Kalandok Isztambulban és Törökországban.

Kedves naplóm!

Piroska vagyok, László király lánya, Kálmán király tanítványa.

De már több éve már úgy ismernek, hogy Eiréné, a Görög-Római Birodalom örökösének, Komnénosz Jóannésznek (azaz Jánosnak) a felesége.

Vagyis hát az voltam… Most ki vagyok, azt nem tudom.

Persze, Eiréné vagyok, és továbbra is Jánosnak a felesége. Csak éppen mióta az apósom, Alexios meghalt, János nővére Anna (aki valaha a legjobb barinőm volt) átvette a hatalmat. És most ő a császárnő. Mi pedig szökevények vagyunk.

Éppen hogy visszatértünk a pár napos pihenésünkből, amikor a kikötőben kaptuk a hírt: Alexios hallott. De ahelyett, a palotába siettünk volna, hogy elkezdjük az ilyenkor szokásos formalitásokat, azzal kellett szembesülnünk, hogy Anna (a legjobb barinőm) átvette a hatalmat. És nemsokára mehetünk a tömlöcbe. Ahol vagy a halál, vagy jobb esetben a száműzetés vár ránk és a gyerekekre.

Pedig Anna nekem többször is megígérte, elmagyarázta, elmesélte, hogy miért nem lesz belőle soha császárnő. És azt is elmondta, hogy nem is akar az lenni. Ráadásul ott van a férje, Niképhorosz. Ő igazán látványosan kezeli a fegyvereket (de még milyen látványosan!), de a politikához egyáltalán nem ért. Az ember még egy darab sajtot sem bízna rá, nemhogy egy egész birodalmat.

Teljesen le voltam döbbenve ezen a váratlan fordulaton. Csak arra tudtam gondolni, hogy Anna… a legjobb barinőm… hogyan árulhatott el?? Csak ott álltam a kikötőben tátott szájjal és szemmel..

Bezzeg János (az én hősöm) mindjárt tudta, mi a teendő. Igazi uralkodóként viselkedett. Egy pillanatra sem hagyta, hogy a gyász eluralkodjon rajta. Azonnal cselekedett.

Visszaterelt mindenkit a hajóra, és késedelem nélkül elindultunk. De ahelyett, hogy a Fekete-tenger felé vettük volna az irányt, inkább az Aranyszarv-öbölnél hajóztunk fel. Jól jött, hogy eddigre besötétedett. Így remélhetőleg sikerült megszöknünk. Mindenki azt várná, hogy valamelyik tengerparti városban húzzuk meg magunkat. Senki se fog Konstantinápoly mellett keresni minket.

Szerencsére a gyerekek is velünk voltak, így legalább ők nem voltak veszélyben. Mármint nem jobban, mint mi. És ahogy ez itt a birodalomban szokás, a nevelők és a tanárok is velük voltak.

Így amint kikötöttünk, János mindjárt elküldtek őket. Az egyik (remélhetőleg megbízható) nevelőnek meghagyta, hogy keressenek egy rejtett földalatti templomot, valahol beljebb a szárazföldön. Egy olyan helyet, amit mi sem ismerünk. És ott várják ki ennek a végét. Ha esetleg veszítenénk, akkor a gyerekek feladata lesz a trón visszaszerzése.

János engedélyezett fél percet, hogy elbúcsúzzam tőlük, majd bementünk az erdőbe. Én nem tudtam, hogy valaha is viszont láthatom a gyerekeket. Még arról sem tudtam meggyőződni, hogy biztonságos helyre érkeznek. Ez még úgyis hetekig eltarthat. Mi addigra… nem akartam belegondolni, velük mi lehet az elkövetkező napokban.

Sose voltam egy nagy túrázó. Nem jártam ki vadászni, mert az a férfiak dolgok. És bár a palota tele van lépcsőkkel, én meg gyakran jártam le a templomba (elsősorban gyónni persze), de azért nagyon hamar kimerített az erdei túra. Ráadásul eddigre már késő este lett. De János folyamatosan biztatott, hogy már mindjárt odaérünk…oda…oda…na de hova? Meg aztán hova tovább? Ha talán Kálmán király még élne! Ő biztosan befogadna minket. II. István királyban viszont nem bízom. De szerencsére túl fáradt voltam, hogy ezen tudjak gondolkodni.

