Ebéd Isztambulban

Oké, itt vagyunk Isztambulban, Törökország legnagyobb városában. És egy kicsit/nagyon megéheztünk.

De pánikra semmi ok! Legalább húszmillió ember van körülöttünk, akik szintén ennének most valamit. Még akkor is, ha éppen most fejezték be az ebédet (vagy a reggelit/vacsorát, ha későn kelő egyetemistáról van szó).

Egy biztos! Isztambulban nem fogunk éhen halni! Egyszer mókából a navigációs programot megkértem, hogy mutassa meg a közeli éttermeket. Bő 20 percig számolt, miután egy olyan térképet kaptam, ahol sem az utcák, de még a Boszporusz sem látszott a sok étterem szimbólum miatt.

Tehát éhezni nem fogunk. Csak legyen rá elég pénzünk!

Az nem vitás, hogy akár már 1 líráért vehetünk valamit, amivel egy időre feltölthetjük a gyomrunkat. Míg a másik véglet az, hogy már 1000 lírát elszórtunk, de még mindig csak az előételeknél tartunk.

Ha nem akarunk sokat költeni az étkezésre, mert mondjuk a pénzünket arra tartalékoljuk, hogy az otthoniakat egy vasmacskával lepjük meg, akkor nem kell e miatt aggódnunk. Rengeteg helyen tudunk úgy enni, hogy ez ne zavarja meg nagyon a költségünket.

Mindjárt találunk utcai árusokat, akik 1-2 líráért cserébe simit-et, pogácsát, kukoricát, vagy hasonló kis dolgot adnak. Persze ezek nem nevezhetőek teljes táplálkozásnak, és egyik-másikban nincs annyi energia, ami elég lenne arra, hogy a hotelszobába felcipeljük a frissen vett kőoroszlánunkat. Viszont mindenképpen egy időre elegendőek. És ha úgy számolunk, hogy az esti vacsoránál úgyis többet pakolunk be a hasunkba, mint ami egészséges, akkor még jól is jöhet az, ha kevesebbet eszünk.

Ennek a szervezettebb változata az, amikor reggel bevonulunk a pékhez. Itt a megszokott kenyerek és péksütemények még mindig 1-2 lírába kerülnek. De már találhatunk extrákat is, mint a teljeskiörlésű extra-bio (törökül: organik) gluténmentes sójababból készült tonhalas kifli. Bizony, sok helyen szendvicset is lehet kapni. Mellé kérünk még egy török teát, és készen is van a reggeli. Fejenként olyan 5-7 líra körül megúszhatunk egy ilyen reggeli indítómotor kezdőcsomagot.

Azt viszont ne felejtsük, hogy ez nem az a bizonyos Török Reggeli. Azok ugyanis elég magas áron indulnak (20 líránál kezdődik egy normális csomag), cserébe viszont úgy megpakolják az asztalunkat, hogy két daruskocsinak kell tartania. A törökök az igazi Reggelit komolyan veszik. És ez náluk legalább egy négyórás időtöltés. Ezért hétköznap ők is csak az indítómotor csomagot veszik igénybe. Majd a fél vasárnapot ráköltik a reggelizésre. A profik és a diákok aznap már inkább haza sem mennek.

Persze ma már minden magára valamit is adó hotel a Török Reggelivel várja a vendégeiket. Akik így mindjárt a nap elején kellő energiával fel tudnak töltődni. Mellé pedig ha megiszunk 6-8 pohárral a jó erős török teából, akkor biztosan nem állunk meg a hetedig hegy előtt.

Az ügyesebbek, és tapasztaltak ebből már kikalkulálhatták, hogy a napi túrát a következőképpen érdemes összeállítani: bőséges reggeli, útközben simit vagy valami kisebb utánpótlás, majd késő délután-este felé érdemes egy rendes étterembe beesni.

És ezzel el is jutottunk a központi kérdéshez: beüljünk, de hova?

Bármennyire is furcsa, de az Isztambulban lakó 20 millió töröknek is ugyan ez a kérdése. Vagy azért, mert 500 m-es körzeten belül olyan hatalmas a választék, hogy nehéz közte választani (és akkor még ott van az internetes rendelés is). Vagy azért, mert 1000 m-es körzetben súlyos fantáziahiányban szenvednek az étterem tulajdonosok, és mindenhol csak döner-t árulnak. De a törököknél még más dolgok is közre játszanak az étterem választásánál. Erről majd később, a **@~$€#Ω jel után térünk ki.

