Kalandok Isztambulban és Törökországban.

Kedves naplóm!

Piroska vagyok, László király lánya, Kálmán király tanítványa.

Egy ideje viszont már úgy ismernek, hogy Eiréné, a Görög-Római Birodalom örökösének, Komnénosz Jóannésznek (azaz Jánosnak) a felesége.

No meg a majdani trónörökös, Elek és Mária anyja. Tehát majd egyszer – ha megélem – én leszek az anyacsászár

De ezek csak amolyan formalitások. Sokkal fontosabb, hogy nekem Istentől kapott feladatom van: rendbe szedni, és támogatni a Jeruzsálembe menő zarándokokat.

Csakhogy feladom… Egyszerűen nem megy..

Képtelenség őket megfürdetni!

Hiába mondom nekik, hogy Jézus városába illene tisztán bemenni, ha a fürdés szót hallják, mindjárt keresztet vetnek. És úgy néznek rám, mintha patáim lennének..

De azért majd valamit kitalálok. Mondjuk csináltatok egy vasvillát a kováccsal…

Most, hogy Alexiosz (alias após) visszaszerezte az uralmat a birodalom felett, szépen-lassan (főleg lassan) kezd anyagilag is helyreállni a rend. Így lassacskán lehet nagyobb mértékben is gondolkodni.

Lassacskán. Mert ugye ő a császár. Én meg ugye…hát nem vagyok császár. De még csak a császár felesége sem. Egyenlőre. De ezt a dolgot tényleg ne siessük el. Alexiosz bár kemény uralkodó, de tudja a dolgát. E mellett pedig kellő figyelmet szentel arra, hogy az utódja, az én Jánosom is megfelelően vigye tovább a birodalmat. Ezért egyre inkább belevonja a mindennapi politikába.

Nemrég küldte el Trapezunt* városába, hogy itt intézze kicsit az intézni valókat. És megszemlélje a katonaságot is. Én pedig, mivel a gyerekeket úgyis más felügyeli, vele tartottam.

Természetesen, ha János, és én együtt megjelenünk, akkor a sima krónikások csoportja mellett megjelennek a mi bensőséges viszonyunkat jegyzetelő írók és énekesek is. No meg jöttek a testőrök, a papok, a szakácsok, egy halom mérnők, néhány udvari bohóc, több tucat tanácsadó, a függönyös, két gyertyakészítő és öt lámpagyújtó, a lovászfiúk, és még ki tudja kik. Ezen felbuzdulva én is magammal vittem a magyar szolgáló lányokat. Mindez 40 hajót tett ki.

Ebből 2 csak a függönyöket hozta. Lilát.. Csak, és kizárólag lilát. Hiába mondta, hogy a rózsaszínnek 50 árnyalata van (még egy ilyen című könyvet is találtam a birodalmi könyvtárban), de nem… Ha függönyről van szó, akkor az csak lila lehet…

Nem sokon múlott, hogy nem történt valami baleset ezzel a két függönyszállító hajóval…de legalább az egyikkel… Csakhogy templomot nem vittünk magunkkal. Igaz, van egy külön helyiség a központi hajón (biztos nem ez a neve, de hát királylány vagyok, nem kalóz kapitány), ahol minden vasárnap megtartottuk az istentiszteletet. Itt lehet volna gyónni is. De valahogy templom nélkül úgy éreztem, nem az igazi. Így inkább leírtam a bűneimet, hogy majd ha Trapezuntba érünk, akkor az ottani Hagia Szophia templomot meglátogatom. És majd ott fogok gyónni.

De mire megérkeztünk, igencsak hosszú lett a listám! (A Jánossal kapcsolatosakat külön rózsaszín papírra írtam.. ebből lett a legtöbb). Kértem is a kapitányt, hogy engem mindjárt a templomnál rakjon ki még az előtt, hogy a többiek bemennének a városba. Bő 2 hétig ki se mozdultam onnan! Nem én leszek az, akit az évszázad végén szenté avatnak, az biztos!

Viszont legalább megnéztem ezt a templomot belülről rendesen. A régiek igazán tudtak építkezni!

Jaj, már megint nagyon előre rohantam a történetben!

Szóval 40 hajó! Mondtam is Jánosomnak, ha már ennyien megyünk, igazán elvihetnénk a gyerkőcöket is. És akkor már egészen családi kirándulás hangulata lenne az egésznek. Ennyi hajónál már igazán elfér még 2 kisgyerek. Meg az a néhány dadus. Meg a gyerekszakács. Meg a krónikások. Meg a…. te jó ég, hány ember sürgölődik a gyerekek körül!