Nem tudom, meddig mentünk az erdőben. Időnként még vadállatok hangját is hallottam. Ha nem lettem volna annyira fáradt, biztosan felsikoltok.. Így viszont csak mentem, mentem és mentem János után. Már hajnalodott, amikor egy félig összedőlt vadászkunyhóhoz értünk.

Igen, ez jó ötlet. Anna itt biztosan nem fog keresni minket, hiszen hozzám hasonlóan ő sem nagyon ment be néhány lépésnél messzebb az erdőben. Ő bizonyára a könyvtárban rejtőzne el.

Amikor viszont bementünk az ajtón, kiderült, hogy belül sokkal jobb állapotban van, mint az kívülről látszik. Szándékosan lett elhanyagolva, a látszat kedvéért. János elmondta, hogy ezt még gyerekkorában építette a legjobb barátaival. Direkt titkos búvóhelynek, amiről csak hárman tudnak. Azt mondta, hogy már fiatal korában megismerte a birodalmi történelmet, így nem akart semmit sem a véletlenre bízni.

Ahogy beléptünk, ott is láttuk János régi (és megbízható) barátait, akik már vártak ránk. És ott várt Niképhorosz is, Anna férje. Elvesztünk!

De legalább a gyerekek már messze járnak!

Miután így átéltem egy kisebb szívrohamot, meg el is ájultam (főleg a fáradságtól), akkor János egyik barátja odajött hozzám, és megnyugtatott (Persze János inkább a trón elvesztésével-visszaszerzésével volt elfoglalva, nem azzal, hogy engem felvakarjon a földről! Megjegyeztem ám!). Niképhorosz, bár Anna férje, ő nem támogatja a lázadást. Sőt!

Igazándiből ő senkit sem akar támogatni. Őt csak hagyják békén, hogy reggelenként félmeztelenül gyakorolhasson az udvaron (ami bizony nem semmi látvány! – nesze neked János!). Nem akar utána mást, csak egy jót enni, aludni, majd este tivornyázni. Most viszont Anna mellett bele kell folynia a politikába. Pedig ő azt se tudja, hogy az arabokat eszik vagy isszák. A normann meg szerinte egy sajtfajta. Ráadásul úgy hallotta, hogy mostantól írni és olvasnia is kell. Inkább úszik át Milánóba, minthogy íróeszközt vegyen a kezébe.

Nem akartam neki mondani, hogy Milánónak még a közelében sincs tenger. Láttam rajta, hogy jobban kétségbe van esve, mint mi. Pedig a mi fejünket fogják a kapura tenni, ha nem vigyázunk. De úgy látszik embere válogatja, ki mitől fél a legjobban.

Így tehát egyenlőre biztonságban voltunk. Ennek örömére mindjárt lefeküdtem aludni. Pont oda, és pont úgy, ahonnan pár perccel ezelőtt János barátja szedett össze.

Amikor felébredtem, már ágyban feküdtem. János pedig éppen sült őzcombot hozott nekem. Mert hogy ő reggel, úgy fáradtan, kiment vadászni. Mindezt azért, hogy én jobban érezzem magamat. Jól van kedvesem, minden meg van bocsájtva. Még az a múltkori is, amire azt mondtam, hogy sose bocsájtom meg.

Miután így megbékéltünk (pontosabban én, mert János nem volt rám mérges, meg egyébként is voltak fontosabb problémái – ezt így beismerem, hogy még nálam is fontosabb dolgai voltak), meg reggeliztünk, és még egy rejtett borosüveget is kiürítettünk, feltettem a nagy kérdést:

– Mi lesz ezután?
– Nem tudom. – Jött a válasz

Nos jól állunk!

Két lehetséges irányt állítottunk fel: Egyik a menekülés, másik pedig a maradás. Mindkét esetben a cél a trón visszaszerzése. Csak míg ha elmenekülünk mondjuk Hispániába (Niképhorosz esetében javasoltam neki Milánót, csakhogy lássa, nincs ott tengert), onnan azért nehéz lesz a palotát elfoglalni. Míg ha maradunk, akkor minden nap nő az elfogásunk veszélye.

Egyébként is az idő ellenünk volt. János barátjai mondták, hogy még még nem hirdették ki Alexios halálát. A nép még nem tud róla, azaz Anna még nem ült fel a trónra. Ha bármit is teszünk, azt minél hamarabb kell.

János azt mondta, hogyha elmegyünk, akkor valószínűleg nem fogunk tudni visszajönni. De ha mégis, akkor egészen biztosan nem fogjuk tudni a várost elfoglalni. Ezt már sokan próbálták, kevés sikerrel. Így inkább addig kellene cselekedni, amíg még nem kell a várost elfoglalni.

Ezek után döntöttünk. Mármint a férfiak, kivéve Niképhorosz, mert ő inkább kimaradt mindenből, engem meg se kérdeztek. No nem mintha Kálmán király lázadásra és trónfoglalásra nevelt volna. Az egyetlen ismert példám pedig Álmos herceg. De hát ő meg inkább azt mutatta meg, hogyan ne próbálkozzunk.

Szóval a fiúk úgy döntöttek, hogy 1 napot még maradunk. Pihenünk, és más előkészületeket végzünk. Annának úgyis kell egy kis idő, amíg összeszed annyi ember, amivel már biztosíthatja a trónját. Majd pedig támadunk!

Micsoda? Mi öten? Vagyis hát négyen… Mert hát én nem fogok támadni. Niképhorosz pedig… szóval három ember hogyan fogja bevenni a világ legnagyobb városát?

János engem végül meggyőzött. Elmondta, hogy tud róla, hogy gyakoroltam kicsit a kés használatát, így ha mást nem, valakinek a lábába bele tudom állítani (érzem én, hogyha ennek vége, akkor heteket fogok a gyóntatófülkében tölteni). De valójában ez titkos akció lesz. Minél kisebb a feltűnés, annál jobb.

Egyébként is mi mást tehetnék? Maradjak a házban? Az erdő közepén? És amíg várok vadásszak medvére (jó, hogy oroszlán nincs!). Így beleegyeztem, hogy velük tartok, bármi is legyen a tervük.

Az oltár előtt amúgy is azt fogadtuk, hogy együtt leszünk jóban-rosszban, boldogságban-bajban, egészségbe-betegségben. Míg a halál el nem választ. Bár arról nem volt szó, hogy lázadásban is… De ha így haladunk, a halálos rész még összejöhet.

Niképhoroszt könnyebb volt meggyőzni. Neki csak annyit mondtak, hogy Milánóba megyünk. És persze ne feledje a kardját, különben reggelente mivel fog gyakorolni az udvarban (félmeztelenül persze – ebből tényleg gyónás maraton lesz a végén.)

Összeállt a nagy csapat. Ma este még itt alszunk, holnap este pedig támadunk. Addig a fiúk elmennek vadászni. Én viszont ki ne mozduljak a házból, mert a sűrű erdőben még eltévedek a végén. Aztán egy tatár fejedelem sátrában találom magamat, ha túl sokat vándorolok…

Így vártam, és vártam. Este megjöttek a fiúk. Hoztak vadat, és szereztek álruhát is.

Elkészítettük a vacsorát, ettünk, és aludtunk. Másnap pedig felkerekedtünk, hogy Annát lelökjük a trónról. Szigorúan csak a trónról. Abban mindenki egyetértett, hogy Annát nem lökjük be a Boszporuszba. Csak eltávolítjuk. Leginkább Niképhorosz ragaszkodott hozzá, hogy nem akar ő új feleséget keresni. Én meg… valahol Anna mégiscsak a legjobb barinőm volt. Most már biztos vagyok benne, hogy végig ellenem ügyködött. Sok tettét most értettem meg (volt időm gondolkodni). De azért mégsem akarom a halálát…

Mentünk, és mentünk az erdőben. Másik úton, mint amin jöttünk. Bár ki tudja. Én megint csak úgy éreztem, hogy időtlen idők óta csak megyünk a sötétben, a fák között.  Nemsokára viszont egy falhoz értünk. És ahogy jobban megnéztem, ez bizony Konstantinápoly nagy fala volt. Megjöttünk a városhoz.

Ahelyett viszont, hogy felmásztunk volna rá, vagy kövenként szétszedtük volna, inkább mellett haladtunk egy darabig. Szigorúan a fák között. Mi még láttuk a falat, de az őrök nem láttak minket. Mígnem elértünk egy úthoz. A Drinápolyba vezető úthoz.

Itt egy hatalmas erőd van. Egy egész beléptető rendszer, ami az Arany Kaput védi. Itt lehet bejutni a birodalomba. De mi nem ide készültünk. Hanem a másik irányba. Kb. 2 km-et haladtunk, mikor egy fogadóhoz értünk. János habozás nélkül bement. Nemsokára már egy asztal körül ültünk, és lelkesen vacsoráztunk, ittunk és énekeltünk. Nem értettem semmit.

Miután így mulatoztunk egy darabig, János egyik barátja felállt és elment valahova. Nemsokára egy kulccsal tért vissza. Elmondta, hogy van egy hátsó szoba. Oda kellene egyesével eljutnunk, lehetőleg feltűnés nélkül. Bár a többi vendég eddigre eléggé lerészegedett. Nem valószínű, hogy bármit is észrevesznek.

Így jutottunk egy hátsó szobához, ahol a fiúk gyorsan odébb tették az asztalt, majd feltekerték a szőnyeget. Legnagyobb meglepetésemre egy ajtó volt a földön. Ezt nyitotta ki a kulcs.

Gyorsan kinyitottuk, és bemásztunk a föld alatti helyiségbe. A fogadós pedig még gyorsabban ránk csukta a fedőt, és be is zárta. Kisváratva hallottam, hogy az asztalok visszakerülnek a helyére. Csapdába jutottunk!

De nem! János barátja, a kulcsos felkészült. Elővette a fáklyákat is meggyújtotta. Majd egy faliszőnyeghez ment, és félrehúzta. E mögött egy sötét, és hosszú, és igencsak ijesztő alagút bújt meg.

– Hova vezet ez? – kérdeztem, amikor már meg tudtam szólalni. Nyilvánvaló volt, hogy erre megyünk tovább.
– Egyenesen a trónterembe – mondta János és elindult.


Szeretnénk, ha 2018.-ban Szent Piroska jobban előtérbe kerülne (2018-ban van a Pantokrátor-monostor alapításának 900. évfordulója). Így egy amolyan emlékévet tartunk (ennek részletei majd időközben kiderülnek, addig is érdemes a Balassi Intézet Facebook oldalát követni, mert később ott lesznek további információk, érdekességek, események).

Sajnos a magyar történelem könyvekben csak pár mondatot találunk a magyar királylányról, és bizánci császárnéról. A fellelhető források is beszámolnak erről a szomorú hiányosságról, majd egyöntetűen rámutatnak arra, hogy bőséges és részletes leírások maradtak fent a bizánciak részéről. Majd pedig folytatva az ősi hagyományt, továbbra sem írnak semmit.

A kevés és nehezen beszerezhető információk miatt sok helyen kell a szerencsére bíznom magamat. Piroska naplója (ami kitaláció) olyan, mint egy kirakó, aminek csak néhány darabja van meg. A hiányzó részeket a saját tudásom alapján próbálom kiszínezni. De mivel nem vagyok történész, így bizonyára bőségesen lesznek pontatlanságok. Ezek számát próbálom szűkíteni, amennyire csak lehet. Természetesen bármilyen pontosítást szívesen fogadok.

A XII. század elején mind a Bizánci Birodalom, mind a Magyar Királyság a felemelkedés útján volt. Magyarország ekkor foglalta el pl. Horvátországot. A két ország egymással vetélkedett a Balkán feletti uralomért, majd hamarosan szomszédok lettek, és így már nyíltan is egymás ellen háborúztak.

A nemrég lezajlott Egyházszakadás pedig tovább fokozta a két hatalom közötti nézeteltéréseket. Mindkét fél nagyon erős külföldi szövetségeseket tudhatott maga mögött, és a katonái között. Több alkalommal is egy hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy kisebb világháború.

Az egyik legfőbb okot, amiért mégis elmaradt az fél Európát érintő háború, úgy hívják, hogy Piroska.


 

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


113
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    güle güle
    “goodbye”
    Kalandtérkép
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek