattogatott kukoricával és minden olyannal, ami remekül mutat majd az ülésen szétmorzsálódva.

Tehát elindultunk!

Szerencsére a Boszporusz feletti hídon hamar átjutottunk. Nemrég volt egy felújítás, ami olyan 1-2 órával megnövelte a mindennapi menetidőket. Isztambulban 2+1 híd, és 1 alagút van, amivel autóval átmehetünk egyik kontinensről a másikra. Ez nem túl sok egy 15+ milliós város számára. És ha ebből az egyiken éppen dolgoznak… nos.. hát akkor jobb otthon maradni, és átaludni az egész évszakot.

De hamar átjutottunk, és máris ráfordultunk az Ankara felé menő autópályára. Ezen a ponton a GPS barátságosan kiírta, hogy a következő forduló majd csak 294 km múlva lesz. Addig nyugodtan haladjak előre. Már persze ha erre van lehetőség a dugóban.

Emlékeztetőül a 294 km kb annyi, mint Budapesttől az Ukrán határ. Mi viszont ennek a távnak a megtétele után még csak Anatólia előszobájában leszünk. További kb. 300 km vár még ránk, de immár autópálya nélkül. Bár azok az utak sem olyan rosszak azért! De róluk majd később…

A török autópályák nagyon jók. Főleg az Isztambul és Ankarát összekötő, ami a legtöbb helyen 2×3+leálló sávos. Így itt aztán tényleg lehet menni. És ugye úgy ismerjük a törököket, akik tényleg szeretnek menni.

Pedig ez nem így van! A török egy nyugis ember. Főleg ha határidőről van, és még inkább főleg, ha valahova időben kell odaérni. Csak amikor sokan vannak együtt (és ugyebár Isztambul egy ilyen hely), akkor kicsit stresszesek lesznek. Ezért a városban még a hátsó elöregedett macskaköves úton is padlógázzal mennek, a fő gyorsforgalmi utakon pedig nem ritka a 160 km/h sebesség sem. De amint kiérnek a városból, mindjárt megnyugszanak. És akkor már bőven elég nekik, ha a kocsi mozgásban van. Nem kell annyira száguldozni.

Ezen az Isztambul-Ankara autópályán ha valaki már 130 km/h-val megy, akkor az országutak ördögének érezheti magát!

Ugye 3 sáv van. Normál esetben úgy kellene eloszlania a forgalom, hogy a szélén mennek a lassú teherautók. Középen azok, akik szabályosan a maximális 120-140 km/h-val mennek. Belül pedig azok, akik laposra tapossák a gázpedált. A törököknél ez viszont nem így van.

A szélén azok mennek, akiket nem igazán érdekel, mikorra érnek célba. Vagy csak nem akarnak a rokonokkal találkozni, így nekik bőven elég, ha az ünnepek vége után is még úton vannak. Ők boldogan elvannak a 60 km/h-val. E miatt pedig a kamionok gyakran bekerülnek a középső, meg a belső sávba is. De a legbelül utazókról sem lehet elmondani, hogy őrülten mennének. Ott is tele van olyanokkal, akik 90 km/h-val száguldoznak. Persze bizonyára ez is egy hobbi. Van, aki lepkét gyűjt; van, aki Facebookozik; és van, aki a belső sávban piknikezik. Ne zavarjuk meg őket.

Tudni érdemes, hogy Törökország hatalmas. És rengetegen közlekednek az utakon, főleg ünnepek idején. De máskor is. E mellett pedig a törökök szeretik, ha a dolgok kényelmesen mennek. Kényelmesen lehet enni. Meg ha már ott járnak, akkor kényelmesen vásárolni. Chipset, ropit, szotyolát, pattogatott kukoricát és minden olyat, ami remekül mutat majd az ülésen szétmorzsálódva.

E miatt az út menti parkolókat a törökök komolyan gondolják. Főleg az autópálya mellett, ahol hatalmas megállóhelyeket építenek. És ezeket úgy tervezik, hogy akár az éjszaka közepén is egyszerre 10-15 távolsági busz is beérkezhet. És ezt a rengeteg embert el kell látni élelemmel, mellékhelyiséggel. És persze chipsel, ropival, szotyolával, pattogatott kukoricával és minden olyannal, ami remekül mutat majd az ülésen szétmorzsálódva.

Itt szó sincs arról, hogy a kétszáz ember benzinkútnál áll sorba, miközben fúj a jeges szél.. Itt tágas belső terek vannak, ahol akár játékpartok is találunk. És legtöbbször több étterem közül választhatunk. Választhatunk, hogy pl. húst eszünk, vagy húst. Esetleg húst. Ez amúgy ilyenkor, az Áldozatok Ünnepén, amikor amúgyis húst eszünk hússal, egészen jó bemelegítőnek számít.