Végül 60 hajóval indultunk útnak…

Indultunk volna… De mire mindent összeszedtünk, a gyerekek 2 évesek lettek. Ez azt is jelentette, hogy majdnem a teljes nevelő csapatot le kellett cserélni. Hiszen ők már nem kisbabák, nem kaphatják ugyan azt a törődést. Új emberek, új feladatokkal…és új berendezkedésekkel.

Úgyhogy még 5 hajót kellett összeszedni.. Így lett 65. Több hajóval mentünk, mint amennyivel az arabok jöttek, mikor legutóbb megtámadták Konstantinápolyt.

De végül elindultunk! Máig nem hiszem el, hogy sikerült. Szerintem más sem hiszi el, hogy ez összejött. Igaz, a birodalmiak rutinosabbak ebben az ügyben. Meg az is igaz, hogy amikor én érkeztem a Magyar Királyságból, az sem volt egy egyszerű túra!

Akkoriban még éppen csak érintettük a Fekete-tengert. Meg addigra a kíséretem is elég alaposan…hmm… mondjuk úgy, hogy kifáradtak. Most viszont végig a tenger mentén fogunk hajózni.

Érdemes tudni (persze csak annak, aki kimerészkedik erre hatalmas vízhalomra), hogy a Fekete-tenger igencsak kiszámíthatatlan. Teljesen szélcsendes és felhőtlen időben is előfordulhat, hogy hirtelen jön egy nagyon komoly vihar. És amilyen hirtelen jön, olyan gyorsan minden jel nélkül el is tűnik. És a nyomok (értsd: hajók) eltüntetésében is igen alapos munkát végez.

De van, hogy csak simán jön 1 darab hatalmas hullám, ami jól felborogatja a hajókat.

Régen, még mielőtt a rómaiak megtértek volna és keresztények lettek, a kapitányok rendszeresen pogány áldozatokat hajtottak végre az út előtt. Volt, hogy csak tüzet gyújtottak, volt, hogy ételt, bort, növény, vagy akár állatot is áldoztak. De kedvelt szokás volt még a nemfizető adósok és potyautasok feláldozása is. Mindezt egy jellegzetes hullámos tőrrel.

Hagyományból egy ilyen tőr lóg minden kapitány nyakában. A miénkénél is. Amikor azért rákérdeztem a szakállas úriembernél, hogy mik azok a barna foltok rajta, akkor azt mondta, hogy a rendes kését otthon hagyta. Így kénytelen volt ezt használni a vacsoránál. Ne gondoljak én rosszra, hiszen már lassan ezer éve senki sem él a pogány hagyományokkal. Aki meg mégis élne, az sokáig úgysem élne. Hiszen ugye a papok hamar feldobnák ők egy jó ropogós máglyára. Ő meg egyébként is nagyon lelkes keresztény. Talán a legszorgalmasabb hívő több mérföldes körzetben. Főleg amikor egyedül van kint a tengeren.

Elmondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy olyan kapitányunk van, aki nem hisz az ilyen pogány babonákban. És ha már amúgy is ennyire a szívén viseli a vallást, akkor tartsa nyitva a szemét. Hátha olyat lát, ki letévedt az útról. Aki esetleg valami olyan erkölcstelen és istentelen szertartást kezdeményezne, amit az Úr nem nézne jó szemmel. Aztán itt süllyedünk el mind a végén. Akkor már inkább kössünk ki, és rakjunk egy jó nagy máglyát a parton. A pogánnyal a közepén..

Amúgy is a part mentén hajózunk. És ennek csak egyik oka már említett kiszámíthatatlan időjárás. Legalább ennyire fontos az, hogy bármikor megállhassunk egy lakomára, mulatozásra. Ez ugyebár az uralkodó család és a főurak kiváltsága (kérése). Ugyan ez van otthon is. Csak a Duna esetében ez sokkal egyszerűbb. Ott a part mindig kézközelben van..

A harmadik ok pedig, hogy a Fekete-tenger partja itt végig nagyjából egyenesnek mondható. Így Trapezuntba is úgy a legegyszerűbb, ha egyenesen a part mentén hajózunk.

Kivéve Ionész főúrnak. Ö az a harcias fajta, aki egy pedig sem tud megmaradni a helyén. Már a második nap kijelentette, hogy az túl unalmas, hogy 60 napig nyíl egyenesen megyünk. Utasította a hajója kapitányát, hogy inkább cikcakkban haladjanak. Hamarosan el is nyele őt a tenger hajóstól, kapitányostól meg egy jó adag lila függönyöstől..

Valójában nem 60 napig tart az út, hanem csak 30. De a mi esetünkben bele kellett számolni az állandó megállásokat is.

Az út végül 85 napig tartott, mert egy járvány ütötte fel a fejét. Az úgynevezett politikai helyezkedés. Ami azt jelenti, hogy miután a mulatság megkezdődik, a főurak az ivászatot is megkezdik. Majd nem sokkal később már hangos szavakat kiabálnak át a politikai feljebb-, és lejjebbvalóiknak és az ellenfeleiknek.

Ebből utána kihívások majd elégtételek lesznek. Csak sokszor akár napokat kell várni, hogy a jóurak legalább annyira kijózanodjanak, hogy a lovakra fel lehessen kötözi őket.

És utána a temetést is meg kell várni.

Végül azért csak megérkeztünk Trapezuntba.

A város neve azt jelenti, hogy trapéz. Igen, én ismerem ezt a szót, és tudom is, mitjelent, ellentétben azzal a francia hercegnővel, aki a békákat szokta enni, akiről már meséltem, úgy hiszem… Amikor Magyarországon járt, akkor meséltem neki, hogy milyen új dolgokat tanultam Kálmán királytól. Ő viszont azt mondta, hogy amit nem lehet megenni, az őt nem érdekli, Viszont amit meg lehet enni, ő azt nagyon szívesen befalja, ezért ha van abból a trapézból, meg rombuszból, akkor kipróbálná őket,,,

Szóval Trapezunt trapézt jelent. Egy görög részeg tengerész adta ezt a nevet, miután meglátta a város mögötti hegyet. Ami tényleg trapéz alakú. De hát akkor is… Ennél jobb név nem jutott az eszébe???

Úgy hallottam, hogy egy Háromszög nevű város is. Szintén ugyan ettől a tengerésztől… De azt a perzsák még időben felgyújtották (szerencsére – fel is írtam a gyóntató listámra).

Maga a város sokban hasonlít Esztergomra. Csak ott a túloldalon egy erdő van. Itt meg nincs túloldal, csak tenger. Viszont egy hegyre épült. Egy sziklára. Mellette pedig mindkét oldalon egy-egy folyó. Ezért jól védhetőnek tűnik a vár.

Szükség is van rá, mert közel a határ, és gyakran érik támadások. Éppen ez az, amiért mi most ott vagyunk. Mármint Jánosom, meg a katonai tanácsadók. A többiek, mint én meg a gyerekek, meg a függönyös, meg a hasonlók, adok csak úgy jöttek…

Amikor Magyarországon voltam és megtudtam, hogy Konstantinápolyba fogok költözni, azt gondoltam, hogy az már a világnak a vége. Pedig sokkal inkább a világnak a közepe. Most sokkal messzebb vagyok az új lakóhelyemtől, mint Konstantinápoly van Esztergomtól. Nem is tudom, mit mondjak erről a világ végéről.. Pedig az emberek ugyan olyanok. Általában kedvesek (persze ki tudna ellenállni a császárné kéréseinek), meg ilyenek. És mindegyik keresztény. Nem úgy, mint azok a pogányok, akik sokszor próbálták már a várost elfoglalni.

A hosszú történelem során már többen és többször is Trapezunt ellen vonultak. Amit mindig úgy kezdtek, hogy a környező vidéket felforgatták meg felgyújtották. E miatt a szegény jóravaló hívőknek menekülniük kellett, ha nem akarták, hogy a barbárok megsüssék és megegyék őket. Ilyenkor a hegyi barlangokban bújtak meg, ahol kisebb templomokat, kolostorokat, monostorokat is építettek.

Mire a háborúnak vége lett, belátták, hogy sokkal jobb a barlangokban a répát felügyelni, mint otthon a…akármit is csinálni.. Így az emberek a harcok után is maradtak. Mára pedig ezek a monostorok amolyan mini kisvárosok lettek. És nagyon sok rejtőzik a környező hegyekben.

Mivel Jánosomnak úgyis annyi dolga a katonai megbeszélésekkel, arra gondoltam, nem zavarom. Inkább a gyerekekkel bejáró ezeket a monostorokat. Azt hiszem, sajnos ezzel szegény Jánosomnak inkább csak még több munkát adtam..

