Kalandok Isztambulban és Törökországban.

Kedves naplóm!

Piroska vagyok, László király lánya, Kálmán király tanítványa.

De már több éve már úgy ismernek, hogy Eiréné, a Görög-Római Birodalom örökösének, Komnénosz Jóannésznek (azaz Jánosnak) a felesége.

Vagyis hát az voltam… Most ki vagyok, azt nem tudom.

Persze, Eiréné vagyok, és továbbra is Jánosnak a felesége. Csak éppen mióta az apósom, Alexios meghalt, János nővére Anna (aki valaha a legjobb barinőm volt) átvette a hatalmat. És most ő a császárnő.

Mi pedig … nos… fogalmam sincs hol vagyunk. Minden teljesen sötét! És nedves! És hideg!

Kedves naplóm!

Nem fogod elhinni, mi történik itt velünk. Vagyis hát… el fogod hinni, hisz egy szerencse folytán te is velünk vagy. Itt ebben a sötét és nyirkos földalatti labirintusban.

Nem is tudom, ki kockáztat többet: János és én, akinek ha rosszul sikerül a trónt visszafoglalnia, akkor valószínűleg zsákban végezzük  a Boszporusz alján. Vagy pedig te, kedves naplóm, akit végig a táskámban cipeltem. Többször is csak a szerencsén múlott, hogy nem ejtettek le abba a sötét és nedves sárszerűségbe, amiben jártunk; vagy hagytalak ott valamelyik pihenő helyen. Sőt! János fejében az is megfordult, hogy tüzelőnek használjunk téged. De erről sikerült lebeszélnem. János barátja szerint eléggé meggyőző vagyok a sötétben. Főleg, ha vicsorgok.

Az a sáros izé, amiben gyalogolunk, az valami… nagyon is izé.. Az elején még próbáltam megtudakolni a többiektől, hogy mi is lehet, de mindig azt a választ kaptam, hogy jobb ebbe nem belegondolni. Egy milliós város alatt küzdöttük át magunkat. És hát ugye mik mennek egy városban lefelé…? Nem a jókívánságok, az biztos.

De azért annyira megnyugtattak, hogy ahol megyünk, az kifejezetten titkos alagútnak lett építve. Nincs köze sem az ivóvíz hálózathoz, sem a csatornákhoz. De persze a falakon lehetnek lukak, szivárgások, meg olyan dolgok, amikbe tényleg jobb nem belegondolni.

Épp elég problémát okozott az, ami előttünk volt.

Jó, a pókhálókkal általában nem nekem kellett megküzdenem, hiszen a kis csapatunk végén haladtam. Előttem pedig a daliás legények: Jánosom és Niképhorosz (aki meg van arról győződve, hogy Milánóba tartunk). Ők elég alaposan takarítják az utat. Én pedig csak egy aprócska lány vagyok. Igaz, 7 gyerekkel, de ezek csak apróságok. Mégha éppen úgy nőnek is, mint a gombák.

Bár Kálmán király mindig azt mondta, hogy oda kell figyelni az apróságokra, a részletekre, mert ott szoktak lenni a csapdák… Sokszor hiányzik nekem, ahogy a tanácsai is. Kiváncsi lennék, mint javasolna ebben a helyzetben!

Bizonyára valami olyasmit, hogy ne lógassam nagyon a szoknyámat, mert az egész titkos alagutat felsöpröm vele!

De az is az igazsághoz tartozik, hogy olyan nagyon nem játszottam a földalatti takarítónőt. A ruhámról elég gyorsan, szinte minden lépésnél cafatok szakadtak le. Olyan sok, hogy nemsokára már a combjaim is kilátszottak. Ha nem egy sötét alagútban lettünk volna, biztosan elpirulok.

Így viszont Annát átkoztam. Az én drága barátnőmet!!

Az elején még csak akkor hagyta el a számat 1-2 keresetlen szó, amikor belefutottam egy pókhálóba. Ezt gondosan le is jegyeztem, hogy később majd meg tudjam gyónni. De amikor már a ruhám kezdett szakadozni (az én kedvenc ruhám!!), akkor bizony már más került erre a listára: Különböző kínzásokat találtam ki Anna számára.

Kezdve a klasszikus birodalmi módszerrel, mint a dobozba és szekrénybe zárás. Egészen odáig, hogy a szeme láttára gyújtom fel a kedvenc táskáját, vagy festem át a haját zöldre. Elmondani nem tudom, mennyire mérges voltam! Végül már csak a strigulákat húztam egy papírlapra egy darab elszenesedett ágdarabbal. Egyik oszlopba kerültek a szekrénybe zárások, míg a másikba pedig a ruhájának, frizurájának, és egyéb kedvenceinek kivégzése. Nem meglepő módon ez utóbbiban sokkal több strigula került. Ahogy az ősi sámán mondás is mondja: szemet szemét, fogat fogért. Ruháért pedig ruhát.

Az egyik kiálló kő különösen hosszú csíkot szakított a ruhámba. Ezen annyira felhúztam magamat, hogy legalább fél óráig egyedül mentem a sötétben, mire rájöttem, a többiek letáboroztak egy kicsit. Pedig még ordítottak is nekem (már pedig az ordítás igencsak hangos tud lenni egy titkos alagútban), de a méregtől nem hallottam semmit. Meg nem is láttam semmit, de az a sötéttől volt.

Míg pihentünk, és ettünk, a férfiak a trónvisszafoglalás részleteit beszélték. Kivéve Niképhorosz-t. Ő gondolatban valahol félúton Milánóban járhatott. Vagy ki tudja hol. Az én fejemben pedig a főtéren égő ruhás szekrények voltak.

Nem tudom, mennyi ideje gyalogoltunk, és mekkora távot tettünk meg. De arra mindannyian felfigyeltünk, az eddig többnyire csendes folyosók megváltoztak. Felülről hangok kezdek leszűrődni. Lépések, beszélgetések, szekerek és állatok halvány hangfoszlányai. A város felébredt. Nem maradt túl sok időnk. Anna biztosan nem fog sokat várni. Szerencsére ő mindig késő estig olvasgatta a könyveit, majd az egész délelőttöt átaludta. Reméltem, ez most sem lesz másképp. De ez még jelenti azt, hogy itt piknikezhetünk estig.

No nem mintha nem lenne már most is sötét…

Néhány perc múlva felkerekedtünk, és mentünk tovább. Eddig még csak egy folyosón jártunk, elágazással nem találkoztunk. De ez nagyon hamar megváltozott. János barátai elmondták, hogy a város olyan, mint egy hagyma. Ahogy egyre beljebb jutunk, úgy érkezünk egyre régebbi és bonyolultabb részekhez. És nincs ez másképpen a felszín alatt sem. Nemsokára olyan részekhez érkezünk, amelyek már az előtt is léteztek, hogy az első görög a partra tette volna a lábát..

És tényleg! Az elején még csak 1-2 leágazással találkoztunk, de hamarosan már egy egészen komoly labirintusba kerültünk. Ráadásul a folyosók nemcsak jobbra és balra haladtak, hanem felfele és lefelé is. Nem volt köztünk olyan, amelyik főútnak lehetne nevezhető. Sőt! Nem egyszer mi is valami kisebb repedésszerű hasadékon mentünk át egy másik folyosóra.

Éppen egy hasonló keskeny résen haladtunk át, amikor arra figyeltem fel, hogy mintha vízcsobogás hangját hallanám. Bár ez annyira nem volt váratlan, és nem is először hallottunk ilyet. De most nagyon közel volt. Olyannyira közel, hogy mindjárt a rés másik oldalán meg is találtuk a vizet.

És vele együtt egy hatalmas csarnokot is. Egy víztározóhoz jutottunk.

