Másnap felkeltünk. És nem volt sötét!
Pedig lehetett volna! Mondjuk, ha hajnali 3-kor keltünk volna fel. De hát éppen 3-kor feküdtünk le, így ez nem lett volna annyira izgalmas… Vagyis pont, hogy tele lett volna izgalmakkal. Meg sikongatásokkal… és káromkodásokkal… Úgyhogy senki se akart 3-kor felkelni.
Lehetett volna úgy is sötét, hogy reggel 7-kor kelünk. Ilyenkor azért már fent van a nap, főleg így nyár végén. De a völgybe még nem süt be igazán.
De még így sem volt sötét. Hiszen délben keltünk! (akinek gyereke van, az tudja, hogy ez mennyire nagy dolog!)
Régebbi olvasók már ismerik. Salmanköy, magyar nevén* Szalmafalva hivatalosan Kastamonu tartományban található. Valójában kevés dolog köti a belső-anatóliai városhoz, sokkal inkább a közeli Fekete-tengerhez tartozik. Csak éppen ehhez át kell mászni a hegyen. Így azért a főétel mégsem a hal. Hanem a marhahús. Vagy ha éppen úgy alakul, akkor a medvehús…
A terület érdekessége, hogy a völgyekben amolyan vásár városok vannak. Ide járnak be a környékbeli mini falvakból az emberek (és ezzel nagyjából ki is merült a távolsági közlekedés), hogy eladják a termékeiket. A termékek nem túl változatosak: háziállat, tejtermékek, búza, kukorica, meg amit az erdő ad.
A falvak pedig roppant kicsit: alig néhány utcából állnak. Így 1-1 településen olyan 20 család élhet. Mégpedig igencsak praktikus faházakban.
Az élet itt roppant kellemes és nyugis. Idáig nem ér a nagyvárosok őrülete. És ha a kormány nem akar éppen vízi-erőművet építeni, akkor legfeljebb csak olyan gondjaink lehetnek, hogy a medve megint felmászott a tetőre. Vagy hogy éjjel leesett 3-6 m hó.
És persze a bevásárlásnál is oda kell figyelni. Azért az roppant kellemetlen, ha otthon derül ki, hogy nem vettünk tejet!
Sajnos valamiért a fiatalok mégis úgy érzik, hogy nem vállalják a téli esőben-hóban a favágást, hanem inkább egy isztambuli irodában képzelik el a jövőjüket. Így a falvakban egyre kevesebb ember van. Már csak a nyugdíjas korban költöznek vissza…de az is ritka.. A falusi foglalkozásokat ma már senki se viszi tovább. Nem látunk háziállatokat (csak 1-2-t elvétve), a termőföldeket pedig már régen visszahódította az erdő.
Nagyon kérdéses, hogy mi lesz ezekkel a falvakkal 20 év múlva…
Szalmafalva esetében viszont van remény! Mi komolyan gondolkozunk, hogy érdemes lenne a turizmust beindítani, ami mindjárt értelmet adna a faluban maradásnak is. Ezen kívül a török adminisztrációnak köszönhetően Árpi és Imi is hivatalosan Szalmafalva bennszülöttjének számít. És ha ez így megy tovább, akkor pár évtized múlva a falu hivatalosan is elmagyarosodhat… Onnantól kezdve pedig már csak néhány évszázad, és kérhetik a magyarnyelvű tv csatornát, oktatást, egyetemet, aztán már meg se állnak a Független Szalmafalvi Köztársaságig!
Mindehhez tartozik egy igencsak izgalmas természeti környezet. Teljesen mindegy, melyik irányba indulunk el. És akár több napon keresztül is mehetünk, folyamatosan kerülnek elénk a természeti látványosságok. Ahogy az Anatóliában jellemző.
Történelmi érdekesség is bizonyára akad, de a környéken kevés régészeti feltárás zajlott. Az egyik szemközti dombon néha-néha előkerül valami egy több ezer éve zajlott csatából. És valószínűleg több (rengeteg) hasonló hely van, csak éppen Anatólia bőségesen el van látva történelmi emlékekkel.
Tehát bármerre is megyünk, rengeteg érdekességet találunk. Több száz vízesés, és hasadék fedezhető fel a közeli és távolabbi környéken. Kivéve északot, mert ott hamarosan összetalálkozunk a Fekete-tengerrel. No nem mintha ő kevésbé lenne izgalmas!
Tehát ha idáig eljöttünk tényleg az a kérdés, hogy hova menjünk?. Ha egy évig itt lennénk, az se lenne elég…
Csak vannak kötelességek is, amiket teljesíteni kell: a rokonok.
Az Áldozati Ünnep kicsit olyasmi, mint a Karácsony. Az Iszlámban ebből kettő van: az Áldozati Ünnep, és a Ramadán. Az Áldozati Ünnep kb. 2 hónappal követi a Ramadánt. Így ilyenkor kevésbé izgalmas az a kérdés, hogy ki hogy van?., mint majd a Ramadánkor. Ezen kívül a legtöbb családtag Isztambulban él. Van ebben valami romantikus, hogy akikkel mindennap is találkozunk, újra összefutunk velük a hegyekben…
Így az első nap elment az ünnepre.
Az áldozás nem a faluban történt, hanem a városban, az erre kijelölt helyen, és az erre kijelölt személy végezte. Hozzánk már csak az előkészített hús érkezett. Utána pedig a rokonok érkeztek.
Erről a részről nem írok, mert bizonyára mindenkinek volt szerencséje hasonlóhoz. Csak éppen Törökországban az embernek általában 300-400 rokona van. De szerencsére ennyien nem férnek be a faluba, és nincs is kedvük odáig elmenni. Így nagyjából az első napon mindenkivel megtárgyaltuk az időjárást meg a napi politikát. Ettünk húst hússal. Meg ittunk sok-sok teát. Utána ettünk még hús, és ittunk még teát, mígnem be nem sötétedett. Utána megint ettünk húst hússal, és ittunk teát. Teával. Ettünk mellé még húst. Aztán amikor már többen is úgy érezték, hogy még az előtt érdemes lenne hazamenni, hogy előjönnek az éjszakai ragadozók (pl. farkasok), akkor hazamentek.
Mondjuk itt mindenkinek van puskája. Így a lomposból könnyen sál, a brummogóból pedig inkább falvédő lehetett volna.
A következő nap (3.) már érdekesebb volt. Úgy döntöttünk, hogy csak a hegy túloldalára megyünk, ahol a Valla Kanyon található. Ez légvonalban csak 15 km. Csak éppen meg kellett kerülni hozzá a hegyet. Az pedig 100 km (a Google azért tud egy rövidebb utat, át az erdőn… háááát… ne tudjátok meg! Tavaly kellett onnan egy markolót kimenteni… pedig az csinál magának utat is, ha kell…)
Ez a távolság persze nem riaszt meg egyetlen törököt sem. Sőt! Aki Isztambulban kocsival jár, az ennek a háromszorosát is simán megjárja még ebéd előtt. Úgyhogy eldöntöttük, belevágunk.
Az előző napunk leginkább abból állt, hogy a vendégeket fogadtuk. Így pedig mindenki egyetértett azzal, hogy nem fogunk otthon reggelizni. Majd valahol útközben! Ez ugyanis Törökország, ahol bárhol és bármikor lehet enni. Pontosabban a török bárhol és bármikor talál helyet és okot az evésre. A kereslet és a kínálat pedig Törökországban különleges kapcsolatban van, és mindig találkozik. Akkor is, ha nem akar. Ezért van az, hogy a bazárban egy csomó olyan kacatot megveszünk, amit egyébként nem akarunk…
Tehát fogtuk magunkat, és elmentünk a legközelebbi olyan kisvárosba, ami már kellően más volt, mint ami itt van éppen az orrunk előtt. És ott jó alaposan reggeliztünk!
Így, hogy most már túllettünk egy kétórás gyors török reggelin, és felszedtünk vagy 4000 kalóriát, már bátran bevethettük magunkat a hegyek közé.
Bár valójában nem úgy megyünk, mintha mondjuk az Alpokban lennénk. Egy kb. 1000 m-el a tenger feletti sziklán kocsikázunk, ahol csak a kisebb (néhány száz méteres) hegyecskéket kell kerülgetni.
És persze a teheneket.. Tehenek nélkül nincsen Kastamonu!
Ezen a nagyon kellemes hegyi úton mentünk addig, míg egy sokkal kevésbé kellemes útra nem kerültünk. Ez volt az, ami ténylegesen bevitt minket a hegyi falvak közé.
Az utunk nagyon kellemes, tradicionális faházakkal telehintett falvakon vitt keresztül.
Csak éppen ebből nagyon keveset láttunk, mert nagyon porzott az út.
És ha a nap pont olyan szögben érte az ablakot, akkor pont nem lehetett látni semmit. De tényleg semmit.
És ugye azt nem kell mondani, hogy a nap szinte mindig pont abban a szögben érte az ablakot… Így az alig 20 km-es utat 1 óra alatt sikerült megtenni (és mivel nem akartunk a szakadékban aludni, estig ugyan itt vissza is kellett menni…)
Ezek után teljesen meglepő, hogy láttunk egy Beşiktaş zászlót. Egyáltalán már az meglepő, hogy egyáltalán láttunk valamit… No pont itt…
De láttunk mi mást is! Pl. népviseletes nénit.
Ők a hiedelemmel ellentétben nem azért húztak népviseleti ruhát, mert az a szokás, vagy mert a nagymamájuk is ilyet húzott (bár ő tényleg ebben járt). Hanem kifejezetten az erre járó turisták kedvéért…
És voltak azért tradicionális, fekete-tengeri faházak is.
Így kanyarogtunk cikkben és cakkban (bár cikk több volt, mint cakk), mire végre átmentünk a Kapunk.
Ez kicsit olyan volt, mit Mordor kapuja… Mert amikor átmentünk rajta…
Nos igazándiból kicsit sem volt olyan… A túloldalon nem voltak orkok. De még felperzselt földek sem. Sőt! Inkább ezen az oldalon volt hatalmas por.
A Kapu túloldalán viszont nagyon erőteljesen ért végett az út. Egy mini hegyoldali faluban voltunk. Talán 5 ház lehetett benne összesen. Köztük az egyik a büfé. Mert ez egy olyan hely, ahova a törökök szoktak járni. Ahova meg ők járnak, ott kell lennie ételnek, és teának. Főleg ételnek. Főleg teának…
Tehát ez egy mini falu, meredek hegyoldalon. És bár a büfének maradt hely, parkolónak már nem. Mégicsak úgy tervezték évszázadokkal ezelőtt, hogy még a hegyikecske se fog oda soha betérni. Persze a fizetős turista az más! Csak a kocsiját ne hozza magával.
Így csak az árok partjára lehetett leparkolni. Amit elmosott a víz, így inkább egy kisebb kanyon volt az út mentén, amibe simán beleborul még egy emeletes busz is…
Végül sikerült az autót úgy begyömöszölni valahova, hogy az ne az árok legyen. Utána pedig elindultunk le, a kanyonba.
A táv nem sok: 1 km. És 30 m-t kell ereszkedni a kilátóba.
Értitek: 1 km, és 30 m szintkülönbség… lefelé.. Simán! Csukott szemmel is! Betakarózva, álmomba, fél lábbal békaugrálásban is!
Szóval nyakamba vettem a 2 gyereket…meg a drónt… és elindultam a tűző napsütésben a csúszós köveken lefele, a meredek lejtőn…
Imi azért rendes volt, mert már az első kanyarban megfogta a vizes palackjainkat, és bedobálta a szakadékba… Legalább ennyivel kevesebbet kellett cipelni.
De azért jól elvoltunk, és végül csak leértünk a híres kanyonba.
Itt egy patak szeli át a hegyet úgy, hogy közben u alakban egy sziklát is megkerül. Mi a kényelmes úton közelítettük meg, ahol egy kilátót is kiépítettek. Míg be lehet menni a völgy felől is. Csak akkor nagyon figyelni kell az időjárása. Egy közepes méret esőnél is nagyon fel tud gyűlni a víz a szűk helyen. Néhány éve 6 fiatal turista halt meg e miatt.
Nemcsak a víz lesz kiszámíthatatlan a szűk szorosban, hanem a szél is. Jó, hogy lecipeltem a drónt. Imi tudott a propellerrel játszani, így nem nem unatkozott, míg mi fényképezgettünk. És ezúttal nem akarta az egészet a szakadékba dobni. De a repülés elmaradt. Talán majd… nem tudom, lesz-e legközelebb… feljebb teljes szélcsend volt, de a völgybe beérve repülésre alkalmatlan idő fogadott. Nem úgy nézett ki, mint ahol valaha is jó idő lesz.. Talán 3-4 jégkorszak múlva..
Jóvan, akkor vissza a drónt a táskába, táska a hátra, mellé a gyerekek is, is indulás fel!
Miután felértünk, ősi török szokás szerint mindjárt megtámadtuk a büfét. Nem azért, mert fáradtak lettünk volna.. ugyan már… taktikai megbeszélésre volt szükség. Meg hát volt ott ennivaló… kár lett volna otthagyni… a teáról nem is beszélve!
Elhatároztok, hogy még nincs olyan késő, hiszen nincs sötét. Így bemegyünk Kastamoni városba is. Végül is csak 110 km. Igazán itt van a szomszédban! És ott van a híres kastamonu-i kolbász és pasztirma. Ez utóbbi a sonkára hasonlít. De a jellegzetessége, hogy a meleg éghajlat miatt fokhagymás-paprikás szósszal van bevonva. Ez távol tartja a baktériumokat, és a vámpírokat is.
Meg úgy igazándiból mindenkit.. Elég egyetlen szeletet enni belőle ahhoz, hogy egy hétig senki se akarjon velünk beszélni! Úgyhogy irány vásárolni!
Egyetlen probléma, hogy a bolt 8-kor bezár..
A poros úton nem nagyon lehetett mit tenni. Ott csak 5 percet sikerült az időből lefaragni. A későbbi aszfalt úton már jobb volt a helyzet. Ott csak a teheneket kellett kerülgetni.
De ezt leszámítva jó tempómban tudtunk haladni.
Végül 10 perccel 8 előtt értünk a boltba (pontos helyszínt lásd a térképen!). Ez egy speciális hely, ahol csak néhány terméket árulnak. Nem mindenfélét, hanem csak azt a néhányat, amiben tényleg jók. Így elvileg nem tartott volna sokáig a vásárlás. Csak azt kellett eldönteni, hogy miből mennyit vegyünk.
Most még üresek voltak a csomagtartóink. De később bekerülnek még oda a ruhák, és az áldozati húst is elvisszük Isztambulba. Így olyan sok mindent nem tudunk haza is vinni. Viszont mindenki bizonygatta, hogy ő most azonnal meg tud enni egy nagyobb adag hústerméket. Árpi be is mutatta, miként tüntet el 3 kolbászt. Így végül úgy döntöttünk, megoldjuk valahogy. Ha másképpen nem, kolbász lesz az ölünkben is.
Egyébként is, inkább ezt együk a hazaúton, ne a chipseket…
Miután így jó alaposan feltankoltunk, beültünk a szemközti étterembe, hogy együnk valami húsosat is. Meg Kastamonu nem az igazi, ha kihagyjuk az etli ekmek-et!
És persze ha már leültünk enni, akkor teázunk is egyet. Késő éjjel lett, mire visszaértünk a faluba..
- A gólyák itt kóvályognak Törökországban (0.688)
- A 10 legjobb gyalogtúra Törökországban (0.688)
- Apály - dagály (0.688)
- 1000 m-es felföld (0.688)
- Balta dobálás (0.688)
- Tavaszi óraátállás, meg ami kimarad (RANDOM - 0.029)