Arról hallani sem akart, hogy a gyerekekkel együtt a hegyekbe menjek. Azt már megtanulta, hogy úgyse ülök a fenekemen nyugodtan. Így azt nem bánja ha pár napra csendben és távol leszek. Még 200 katonát is ad mellém. Na de a gyerekek! A birodalom örökösei??! Bent az erdőben?!?! Ehhez legalább 27 gyaloghintó kellene meg ezer katona. Az utak nehezen járhatóak és veszélyesek.

Megköszöntem, hogy ennyire aggódik értem (itt azért sűrűn pislogott, hogy nincs-e valami rejtett üzenetem ebben a mondatban… Aj ti férfiak! Képtelenek vagytok megérteni a nőket!), majd elkezdtem a szervezkedést.

Utam mindjárt a könyvtárba vezetett. Szerencsére a görög-rómaiak mindent jó alaposan lejegyeznek. Én pedig megtanultam, hogyan használjam (az erre szolgáló emberekkel együtt). Már az első nap kutatómunkája kiderítette, hogy több, mint 100 monostor van a közelben. Ebből 16-ot terveztem meglátogatni.

A közelben azt jelenti, hogy csak néhány napot fogunk az erőben bóklászni, nem pedig heteket.

Persze csak akkor, ha nem esik le közben a hó. Mert akkor Jánosom kipróbálhatja a katonáit élesben, amikor a szabadításomra küldi őket.

Most kedves naplóm biztosan csodálkozol, hogy mégis, már hogyan fordulhatna elő, hogy augusztusban havazik. De bizony nem lehetetlen itt a Fekete-tenger mentén. Ráadásul a hegyek is magasak. Nagyon magasak. Alig néhány éve történt is hasonló. Igaz, Trapezunt megúszta hideg széllel és sok-sok esővel. De feljebb, a hegyekben már több méter hó volt!

Így aztán amikor elindultunk, tényleg mindenre gondoltunk. Mindenre! Még arra is, hogy engem egyszercsak elragad egy nagy sas. Amennyiben ez tényleg bekövetkezne, akkor a császári elit íjász gárda fogja a madarat lelőni. Remélhetőleg úgy, hogy engem azért nem találnak el (ezért van szó elitekről). És remélhetőleg úgy, hogy én ne essek azért sokat.

Én azért még inkább azt remélem, hogy nem fogunk ilyen madárral találkozni. Inkább másmilyenekkel, akikből finom vacsora lesz. Az őrparancsnok is ezen a véleményen van. De azt mondja, sosem lehet tudni. Sosem.

De legalább a függönyöket nem visszük magunkkal. Ahogyan a főurakat sem. Bár sokan az elején körülöttem sündörögtek egy politikai jövő reményében. De amint megtudták, hogy az erdőbe megyünk, ahol csak barlangban lakó szerzetesek vannak, akkor hirtelen fontosabbnak tartották, hogy János mellett maradjanak, és segítsenek a katonai stratégia kidolgozásában.

A távolban maradásuknak köszönhetően viszont már alig 4 nap alatt elértünk az első monostorhoz.

Nos, ez tényleg egy barlang a hegy oldalában. Csak éppen az elmúlt évszázadok alatt egy egész minivárost felépítettek oda. Oda fel a…a jó magasba.

Kérdeztem, hogy mégis, hogyan fogunk oda feljutni, mert út az nincs, de lépcső se,csak egy meredek sziklafal. Azt mondták, hogy már küldik a hálót. Miiicsoda??

És tényleg! Nemsokára leeresztettek egy hálót, amiben belemásztam. Én lettem a hal!

Az, hogy megismertem a feljutás módját, nem igazán nyugtatott meg. Hamarosan a levegőben lengtem egy halászhálóban, ki tudja milyen magasan. És sikoltoztam, ki tudja milyen hangosan. Bár van egy olyan gyanúm, hogy legalább 8 km-es körzetben már mindenki tudja.

Mikor végre felértem mindjárt hála imát mondtam, hogy túléltem az utat. Ebből végük hála mise lett.

Először eljátszottuk az ilyenkor szokásos ceremóniákat. Micsoda meglepetés, hogy jöttünk (hisz csak 20 napja küldtük a követett). Így nem is készültek a fogadásunkra. Be kell érnünk egy szerény 12 fogásos étkezéssel, ami legfőképpen répából. De hát ugye ők szerzetesek, nem királyok.

A szerény répa-lakoma természetesen megtartottuk a misét, ahogy azt illik. És evés után is. Mivel pedig eddigre már esteledett, mindjárt az esti misét is. Sötétben pedig mégsem indulhatunk haza, így az éjszakát a szerény (és répaszagú) barlangokban töltöttük.

Kedves naplóm! El se tudod képzelni, milyen hideg volt ott! Ugye van az a hideg, amikor az ember kér még 5 takarót. Meg az is, amikor direkt kabátostól megy az ágyba. Ennek a durvább változata az, amikor sapkát, sálat meg még kesztyűt is húz (még jó, hogy hoztunk téli felszerelést. A további fokozat, amikor az ágyamat telerakták a szolgálólányokkal, hogy egymást melegítsük (vagy inkább együtt dideregjünk). Sőt! Találtak egy eltévedt hegyi kecskét, és azt is berakták a szobámba, hogy még melegebb legyen. De még így is majd megfagytunk. Pedig két kályhát is kaptunk… Hiába, a barlang hideg volt.. És kőből volt, ami ugye nem ég.

Még 4 napig maradtunk, hogy további formaságokat és legfőképpen miséket tartsunk. Majd mentünk tovább a következő monostorba. Ahol nagyjából hasonló dolgokat éltünk meg. Én megtanultam sikoltozni, meg a hideget túlélni. Más különösebb esemény nem történt a további 15 monostorban (amelyek mind mind szépek és izgalmasak voltak). Kivéve a 13.-at.

Ott ugyanis összefutottunk egy csapat spanyol zarándokkal, akik Jeruzsálembe tartottak. Jó, hát kicsit eltévedtek – mondták-, de itt legalább nem találkoznak arab útonállókkal. Sőt! Igazándiból nekik tetszik ez a hely (náluk mostanában nehéz répát kapni), talán végleg ott maradnak, és letelepednek.

Ahogy gondoljátok fiúk-lányok. Én minden esetre nagyon elfáradtam. Már nagyon vártam, hogy visszamenjünk Konstantinápolyba. Hiányzott már az a város az összes furcsaságával, de talán még a lila függönyeivel együtt is. Na jó, túlzásokba azért ne essünk!

Legjobban persze Jánosom hiányzott, meg a gyerekek. Így nagyon örültem, amikor végre ismét hajóra szálltunk és elindultunk hazafele. Igen, most már így írom le: Konstantinápoly az én hazám…

* Trapezunt– ma Trabzon


Szeretnénk, ha 2018.-ban Szent Piroska jobban előtérbe kerülne (2018-ban van a Pantokrátor-monostor alapításának 900. évfordulója). Így egy amolyan emlékévet tartunk (ennek részletei majd időközben kiderülnek, addig is érdemes a Balassi Intézet Facebook oldalát követni, mert később ott lesznek további információk, érdekességek, események).

Sajnos a magyar történelem könyvekben csak pár mondatot találunk a magyar királylányról, és bizánci császárnéról. A fellelhető források is beszámolnak erről a szomorú hiányosságról, majd egyöntetűen rámutatnak arra, hogy bőséges és részletes leírások maradtak fent a bizánciak részéről. Majd pedig folytatva az ősi hagyományt, továbbra sem írnak semmit.

A kevés és nehezen beszerezhető információk miatt sok helyen kell a szerencsére bíznom magamat. Piroska naplója (ami kitaláció) olyan, mint egy kirakó, aminek csak néhány darabja van meg. A hiányzó részeket a saját tudásom alapján próbálom kiszínezni. De mivel nem vagyok történész, így bizonyára bőségesen lesznek pontatlanságok. Ezek számát próbálom szűkíteni, amennyire csak lehet. Természetesen bármilyen pontosítást szívesen fogadok.

A XII. század elején mind a Bizánci Birodalom, mind a Magyar Királyság a felemelkedés útján volt. Magyarország ekkor foglalta el pl. Horvátországot. A két ország egymással vetélkedett a Balkán feletti uralomért, majd hamarosan szomszédok lettek, és így már nyíltan is egymás ellen háborúztak.

A nemrég lezajlott Egyházszakadás pedig tovább fokozta a két hatalom közötti nézeteltéréseket. Mindkét fél nagyon erős külföldi szövetségeseket tudhatott maga mögött, és a katonái között. Több alkalommal is egy hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy kisebb világháború.

Az egyik legfőbb okot, amiért mégis elmaradt az fél Európát érintő háború, úgy hívják, hogy Piroska.


VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

 

2 hozzászólás a(z) Piroska naplója – 12. rész bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


129
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    nasιlsιnιz?
    “how are you?”
    Kalandtérkép
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek