Jön a tél Isztambulba. És bármennyire is megdöbbentő, de ez azzal jár majd, hogy hó is lesz!
Ha Törökországra gondolunk, az általában ilyen:
Aki már kicsit tapasztaltabb, az már így képzeli el:
Na jó, talán kevesebb szőrrel. De akkor is valami ilyen kellemes meleg tengerpart jut eszünkbe.
De semmiképpen nem így képzeljük el Törökországot:
Isztambult meg nem így:
És pláne nem ilyennek a tengerpartot! Még nézni is rossz!!:
Tegye fel a kezét, aki ezen kép láttán nem csavarta fel a fűtést mindjárt! Na ugye!
Szóval lesz majd ilyen idő is. De nem ma!
Ma még ilyen idő van:
Törökországban a hideg -és így a hó is- általában keletről jön. Kivéve, amikor nyugatról, a balkánról, mert akkor simán csak rászakad 1-1,5 m hó a nyakunkba.
Az ország keleti fele 3000 méternél is magasabb hegyekből áll. Itt található az Ararát is a maga 5137 m-es magasságával. Ezt a csúcsot még senki se tudta megmászni. A próbálkozók legtöbbje éppen úgy belefagy a hegybe, mint ahogyan a Noé bárkája is.
A törökök nem szeretik, ha a hegyen ezen a néven szólítjuk (amúgy a hegy sem hallgat rá…a füle botját sem mozgatja). Ez a név még az örmény időszakból maradt meg. A hegy hivatalos török neve Ağrı. Kb. olyan, mintha a Dunát inkább Danubius-nak, vagy még inkább Donau-nak hívná valaki. Tehát a név használatával legyünk óvatosak. Meg egyébként se másszuk meg. Ha szeretnénk lefagyasztani magunkat az utókornak, arra ott a hűtő is. Ha pedig magas helyről akarunk leesni, tudok ajánlani jó csúszós várfalakat.
A keleti területen a völgyek olyan szűkek, hogy a falvak és a városok inkább a hegyek oldalára épültek. Ott, ahol találtak valami talpalatnyi vízszintesnek mondható helyet. Itt van Artvin vára is, ahol a világon egyedül a vár van legalul. Egyszerűen a völgyben nem volt hely a városnak fejlődni, így az valahogy felfele nőtt.
Ezek a meredek, és szűk völgyek, no meg a körülöttük lévő hegyek elég kemény időjárást produkálnak. A történelem során több csata is úgy dőlt el, hogy a hadsereg egyszerűen odafagyott a hegyoldalba. Vagy eltévedtek a völgyek labirintusában. Esetleg a helyiek sziklákat görgettek a fejükre.
Az északkeleti rész, ahol Trabzon, Rize, Artvin és Erzurum tartomány található, jellemzően esős éghajlatú. Vagy havas. Ha már elmúlt szeptember. Az időjárást úgy kell elképzelni, mint a skót felföldes filmekben: nyírkos-ködös (ezt nekem a helyesírás-ellenőrző nyírkoszködösz-re akarcsa cserélni..Ó Drágaszágom! Gollam Gollam!). És mindenfele kockásszoknyás férfiak rohangálnak dudákkal és valami érthetetlen nyelven beszélnek, meg örökké táncolnak.
Meglepő hasonlat Skóciával. És valóban több egyezést találtak már (genetikait is) az itt élő láz kisebbséggel és a skótokkal.
Mindezzel szemben Törökország dél-keleti vége szintén csupa hegy, meredek és szűk völgyekkel. Csak éppen száraz. És úgy mondják, januárban érdemes menni, mert akkor azért lehűl a levegő 40 fok alá.. Tehát ha valahol az országban havazni kezd, akkor az nem a dél-keleti régióban lesz, hanem az északkeletiben. Kivéve, ha a hó a Balkánról jön, mert akkor onnan jön. És akkor nincs mese. Fel kell tankolni 2-3 hétre előre…
Erzurum, ahol a hó általában először megjelenik, a média kedvenc helye. Ide már október közepén ki lehet küldeni a riportert. Igaz, hó előbb is előfordulhat, de akkor a hírek összecsúsznak a bikiniben nyaraló színésznőkével, attól meg mindenki összezavarodna.. Így inkább várnak októberig.
Minden évben olyan riportert küldenek, aki valamelyik déli tartományban nőtt fel és még nem látott havat (vagy legalább úgy tud csinálni). Meg akit persze nélkülözni tudnak pár napra-hétre vagy akár tavaszig is. Ha esetleg tényleg leesne az igazi hó, ami elzárja a falut a külvilágtól.
Ilyenkor mindig találnak egy jó hangulatos kis települést, ahol főhősünk megismerkedhet a hóval, és annak jellemző fizikai tulajdonságaival: hideg és csúszik. A riportert pedig mindezt minden gond nélkül felveszi. Hiszen sokkal színesebb a műsor, ha a riporter negyedszerre sem tud felállni.
Miközben mi a napsütötte Isztambulban izgulunk a tv előtt hősünkért, aki a méltóságáért küzd a jégen nagykabátban, megjelennek a helyi gyerekek. Mind egy szál pólóban, hiszen mégiscsak október van. Meg csak -2 fok. Nem kell úgy izgulni. Ők mindjárt jószándékkal bevezetik a riportert a tél rejtelmeibe. Megmutatják, miként lehet hógolyót gyúrni, és azzal miként lehet másokat megdobálni. Mondjuk az olyan könnyű célpontokat, mint a jégen fekvő embert. Felállni persze ők sem segítenek, mert ők is néznek tv-t, este ők is akarnak szórakozni.
Végül azért hősünk csak kimászik a csapdából (legalábbis eddig minden évben kijutott). Minek utána jöhetnek az exkluzív felvételek. És akkor láthatunk jégcsapokat, hóbuckákat, havas autókat, huncutul vigyorgó gyereket hógolyóval a kezében, meg… hát nem elcsúszott megint? Szóval megint a riportert látjuk..
Ezzel jól el is vagyunk októberben, vagy ha csúszik az idő, akkor novemberben. Aztán el is felejtjük. Isztambulban mégicsak mindenki kiskabátban jár, Antalya-ban pedig mindenki még a tengerben lubickol.
De aztán eljön az igazi tél. Amikor a hó tényleg esni kezd. És amikor már Ankarában is fehérek lesznek az utak. Akkor már komolyan kell venni, hiszen mégiscsak a hó az ország közepén van (ha már a spájzban nem is). Ez az a pont, amikor Isztambul felkészül.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a riporterek kimennek sátrazni a közeli hegyekbe. Ami formailag még Isztambulhoz tartozik, de valójában azért már a városon kívül van. Ráadásul mind távolságban, mind tengerszint feletti magasságban kb. olyan, mintha a Kékesre mennének ki. Igaz, Isztambul közelében 300m-esnél magasabb dombok nincsenek. De egy jó kamerabeállítással csodákat lehet művelni.
Természetesen ezúttal is olyan emberek mennek ki, akik most látnak havat először (és akik szintén nélkülözhetően pár hétre, ha a hó esetleg késne). Így pedig mi a riporterrel együtt tudunk majd izgulni, hogy végül sikerül-e a patak jegét az ugrálásával betörni, és ki fogja őt a végén vízből kihúzni (nem a kamerás, az biztos).
Mindez azért még mindig nem jelenti azt, hogy Isztambulban, a városban, ahol 15-17-20 millió ember él, ott tényleg van hó. Hiszen maga a város, a jól szigetelt nyílászárók, és a fűthető szabadtéri büfék elég jól fűtik a várost. És e mellett ott a Boszporusz is, ami szintén enyhíti a hideget.
Általában Isztambulban olyan kemény tél nem szokott lenni. A hőmérséklet éppenhogy a fagypont felett ingadozik. Közben pedig bőségesen kapjuk a csapadékot keletről (kivéve, ha a Balkánról jön, mert akkor eltűnünk a hó alatt, és kész). Ez rengeteg esőt jelent. Olyan mennyiséget, amit a csatornák nem tudnak nyelni. Főleg azért nem, mert a csatornák építésekkor és gondoltak erre, és inkább gondosan ügyeltek arra, hogy a csatornafedél valami magas ponton legyen, hogy az esővíz még véletlenül se folyjon bele.