Tehát együnk valamit. És mivel a több km-es hegymászós túra közben bőségesen teleettük magunkat simit-el és kukoricával, így inkább valami mást, és főleg valami tartalmasabbat szeretnénk.

Nos, a tartalmassal biztosan nem lesz probléma. Hiszen a törökök szerint az nem étel, aminek a kalóriatartalma 4 számnál kevesebből áll. Ezért is találkozhatunk az olyan süteményekkel, mint pl. a baklava, ami 91% cukor, 8% pisztácia, és csak 1% a tényleges sütemény. (E miatt sokan ajánlják, hogyha túra közben egy komoly emelkedő ugrik elénk, akkor először nézzünk körbe. A közelben biztosan lesz egy cukrászda, ahol 1-2 baklava társaságában néhány pohár teát vagy kávét is ihatunk. Az így szerzett cukor és koffein párossal pedig nevetve, és akár lovagi páncélban is megrohamozhatjuk az hegyet).

Turistáknak a legegyszerűbbek a turistás éttermek. Leginkább azért, mert itt angolul is ki szokták írni az ételek nevét (néha betűre pontosan úgy, ahogy azt a Google lefordítja, és olyankor vicces szokott lenni – ez mindjárt rávilágít arra is, hogy egy angol menü még nem ad felhatalmazást arra, hogy ott angolul is beszéljünk.). Szerencsés esetben pedig még képet is mellékelnek hozzá, hogy lássuk, mit eszünk. Ezzel pedig lecsökkenthetjük annak a lehetőségét, hogy zsákbamacskát együnk.

Egyébként is, Isztambulban nem esznek macskát. Tényleg nem. Jó, hát ha nagyon ott ugrál a fazék környékén, lehet, hogy 1-2 beleesik…. egyébként is drága a hús mostanában…

A viccet félretéve, mindig gyanús az a környék, ahol nincsen macska. Nem azért, mert ott tényleg megennék őket, hanem mert a macska nagyon kényes állat. Isztambul pedig egy olyan város, ahol húszmillió ember eteti őket. Így ha valahol nincsenek megelégedve a kiszolgálással, mindjárt tovább állnak.

A turista éttermek pontosan olyanok, ahogy a turista elképzeli a török éttermeket. Nem pedig olyanok, amilyenek a török éttermek a valóságban. Ettől még persze jó elmenni az ilyenekbe, mert hangulatosak és különleges ételeket ehetünk itt. Csak tudjunk róla, hogy a törökök nem itt ebédelnek nap mint nap. Hanem ők is simán elmennek a McDonnald’s-ba, meg a mexikói étterembe, vagy rendelnek egy pizzát.  Ahogy otthon sem eszünk minden nap gulyást, töltött káposztát és halászlét.

A turista éttermek másik hátránya már komolyabban érint minket. Pontosabban a pénztárcánkat. Ők ugyanis nagyon drágák. Meg a pénztárcánk is, főleg ha Prada, Gucci és hasonló firkálmányok vannak rajta. De szemben az étellel, a pénztárcát nem esszük meg. Jó, nem mindenki..

Éppen ezért hogyha hosszabb időt töltünk Isztambulban, akkor érdemes lehet kedvezőbb árú helyeket is felkutatni. Ehhez legjobb, ha megnézzük, hol esznek a helyiek.

Isztambulban bárhol, de tényleg bárhol (még a „kis”-erdő közepén is) találunk olyan éttermet, ami a helyiekre szakosodott. Mégpedig azon oknál fogva, hogy ahol 2 török találkozhat (márpedig Isztambulban 20 millió van belőlük), ott az egyik megpróbál valamit eladni a másiknak. De mivel a másik is török, ő is az egyik lesz, amelyik valamit el akar adni. Tehát ahol ember van, ott eladás van. Ott akkor eladó is van. És ő bizony meg fog éhezni előbb-utóbb. Erre olyan sokat nem is kell várni…olyan 10 perc elég lesz rá.

