Kastamonu 3 – Hazaút

Mindig eljön az a pont, amikor az a pont, amikor végre a gyerekeket elvisszük az iskolába, mi pedig bemehetünk a munkahelyre pihenni…

Izé… amikor véget ér a szünet, véget érnek az ünnepek, véget ér a nyaralás. És amikor haza kell menni.

Nos igen.. Isztambulba még vissza kell menni. És nem az a 600 km a nehéz, ami előttünk áll. Csak az utolsó 100 km. Ahol majd találkozunk a hozzánk hasonló több millió emberrel. És ugye mindenki hozott magával autót is.. Jó móka lesz…

De előtte még!

Oké, hogy eljöttünk a hegyek közé, hogy ünnepeljünk, rokonokat nézegessünk. De ha már itt vagyunk, akkor egy kicsit élvezzük ki a természetet is. Meg egy kicsit szórakozzunk is, és a drónnal is kipróbáljunk egy-két dolgot..

A környékbeli természeti látnivalókról már volt szó. Így most beszélhetünk a szórakozásról is.

A mai városi gyerekek (főleg az olyan megavárosban, mint Isztambul) már nem igazán találkoznak a természettel. Minden fele beton és beton van. A változatosság kedvéért lehet (még) találkozni 1-2 fával is. És ezzel nagyjából a végére is értünk..

Szerencsére itt, Kastamonu-ban, és azon belül is a kicsit faluban, azért már jóval közelebb vagyunk a természethez. Itt a gyerekek láthatják, hogy az alma valójában a fáról származik, nem a szupermarketből. És még sok minden más izgalmas dolgokat is lehet találni. Ilyen pl. a csiga. Amelyek ráadásul Kastamonu-ban egészen nagyra nőnek.

Persze annyira azért nem, hogy még a hátára is fel lehessen ülni. De ahhoz elég nagy, hogy ezzel Árpi másoknak is izgalmakat okozhasson. Főleg, ha belerakja a cipőjükbe. De már az is komoly sikoltozást váltott ki, hogy egyáltalán bevitte őket a házba…

Hasonló izgalmakat tudott kiváltani az is, amikor éjszaka átküldtük a drónt a szemközti faluba. Kár, hogy a videó nem rögzítette a hangokat. Meg az is kár, hogy a videón sem látszik semmi. Így csak a másnapi beszélgetéseknél derült ki, hogy a környéken többen is ufót láttak…

Akik a mi falunkban vannak, azok már csak mosolyognak ezen. Itt a drón teljesen hétköznapi lett, és többen is vettek belőle. De itt legalább bőven van hely a repülésre. És a kísérletezésre.

Ezúttal az a terv, hogy az egész falut feltérképezzünk (2D-ben és 3D-ben). Jó alaposan, de kihagyva az ilyen extrákat, mint a hasadék. Így is 4 felszállásra volt szükség minek eredményeképpen 775 fotót készítettünk. Azóta pedig 2 számítógép is ezeknek a feldolgozásával küzd.. Egyenlőre nem sok reménnyel… Legutóbb az egyik közölte, hogy már csak 230 óra van vissza. Ez másnapra már 1463 órára „csökkent”..

Bizony, az én számítógépeim néhány magyar kulcsszót már felismernek… a varázsszó kimondása után szeretnek lefagyni. Már csak az kéne, hogy a Microsoft is meghallja (és megérte), miket szokott a nép nekik üzenni, amikor egy frissítés után minden tiltakozás ellenére magától újraindul a gép.

Szóval ilyen dolgokkal ütöttük el az időnket. Meg a levegőben repkedő bogarakat is..

De aztán eljött az a pillanat, amikor ideje volt hazaindulni.

Eredetileg úgy terveztük, hogy hajnalban indulunk, és a Fekete-tenger menténk haladunk Isztambul fele. Ez az út sokkal izgalmasabb. Nemcsak, hogy nagyon szép a kilátás, meg tele van az út kacskaringókkal (és az út közepén legelő szamarakkal) és buszokkal. De ezen az úton egyetlen tábla sem jelzi, merre van Isztambul. Itt még navigációval is simán el lehet tévedni.

De aztán végül az előző napot ellötyögtük, és késő éjjel értünk vissza a faluba. Úgy meg kinek van kedve hajnalban kelni, hogy utána legalább 12 órát vezessen?

Másnap pedig szembenéztünk a ténnyel, hogy a kolbász készletünk erősen megcsappant. Mivel pedig a bolt ekkorra már kinyitott, így mindenki egyetértett abban, hogy inkább azt nézzük meg, ne pedig a Fekete-tengert. Tehát visszamentünk Kastamonu belvárosába. Majd innen mentünk tovább.

Útközben megint előjött az az érdekesség, hogy egy hatalmas felföldön haladunk, kb. 1000 m-el a tengerszint felett. Pedig sokkal inkább olyan érzés, mintha csak a Dunántúlon kocsikáznánk.. Jobbra-balra kisebb hegyek vannak, de egyik sem úgy néz ki, mintha az Alpokban lennénk. Semmi fenyőerdő, sehol egy havas csúcs (ebből egyetlen egyet láttunk csak, az Ilgaz csúcsát, ami 2587m és ő is 30 km-e volt tőlünk)…

Pedig útközben 1350 m-ig megyünk. És azon a részen régen még egyáltalán nem volt garancia, hogy az ember aznap át is fog jutni. Ha az időjárás úgy döntött, és leesett a hó, akkor legjobb volt, ha az ember sürgősen szállást keresett. Vagy épített egy iglut.

Ma már ilyenre csak nagyon ritkán kerül sor. Ezen a szakaszon a Bolu-alagút található, amit 2007-ben nyitottak meg. A hossza majdnem 3 km (egyik út 2788 m, a másik 2954 m). De ez csak egy része annak a rövidebb útnak, ami átvág a hegyen. A teljes hossz 25 km, amiben további hidak vannak. Ráadásul, amikor kijövünk az alagútból, egy igencsak erőteljes ereszkedéssel jutunk le a 600 m-el mélyebbi völgybe. Nem csoda, hogy a teljes rendszer építése 10 évnél is tovább tartott…

Ezen majd csak később fogunk áthaladni. Előtte még át kell vágni a felföldön. És egy ilyen átvágáson a török bizony megéhezik…

Bár az az igazság, hogy teljesen mindegy, mit csinál a török, mert hamarosan úgyis megéhezik. Az ő érdekükben útközben bőségesen lehet találni kisebb büféket, és nagyobb éttermeket. Értelem szerűen ahogy közeledünk az autópálya felé, úgy lesznek ezek az étkezdék egyre nagyobbak, egyre komolyabbak.

Viszont nem árt, ha rendelkezünk némi helyismerettel is. Nemcsak azért, hogy tudjuk, hol érdemes enni, hol főznek finoman. Hanem azért is, hogy az éttermeket egyáltalán megtaláljuk! És hogy bejussunk oda, mert a forgalmat elválasztó vizesárok igencsak mély, és nem egyszerű megkerülni.

Karabükk közelében az egyik étterem úgy néz ki, mint csak az erdő szélén állnánk meg. Aztán kiderül, hogy odabent egy egész étterem-labirintus van. Csúszdával, halastóval, teknősbékával.

Itt egyébként a mellett, hogy jókat lehet enni, tényleg jókat lehet enni. Főleg a sül tkolbász nagyon jó. A kolbászos sült kolbász. Együnk mellé kolbászt is!

A törökök az ilyen tradicionális jellegű helyeken szeretik megadni az étkezés módját is. Így pl. a kávézás is kellemes hangulatban, hangulatos készlettel történik.

Mire itt végeztünk, már a nap elért arra a szintre, amikor pont a szemünkbe süt. Az utunk pedig végig nyugatnak tartott.. És bár a vezetésben sokat nem zavart, a fényképek az elkövetkező időszakban nem lettek valami jók. És azt azért mégsem illik csinálni, hogy 200 km-en keresztül tolatok…

De azt viszont lássuk be, hogy ennek az időnek is megvan a maga romantikája… Zöld domboldalak, narancssárga naplemente és rengeteg vörös féklámpa. Igen, elértük a dugó végét.

Szerencsére ez azért még nem az, ami Isztambulban kezdődik. Ez csak olyan sima dugó… Már közel vagyunk a nagy gyűjtő csatornához, az Isztambul-Ankara autópályához. Itt azért már kicsit felgyülemlenek az autók. Ezért az elkövetkező 60 km-et kissé lassabban tesszük meg, mint szeretnénk.

Mindjárt mindenki fel is megy az internetre, és kezdődik a taktikázás: melyik úton menjünk haza, melyiken kisebb a forgalom. Csak ez nem olyan egyszerű!

Bár a térkép mutatja a forgalmat is, de kérdéses, hogy mennyire friss. Nem mindegy, hogy ahova majd 30-90-200 perc múlva érünk, ott akkor éppen mekkora dugó is lesz. És azt is taktikázni kell, hogy bár lehet, az autópálya néha-néha nagyon bedugul, de a szabad szakaszokon mégiscsak 100 km/h-nál gyorsabban lehet haladni. Míg a pálya melletti főút, hiába kerüli el a kisebb városokat, ott lassabban lehet menni. De vajon átlagban mennyivel mehetünk lassabban…? Vagy talán összességében mégiscsak gyorsabb, mint a pálya?

Egyenlőre viszont a térkép szerint az autópálya csupa zöld. Vagyis komolyabb lassulás még nincs rajta. Így őt választjuk. Ahol is hamarosan feltűnik az első tábla, hogy nemsokára hazaérünk.

 

Persze csak ha nem lesz dugó…

Itt nem kell sokat menni, és máris a már említett Bolu-alagútban leszünk. Előtte már az időjárás egy apró reklámmal bemutatta, mi vár ránk az alagút túloldalán: hatalmas esőfelhő borított be mindent. De legalább a nap nem süt majd a szemünkbe!

Kilépve az alagútból mindjárt egy SMS fogad minket. A rendőrség szervere küldi automatikusan. Azt írják, hogy a legtöbb közúti baleset az ünnepnapok végén (ez van ma), a Bolu-alagút utáni szakaszán (itt vagyunk éppen) történik. Jól beállították a rendszert…

Persze a sofőr ne olvasson SMS-t vezetés közben. Különben a következő üzenet valahogy így fog szólni: Ugye, hogy megmondtuk!

Ahogy leértünk a völgybe, egy teljesen más világba jutunk. Az elmúlt 4 napot a hegyek között töltöttünk, és egyszer sem mentünk le a tengerszinti 500 m alá. Most viszont egycsapásra visszakerültünk az Isztambulban megszokott meleg, párás és fülledt időbe. Ez már az előszele annak, hogy nemsokára otthon leszünk..

Persze-persze…

Még 300 km van vissza, amiből az első 150-el nincs is gond. Kétszer állunk csak meg teát inni és enni.

A mitológiával ellentétben a török sofőrök nem azért isznak állandóan teát, mert a koffein ébren tart. Egy idő után a koffein nem gátolja meg az elalvást. Bezzeg egy feszülő hólyag! Az minden álmot elkerget!

Tavaly az utolsó 100 km volt az igazán durva. Amikor kiderült, hogy a legjobb esetben is max 20 km/h sebességgel tudunk haladni. Sok matek nem kell hozzá, hogy kiszámoljuk: ez legalább 5 órát jelent! Plussz a teázás, és máris 6 óránál tartunk. Ami további dolgokat vonz magával, mint pl. az étkezést…és akkor már legalább 7 óra szükséges. 100 km-ért.

Éppen ezért az utolsó még dugómentes benzinkútnál nagy tanácsot tartottunk.

A két lehetséges út (autópálya vagy főút) közül a főút nézett ki jobban. Az autópálya teljesen sötétvörös volt. Vagyis egészen biztosan a Boszporusz partjáig áll a forgalom. A főút viszont sokkal könnyebben bedugul. És ha ott egyszer beáll a forgalom!.. Ráadásul az út átmegy Izmit közepén…

Így két választásunk volt. Vagy megyünk a biztos de tutira lassú autópályán. Vagy kockáztatunk.

Úgy döntöttünk, hogy a következő lehajtón megszökünk.

A lakásik 170 km volt már csak hátra (ez török viszonylatban a nagyon-nagyon közelit jelenti). Éjszaka volt. Meg dugó. De úgy éreztük, mégiscsak gyorsabban haladunk, mintha a pályán maradtunk volna.

Ezt az érzésünket többször is megerősítette az a látvány, amikor az autópályát kereszteztük, és láttuk hogy az összes autó áll. Hatalmas dugó volt ott.

Persze mi sem büszkélkedhettünk a száguldozással. Bár sokszor tudunk jó tempóban haladni, de több piros lámpával is sikerült összefutni. Azok pedig szép hosszú kocsisort gyűjtöttek be.

Végül csak beérkeztünk Izmit városába, ahol lépésben haladtunk. Ő egy ipari város, ahol egy Kossuth emlékhely is található. De mi ezt most nem tudtuk megnézni (éjjel volt). Helyette láttunk egy hidat.

Meg még egyszer ugyan azt. Vagy egy másik volt, ami ugyan úgy nézett ki?

Meg még egyet..

És még egyet

És már hipp-hopp, kint is voltunk a városból.

Persze a hipp és a hopp között 1 óra is eltelt… Innentől viszont már sima utunk volt a Márvány-tenger partján. Most már tényleg csak alig 100 km van hazáig.

Ez az utolsó szakasz eléggé furcsa. Isztambul külterületén haladunk keresztül. És ezt már mindenki Isztambulnak hívja. Mégis folyamatosan láttuk a táblákat, hogy már csak 70 km. Már csak 50 km. Már csak 30 km, stb…

Ez rettenetesen hosszú szakasz. Végig úgy, mintha a városban lennénk. Még úgy is, hogy gyorsforgalmi úton megyünk. Ami tele van olyan belső sávban döcögő 40 km/h-s száguldó ördögökkel, akik az üres egyenes szakaszokon gondolnak egyet, és belelépnek a fékbe. Ez tipikusan egy olyan hely, ahol megyünk…megyünk…fékezünk (mert miért is ne?)…megyünk…gázt adunk…megyünk..megyünk…fékezünk (ez már volt, de azért még egyszer)…megyünk…megyünk… gáz…fék (ismétlés a tudás anyukája…meg neked is az anyukád).. és megyünk.. megyünk.. megint gáz… megyünk.. fék.

És az egész valahogy nem akar véget érni…

Tele olyan városrészekkel, amelyekről alig hallott valaki.. Pedig itt is emberek laknak, akik naponta innen járnak be a városközpontba dolgozni. Tehát ezt az utat naponta kétszer is megteszik. Holott ez a mostani 1 alkalom és bőven elegendő.

Végül csak elérjük a Boszporuszt is, ami már egyértelműen Isztambul. A híd túloldalán pedig már Európa van. Végre hazaérkezünk…

Az utolsó 170 km-es szakaszt megállás nélkül tettük meg. Így az csak 3 és fél óráig tartott. Szemben a tavalyi 7 órával. Elmondhatjuk, hogy jól döntöttünk. A következő napokban, amikor a sortársakkal beszélünk, mindez megerősítést nyer. Az autópálya tényleg tovább tartott volna.

A teljes útat, Szalmafalvától Isztambulig 13 óra alatt tettük meg.

Kastamonu 3 - Hazaút, 10.0 out of 10 based on 1 rating

---