Magát a tél kezdetét is az jelzi, hogy mindennap esik az eső, és az embereknek már nagyon elegük van belőle. Abszolúte nincs karácsonyi hangulat. 2008-ban sem volt, de akkor azért nem, mert december 24-án még 20 fokban ültünk a tengerparton.
Viszont a hőmérséklet nagyon a határon mozog. Elég csak ha a levegő 1-2 fokot lehűl, és a szakadó eső mindjárt átvált szakadó hóra.Sőt! Ilyenkor felrúgja azt az érzékeny egyensúlyt is, amiben eddig állt az időjárás, és mindjárt hóvihar kezdődik.
Azt ugye nem kell elmesélni, mi történik egy városban, ha néhány mikrométernyi hó jelenik meg. Isztambulban mondjuk tényleg felkészülnek. A főbb csomópontoknál már napokkal korábban ott állnak a hókotrók egy hegynyi homokkal és sóval. Tényleg akkora a domb mellettük, hogyha nem esik a hó, akkor akár azon is lehet szánkózni. De mégis, ha esik a hó, akkor tényleg esik. És akkor a főutakat sem mindig sikerül járható állapotban tartani, hát még a mellékutakat!
A hókotrók dolgát nem kicsit nehezítik az állandó dugók. Ami pedig igencsak meg szokott nőni, ha egyszer leesik a hó. Így hiába vannak felkészült hókotrók, végül az utakon mégiscsak teljesen beáll a forgalom. De szerencsére Isztambulban hajóval is lehet közlekedni!
Viszont nem ilyenkor! Ahogy lehűl a levegő, és az eső átalakul inkább hóvá, egyúttal elég komoly vihar is keletkezik. Ez pedig a hajóforgalmat is akadályozza. Meg persze az is, hogy a hótól nem látni semmit. Így az ítéletidő beálltával a hajók sem közlekednek. Ahogyan a repülők sem. Ha pedig az idő úgy alakul, akkor a hidakat is lezárják. Vagy lezárja a hó maga.
Szerencsére 2013-ban megépült a Boszporusz alatti metró, a Marmaray. Ennek köszönhetően pedig mégiscsak van egy lehetőség ilyenkor is átjutni átjutni Európából Ázsiába, vagy fordítva. Szokott is néhány millió ember ezzel a lehetőséggel élni. Ha mi viszont nem akarunk egy lenni ebből a néhány millióból, még inkább nem akarunk egy matrica lenni, akkor talán jobb, ha ezt ilyenkor kihagyjuk. Egyébként is aranyszabály Isztambulban: mindig vigyél magaddal fogkefét, mert lehet, hogy aznap máshol alszol. Ez pedig igencsak könnyen előfordul ha éppen egy hóvihar kellős közepébe csöppentél.
Isztambulban ha igazán beindul az időjárás, akkor mindjárt szünetet rendelnek el. Elsősorban az iskolákban, aminek a gyerekek örülnek a legjobban. A hátsó kisutcák meredekek, és bőven van rajtuk hó. Minden kéznél van egy jó kis szánkózásra. Csak a szánkó hiányzik. Mivel Isztambulban a hó csak néhány napig tart, ilyen rövid időre senki sem őrizget szánkókat. Főleg, hogy ott a nagyi tepsije, vagy a ruhás kosara.
Amikor pedig akkora hó van, hogy a lejtőn az autó nem lemegy, hanem lezuhan, akkor a cégek is inkább zárva tartanak.
Kivéve a sarki közért. Arra ugyanis mindig szükség van. Főleg akkor, ha 2-3 napig úgysem lehet sehova se elmenni a hó miatt. Az első napokban még csak a kenyér, a pattogatott kukorica és a chipsz fogy el. A másodikon már a szotyola és a száraztészta is. Míg a harmadikon a tisztasági dolgok. Na, olyankor kezdenek igazán gondok lenni.
Szerencsére azért Isztambulban a tél nem szokott 3 napnál tovább tartani. Éppen úgy, ahogy 1-2 fokot lehűlt az idő, és az eső átváltott hóra, ugyan úgy 1-2 fokot melegszik, és újra visszatér az állandó esőzés. A hó pedig nyomtalanul eltűnik.