Azok az éttermek, ahol a helyiek esznek, néhány olyan speciális tulajdonsággal rendelkeznek, amelyek a turistáknak is jól jönnek. Mindegyik azon alapul, hogy az ottani vendégek másnap is vissza fognak jönni (szemben mondjuk a turistás étteremmel, ahol a külföldi nyugodtan hazaviheti a hasmenést – de ez inkább más országokban volt jellemző, még a TripAdvisor és a hasonló internetes oldalak előtt, ahol is világgá lehet kiabálni, ha egy étteremmel bajok vannak).

• Az ételek változatosak
• De a joket-étel, a köfte, mindenhol megtalálható
• A porciók nagyok. De legalábbis kielégítőek. Ha mégse lenne elég, lehet másfeles és dupla adagot kérni.
• Az árak kedvezőek, mert nagy mennyiségben, és visszatérő vendégeknek készül.
• Az ételek tisztaságával sincs gond*. Ismét azért, mert a vendégek 99%-a visszatérő.
• Az ételek házi készítésűek.

* Azt semmiképpen ne feledjük, hogy egy idegen ország, idegen kultúrájába megyünk. Egy étel lehet teljesen steril tisztaságú is, hogyha nincs hozzászokva a gyomrunk, akkor lehetnek belőle még érdekes események. És ez egy sima fasírttól is összejöhet, nem kell mindjárt a legvadabb bárány agyvelőt enni hozzá.

A helyiek által használt éttermek könnyű megtalálni. Elég csak ehhez egy helyi dolgozót követni. De ha már a nappalijába jutottunk, akkor azért forduljunk vissza.

Másik, és mindenképpen egyszerűbb módszer, ha befordulunk az első kisutcába. Ha ott nem találunk ilyen éttermet, akkor menjünk még egy kis utcát. És ha ott sincs, akkor a következőben már biztosan lesz!

Ezek az éttermek egyébként a legkülönfélébb helyeken és módokon jelenhetnek meg. De közös jellemzőjük, hogy lehetőleg minél több asztalt pakolnak a szabadba. A minél több azt jelenti, hogy tényleg mindennél többet. Az olyan fizikai jelenségeknél is többet, mint pl. a világegyetemben (és így Isztambul utcáin) található szabad hely. Tehát ha az étterem előtt mondjuk 2 asztal fér el, akkor legalább 8-at kipakolnak. Ezek egy része a környező még szabadnak kinéző helyeken lehetnek, mint pl. egy garázsajtó, egy bank ajtaja, ami éppen zárva van, stb.. És ha már minden szabad helyet telepakolta még mindig maradt asztal (és az természetesen mindig marad), akkor azokat az út szélére (optimálisan a közepére) helyezik el. Pontosan kicentizve, hogy amikor jön a betonkeverő, akkor se az asztalt, se a vendéget ne vigye magával. Legalábbis az asztalt biztosan ne, mert az drága dolog… Biztos írtam már: Isztambulban 20 millió ember van. Asztalból azért kevesebb van.

Az egyetlen probléma ezekkel a remek kis éttermekkel, hogy itt senki se beszél angolul. Itt mindenki törökben erős. Erősen törik a török nyelvet is. E miatt pedig még a kezdő nyelvtanulókat is érheti érdekes meglepetés.

A jó hír, hogy a legtöbb esetben az étel a szemünk előtt van. Így különféle mutogatós akrobatikákkal meg tudjuk értetni magunkat.

De vannak olyan helyek is, ahol se kirakat, se menü nincsen. Olyankor a pincérrel kell egy kicsit csevegni az időjárásról, családi állapotról és a politika alakulásáról, mielőtt megtudhatjuk tőle, mit is lehet enni.

Azon kívül, hogy ezeken a helyeken viszonylag olcsón tudunk jót enni, megvan a maguk hangulata. Mivel mindig ugyan azok az emberek járnak oda, egy családi-kisközösségi hangulat alakul ki. És elég hamar megismerik az embert, és megtanulják a nyavalyáinkat is. Elég csak két-három alkalommal visszamenni, hogy az ebédünket a mi ízlésünkhöz alakítsák: több paradicsom, kevesebb uborka, csípős szósz, stb… Ha pedig turistaként járunk vissza 1-1 ilyen étterembe, akkor hálásak lesznek, és mindent megtesznek azért, hogy tényleg elégedettek legyünk az ebéddel.