Nem mellékesen pedig a mellékhelyiség is tágas, több személyes. TV-vel felszerelt, ha valakinek éppen mindkét keze foglalt lenne, és így nem tudná a telefonján világgá kürtölni, mit is csinál éppen. Érdekes módon, bárhol is álltunk meg, a férfi wc-ben mindenhol éppen a TeleShop ment. Arról beszéltek, hogy vegyünk varrógépet. Ha nem fizu előtt lettünk volna, nem is tudom, hogyan tartóztattam volna meg magamat…

Természetesen nemcsak az evésből (és annak következményeiből) áll a parkolás. Hanem ősi török szokás szerint vásárlásból is. A parkolókban egy kisebb bazárt is találunk. Itt lehet venni rágcsálni valókat, magokat, cukrokat. A gyerekeknek pedig olyan játékot, ami szerencsés esetben nem törik össze még mielőtt elérjük a következő parkolót.

Ezek végül is olyan dolgok, amelyek kellemesebbé teszik a hosszú utakat. De találunk itt fűszereket is! Hiszen mikor vegyünk 10 kg feketeborsot, ha nem éppen akkor, mikor 400 km-e vagyunk otthontól? És ha már fűszerünk van, akkor vegyünk mindjárt agyag főzőedényt is. Meg sajtot, tejet és egy adag húst is. És amikor majd nagy valószínűséggel dugóba kerülünk, és már nem bírjuk tovább, akkor majd leülünk az árokpartra főzőcskézni.

És még azokra is gondoltak a kedves árusok, akiknek a kocsijában esetleg túl sok hely maradt, vagy valamit nagyon szeretnének útközben az ölükben tartani. Ők a kertitörpék és az agyagkutyák-hattyút széles választékában böngészhetnek. Ha egy ilyet, mondjuk egy gólyát, beteszünk az anyós-ülésre, akkor egész biztosan felfigyelnek ránk az autós társaink!

Nos, ilyen körülmények között mentünk az Isztambul-Ankara autópályán. És csak mentünk.. és mentünk…

Néha alagúton mentünk át. Néha viszont nem volt alagút… Olyankor alagút nélkül mentünk.

És csak mentünk…mentünk..

Mígnem besötétedett…

Akkor megálltunk, ettünk egyet, és mentünk tovább.

 

Ezek után már sötétben mentünk… És mentünk…és mentünk.

A sötétben is volt alagút.

Ők belülről nem sokat változtak azzal, hogy lement a nap. Viszont most már belül volt világos, és kívül sötét.

Így mentünk és mentünk az éjszakában, amikor egyszercsak felébredt a navigációs program. Közölte velünk, hogy elfogyott a 294 km. Ideje letérni balra. Most már csak nagyjából ugyan ennyi van vissza. De most már nem autópályán.

Törökországban a mellékutak egyáltalán nem rosszak. Sőt! Kifejezetten jók! Szinte autópálya minőségűek. Két út található egymás mellett, igencsak erősen elkülönítve (pl. vizes árokkal). Mindkettő legalább 2 sávos, néha akár 3 sávos is lehet. Ha pedig van elég hely, akkor leálló sávot is építenek. Az egyetlen fő különbség az autópályával szemben, hogy itt van szintbeli kereszteződés. Ez pedig sok-sok sebességkorlátozó táblát jelent, amire jóformán senki se figyel.

A rendőrök, hogy megpróbálják kicsit kordában tartani a gyorsan-hajtó 80 milliós lakosságot, élethű papír rendőrautókat pakoltak ki az út szélére. Persze nem lett eléggé élethű, hiába tettek a tetejére működő szirénát is, már messziről látszik, hogy valami nem oké. Mégis elérték vele, hogy sokan lassítsanak. Sőt! Meg is álljanak! Hiszen ki ne akarna egy selfie-t a papír rendőrautóval?

Tehát az utak jók. Nagyon jók! Ráadásul lehetőség szerint elkerülik a településeket is. Csak néha-néha kellett bemenni valamelyik városba. De ott is többnyire csak mérsékelték a sebességet, nem volt komolyabb korlátozás. Ez alól kivétel a Karabük nevű ipari város (olyan, mit Magyarországon volt Ózd). Itt több lámpával is meg kellett küzdeni.

E mellett külön érdekesség, hogy ebben a városban valamilyen furcsa okból a sebességhatár nem 80 km/h, hanem 82 km/h. Nem elírás, nyolcvankettő. De vajon miért? Miért nem 88 (Vissza a jövőbe! c. film). Vagy akkor már 42? Az legalább válasz lenne az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre… De a 82…

Tudjuk róla, hogy páros szám, hogy félprím. Hogy 2*41=82. Azt is tudjuk, hogyha elosztjuk a 37392-et 456-al, akkor pont 82-öt kapunk. Azt is tudjuk, hogy Tizenötszögszám. Meg Pell–Lucas-szám.Meg Boldog szám. Meg még Harshad-szám is (bár a 3-as és a 9-es rendszerben). Ezek mind fontos dolgok… De rómaiul leírva is furán fest (LXXXII). Binárisan is (1010010).. Mérföldben pedig 50 mph… nem áll össze…

De ez is olyan dolog, ami inkább izgalmassá teszi az éjszakai vezetést. Itt már 1000 m-e vagyunk a tengerszint felett, ami azt jelenti, hogy… igazándiból nem jelent semmit.. Ez ilyen érdekes furcsaság Törökországban, hogy magasabban vagyunk, mint bármelyik ponton Magyarországon, mégis olyan, mintha csak a Dunántúlon autókáznánk. Kisebb-nagyobb dombok, és kisebb hegyek a távolban.

Ami igazán érdekes, hogy amikor majd úgy érezzük, hogy beértünk a hegyek közé, és jön a kacskaringós út, akkor valójában lefele megyünk. A célvárosunk alig 400 m-e van a tengerszint felett. Kastamonu is 775-re van. Tehát egyáltalán nem vagyunk magasan. Semmi fenyőerdő, sziklák, meg ilyesmi. No persze mindez a sötétben nem is igen látszik.

Helyette viszont zölden világító dzsámikat láthatunk. Meg olyan útmenti boltokat is, amelyek karácsonyfaként tele voltak aggatva színes lámpákkal.

No de vissza az útra! Tehát mentünk. És mentünk. És most már sötét is volt. De mi mentünk, és csak mentünk. Meg közben zenét hallgattunk. Egészen addig, míg be nem értünk az egyik megyei rádió hatókörébe. Itt itt éppen közlekedési hírek mentek. És a rendszer automatikusan átkapcsolt rá (TP). Csak éppen a csatornában szó sem volt közlekedésről. Inkább tehenekről. De ez nem biztos.

Egy bácsi énekelt nagy lelkesen a TP csatornán. És erősen kihallatszott, hogy nem ez volt a szándéka. Inkább tűnt olyannak, mint aki éppen fürdeni készült. De hát végül is, mi ebben a baj? Az éjszaka közepén úgysem történik semmi, amivel a közlekedési híreket ki lehetne tölteni.

Még tavasszal történt az eset, ráadásul pont Kastamonu városában, hogy valaki leült a számítógép elé az éjszaka közepén. Ez mondjuk még nem ritkaság. És olyan web-oldalt nyitott, amin felnőtt tartalom volt. Ez sem számít ritkaságnak. Csakhogy erről hamarosan az egész város tudomást szerzett, mivel a számítógép rá volt kötve a városi hangosbemondó hálózatra. Így a következő percekben egy teljes kerület hallhatta, hogy a videóban szereplő nénik is bácsik milyen jól is érzik magukat. Erről még egy YouTube videó is készült (ma is megtekinthető), így lett is belőle nagy balhé..

Mi nekünk be kellett érnünk a bácsi énekével. Aztán beértünk Kastamonu megye központi városába, Kastamonuba.

Igazándiból kikerülhettük volna, hiszen évek óta kész az elkerülő út. De mi mégis úgy döntöttünk, hogy éjjel 1-kor átmegyünk a városközponton. No meg így, hogy senki se járt az utakon, nyugodtan fel lehetett keresni az ATM-eket, mert egyik előtt sem állt sor. És egyik előtt sem volt gond a parkolás.

Mostanra már jó késő volt, de a városban működött még a díszkivilágítás. Érdekes, ufó-szerű lámpák voltak elrejtve a járdában.. Talán pont azért, hogy mátrixos vagy QR-kódos üzenetet küldjenek az UFÓ-knak.

Itt már elmondhattuk, hogy az út nehezén túl vagyunk. Már csak pont 100 km volt vissza. A hátralévő utat 3 szakaszra lehet bontani.

Az első, egy nagyon kellemes, autópályaszerű út. Ráadásul teljesen egyedül vagyunk rajta.

A második szakasz nagyon érdekes. Itt már letértünk a főútról, és bár minden jel azt mutatja, hogy mellékúton megyünk, egyáltalán nem az! Az 1000 m magas sík felföldön vagyunk. Az út pedig majdnem nyíl egyenesen, nagyon enyhe néhány kanyarral halad 20 km-en keresztül. Szinte teljesen egyenesen megyünk. Nagyon lassítani nem kell.. Főleg az éjszaka közepén.

Majd utána már ráállunk a tényleges hegyi útra, ahol leereszkedünk a 400 m-es szintvonalra. Ez kicsit kacskaringózik, de egyszer sem kellett 60 km/h alá lelassítani.

Így nemsokára fel is tűnt a tábla: itt kell jobbra bemenni az erdőbe!

Ezek után már csak 5 km zötyögés volt a földúton, és még az előtt megérkeztünk, hogy felkelt volna a nap.

 

Kastamonu 1 - Utazás az éjszakában, 10.0 out of 10 based on 3 ratings

---