Ameddig a szem ellátott csak oszlopokat és üres teret láttam. Jó, mondjuk olyan sokáig nem láttam el. Alig néhány fáklya volt nálunk, azok meg csak arra elegendőek, hogy ne essünk hasra gyaloglás közben (de mint többször kiderült, sokszor még arra sem). Egy ekkora területet nem tudtak bevilágítani. Éppen csak a legközelebbi oszlopok halvány körvonala látszott.

És az, hogy iszonyú magasan vagyunk!!! A víz… valahol alattunk volt, nem láttunk le addig. Csak a hangját hallottuk.

Kérdeztem is Jánost, hogy innen hogyan tovább. Repülni azért mégse lenne jó, mert még nekimegyünk valamelyik oszlopnak. Úgyhogy azt ne most próbáljuk megtanulni.

De János megnyugtatott, hogy van egy titkos lépcső. Titkos lépcső a titkos alagútban! Nagyszerű!

Míg ezen a lépcsőnek nevezett vájatban másztunk lefele, János egyik barátja elmagyarázta, hogy a birodalom történetében nem ez az első alkalom, hogy úgymond gondok adódtak a trónra üléssel. Ezért az előrelátó örökösök fokozatosan fejlesztgették ezt az útvonalat. Ha jobban megfigyeljük, mindenhol fegyverrel lehet közlekedni. De ezen kívül más előkészületeket is felfedezhetünk, ha alaposan odafigyelünk. Mindjárt itt van pl. a csónak.

Csónak??? Néztem nagyokat.

Meg persze azért is nagyon meresztettem a szememet, nehogy leessek a falról. Akarom mondani a lépcsőről.

A fiúk tényleg készültek, mert amikor leértünk a vízhez, tényleg ott várt minket egy csónak. Jó, hát nem olyan volt, mint amivel a Boszporuszon hajókáztunk. Sehol sincsenek a felszolgálók, sem terített asztal, de még csak zenészek sem. No nem mintha ez hiányzott volna. Ez csak egy csónak, ami átvisz a túloldalra. Így nem kell a vízben gyalogolnunk. Illetve úsznunk, ha esetleg túl magas lenne a vízszint.

Igazándiból nem tudtuk, mennyire lehet mély. Senki se tudja. Ahhoz túl sötét volt. Talán csak az építész tudta. Vagy talán még ő sem.

Állítólag ő most is itt van valahol. Azt mondják, a kor szokása szerint úgy állítottak neki emléket, hogy őt is befalazták ide. Ha tényleg így volt, biztosan sokan jelentkeztek erre a munkára…

Leértünk a vízhez és beszálltunk a csónakba. Büszke voltam magamra, hogy a lépcsőn lementem, és nem lezuhantam. De még a csónakba is sikerült belelépnem, és nem estem bele a hideg és sötét vízbe. Állítólag voltak benne halak is. Bár nem bántják az embert, de állandóan a sötétben vannak. Ki tudja, mire vetemednek unalmukban…

Szóval a fiúk le a lépcsőn, be a csónakba. Én is le a lépcsőn és be a csónakba. A csónak pedig be a sötétbe.

Nos, ha eddig úgy gondoltam, hogy rettentő sötét van, akkor gyorsan újragondoltam a korábbi helyzetet. Jelentsük ki bátran: dög sötét volt. A fáklyák lángja mintha nem is lettek volna. A csónakot még láttuk, és körülötte a sötét vizet. Néha pedig 1-1 oszlopot. De ezen kívül semmi mást. Korábban a barlangban legalább volt egy fal, amit az ember megérinthetett, nekidőlhetett vagy valami. Itt most ezt a szerepet Jánosom töltötte be.

Sosem hittem volna, hogy ilyesmit érezhetek. Bármerre néztem, csak a nagy semmi. A többiek viszont nyugtatni próbáltak, hogy amikor a víztározó végéhez érünk, akkor már a palota alatt leszünk.

Na persze! Mintha ez a végtelen sötétség valaha is véget érhetne…!