Ha mégis úgy döntünk, hogy kevésbé vállaljuk a kalandot, akkor természetesen találunk normális éttermet is szép számmal. Ez az, ahol szépen rendezett asztalok, terítő is van. Kapunk menüt amelyeken árak is vannak, nemcsak egy családi fotó albumot, ahol a rokonok helyett a kebabok mosolyognak ránk. Így itt valamivel otthonosabban érezhetjük magunkat. Cserébe kicsit magasabbak az árak.

Ettől még továbbra is Törökországban maradunk, bármennyire is tűnjön az étterem európainak: török ételek, török nyelv, és törökös kiszolgálás. Simán előfordulhat, hogy teljesen más érkezik az asztalra, mint amit kértünk (bár ilyen már elég régen fordult elő velem). És ugyan így a végén, fizetésnél is előfordulhat, hogy a számlán nem az lesz, mint amit fogyasztottunk. És ezt nem azért, mert több pénzt szeretnének tőlünk szerezni. Hanem egész egyszerűen mert figyelmetlenek. Nagyjából ugyan olyan arányban fordul elő, hogy valami hiányzik a számláról, mint az, hogy valamiből több van rajta.

Ez a figyelem dolog más helyzetekben is okozhat izgalmas kalandot. Ahogy fent említettük, a rendelésnél is lehet, hogy végül mást kapunk, mint kérünk. Ezt leginkább akkor fordul elő, ha többen vagyunk az asztalnál. Inkább menjünk biztosra, és addig ne eresszük el a pincért, amíg nem látjuk rajta, hogy tényleg megérkezett hozzá a kérésünk.

Hogyha pedig nagyon ki akarunk rúgni a hámból, vagy csak meguntuk a pénztárcánkat és annak tartalmát, akkor Isztambul az igazán nekünk való hely. Itt ugyanis nagyon változatos luxus éttermeket találhatunk. Akár a Boszporusz partján, akár valamelyik luxus hotel tetején, akár valamelyik Boszporusz-parti luxus hotel tetején. Mintha nem lenne felső határ… Talán tényleg nincs.

Eddig azt néztük, hogy miként lakhat jól egy turista Isztambulban. Most nézzük meg a másik oldalt, miként zajlik ez a törököknél! (Itt jön a **@~$€#Ω-rész)

Nos… a törökök komolyan veszik az evést. Ez a nap legfontosabb pontja. Ehhez kapcsolódik hozzá az, hogy a törököknél a megjelenés is kiemelten fontos. Az, hogy hogyan öltözünk, hány perce borotválkoztunk vagy voltunk a fodrásznál, hány liter kozmetikumot öntünk magunkra, stb.. mind-mind fontos üzenetet küld a beszélgető partnerünknek. Ez különösen kényes, ha üzletről, vagy hivatalos dolgokról van szó. Teljesen másképpen kezelik az ember pl. a rendőrségen, ha látják rajta, hogy készült, kiöltözött az alkalomhoz. Teljesen másképpen állnak hozzá ahhoz a céghez, amelyik egy lakóházban bérel irodát, mintha egy tényleges irodaházban. Az utóbbinál még az is számít, hogy melyik emeleten van. Nemcsak a kilátás miatt, hanem a magasabban fekvő irodák ára is magasabb.

Az pedig, hogy egy cég úgy szórja a pénzt a megjelenésére, mintha nem lenne holnap*, az az ügyfélben mindig tiszteletet ébreszt.

* Nem mellékesen, néha a törökök tényleg olyanok, mintha szerintük nem lenne holnap. Másnapra mindent mindig megígérnek, még a lehetetlent is. Este is inkább le se feküdnek.

Ha pedig étkezésre kerül a sor, akkor a megjelenés különösen fontos. Az üzletek legalább 80% az ebédnél vagy a vacsoránál dől el. És e miatt egyáltalán nem mindegy, hogy az ügyfelet helikopterrel visszük a 260 m-es toronyház tetejére (ilyen tényleg van), vagy a sarki Burger King-be hívatjuk meg magunkat. Ez utóbbit lehet azzal fokozni, hogy miután begyömöszöltünk 20 hamburgert, kérünk még 40-et elvitelre. A számlát meg majd az ügyfél állja.