Szerencsére nem lett igazam. Egy bő ki tudja mennyi idő múlva tényleg átértünk a víztározó túloldalára. Ezt onnan tudtuk, hogy a csónak hirtelen megállt. Nem sokon múlott, hogy végül mégis beleestem a vízbe…

Rövid keresés után ezen az oldalon is megtaláltuk a titkos lépcsőt. Teljesen ugyan úgy nézett ki, mit az, amelyiken nemrég lejöttünk. És ugyan olyan sötét is volt. Meg is kérdeztem a férfi társaimat, hogy ez tényleg másik lépcső? És mi van, ha több titkos lépcső is van itt. De ők biztosak voltak benne, hogy ez a jó lépcső. Más lépcsőről pedig ők nem tudnak. Talán csak azért nem ismerik őket, mert azok is titkosak.

Na mindegy, nem törtem magam ezen tovább. Sokkal fontosabb volt, hogy inkább a lépcsőre koncentráljak, különben még a végén tényleg összetöröm magamat.

Miután felértünk valahová, a többiek mindjárt megeresztettek egy röpke, de annál lelkesebb hurrát. Elértünk a palota alá. Látszólag persze semmi sem változott: itt is teljesen sötét volt. De legalább találtam egy falat, amit nagy lelkesen meg is fogtam. Gyorsan még egy hálaimát is mondtam.

De tényleg, innen az utunk egy sokkal jobb állapotban lévő folyosón vezetett. A város hangjai már a víztározónál elvesztek, és itt sem hallottuk őket. Pedig folyamatosan felfelé haladtunk. Tehát tényleg valami különleges helyen vagyunk. Remélhetőleg a palotában!

Egy idő múlva elértünk egy csigalépcsőhöz, és ezen kezdtünk felfelé baktatni. Legalább 100 lépcsőfokot haladtunk (bár én már a 20-nál meguntam a számolást), amikor világosságot láttam.

Ó fény! A napfény! Még akkor is, ha odakint éppen esett az eső… Oly hosszú időt töltöttünk a sötétben (tényleg, mennyit is??), hogy annyira megörültem a napfénynek, hogy nem győztem a hálaimákat mondani. Majd csak 1 bő fél óra múlva álltam fel és néztem körül, hogy hova is kerültem valójában.

Egy kis terembe érkeztünk, ahol egy szekrényben fegyverek voltak. Egy pici lukon pedig a sütött be. De ez is bőven elég volt. Ezen keresztül kinéztem, és tényleg valahol a palotában voltunk.

Míg én az imával voltam elfoglalva, addig a többiek felfegyverkeztek, és haditervet készítettek. Abban mindenki megegyezett, hogy Annának azért ne essen baja. Ha lehet, őt inkább elfogjuk. És a katonák közül is lehetőleg minél kevesebbet tegyünk el láb alól. Legjobb lesz, ha direkt Anna szobájába megyünk, a titkos bejáraton keresztül.

– Na álljunk csak meg egy percre! Anna szobájának van titkos bejárata? – tettem fel a kérdést Jánosnak.
– Igen, a palota minden szobájához vezet egy titkos folyosó.
– Az én szobámnak is???
– Persze, annak is..
– És ezen bárki bármikor bejöhetett??? Akkor is, amikor éppen aludtam???
– Hát…ööö…igen. … Pontosan ezt fogjuk most tenni Annával is.
– Ha visszaszerzem a trónt, az lesz az első dolgom, hogy befalaztatom. – mondtam mérgesen.
– Nem jó ötlet, mert ezen keresztül menekülni is lehet… – figyelmeztetett Jánosom. És ebben talán igaza volt… De ha belegondoltam, hogy ezen az úton kellene végigmennem (ráadásul egyedül), amin most jöttem… lehet, hogy inkább mindjárt az ablakon ugrom ki.

Úgy látszik, a többiek nagyon is jól ismerték a járást erre. Kivéve persze Niképhoroszt, aki úgy érezte, hogy végre megérkeztünk Milánóba. Így minden áron olaszul akart beszélni. Csak még nem volt kivel. De amikor a fiúk elővették a kardokat, akkor már ő is kezdett képbe kerülni.

Egyszercsak megálltunk egy olyan helyen, ahol látszólag nem volt semmi jellegzetes dolog. Mégis, János elmozdított két apró követ, mire két kukucskáló luk jelent meg. Ezen keresztül benézett, majd gyorsan vissza is zárta a lukakat. Utána jelzett, hogy csendben kövessük, míg kellően távol jutottunk.

Remélve, hogy kellően messze vagyunk már, halkan elmagyarázta, hogy Annát látta a szobájában. És egyedül van, és még mindig alszik. Meg valamit még mondott arról, hogy ő a titkos ajtón direkt megy Annához, míg a két barátja egy-egy másik járaton a szoba elé kerül. Ott valószínűleg lesznek őrök. Őket kellene zsákba rakni. Lehetőleg minél csendesebben. Majd jöjjenek be ők is a szobába.

Eközben én teljesen máson gondolkodtam. Ej-ej János! Lesz itt mit megbeszélnünk, ha túléljük a mai napot! Titkos folyosók (a szobámba is), titkos lépcsők, titkos csónak, titkos kukucskálólukak (biztos, hogy a szobámban is van!!)!!

De többre már nem volt idő, mert meg is érkeztünk Anna szobájához. János halkan nyitotta ki a titkos ajtót (amit még mindig nem értem, hogy csinálta. Innen nézve a fal teljesen sima volt), és már bent is volt. Úgy tűnik, Anna nem ébredt fel.

János odament az ágyához, és a következőket mondta:

– Drága nővérem! Vége a játéknak!

Erre Anna mindjárt felébred, és azonnal felült. János mindjárt befogta a száját, hogy ne tudjon kiáltani.

Nos, elfogtuk Annát. Nem is volt nehéz (leszámítva a sötét labirintust, amin átvágtunk). Akkor most nyertünk?

– Nehogy azt hidd János, hogy nyertél! – próbálta mondani Anna – Nem vagyok egyedül! Vannak támogatóim!
– Elkaptuk őket is! – blöffölt János (mert hát csak öten vagyunk – vagy valamiről lemaradtam?) – Mindenkit. Még őt is!

Ekkor érkezett meg János egyik barátja az ajtón keresztül, kezében egy zsákkal. Nem látszott, hogy ki lehet benne, és milyen állapotban.

János blöffje bevált. A zsákot látva Anna szeme elkerekedett és elszólta magát.

– Anya???
– Mi?? Anyánk is benne van a lázadásban? – kérdezte János meglepetten?
– Te buta! Ő találta ki az egészet!

Itt tört el nálam a mécses! Senki sem hívhatja butának az én Jánosomat! Nem tudom honnan került a kezembe a váza, de Anna fejéhez vágtam, aki mindjárt el is terült.

– Eiréné! – kiáltott János.


Szeretnénk, ha 2018.-ban Szent Piroska jobban előtérbe kerülne (2018-ban van a Pantokrátor-monostor alapításának 900. évfordulója). Így egy amolyan emlékévet tartunk (ennek részletei majd időközben kiderülnek, addig is érdemes a Balassi Intézet Facebook oldalát követni, mert később ott lesznek további információk, érdekességek, események).

Sajnos a magyar történelem könyvekben csak pár mondatot találunk a magyar királylányról, és bizánci császárnéról. A fellelhető források is beszámolnak erről a szomorú hiányosságról, majd egyöntetűen rámutatnak arra, hogy bőséges és részletes leírások maradtak fent a bizánciak részéről. Majd pedig folytatva az ősi hagyományt, továbbra sem írnak semmit.

A kevés és nehezen beszerezhető információk miatt sok helyen kell a szerencsére bíznom magamat. Piroska naplója (ami kitaláció) olyan, mint egy kirakó, aminek csak néhány darabja van meg. A hiányzó részeket a saját tudásom alapján próbálom kiszínezni. De mivel nem vagyok történész, így bizonyára bőségesen lesznek pontatlanságok. Ezek számát próbálom szűkíteni, amennyire csak lehet. Természetesen bármilyen pontosítást szívesen fogadok.

A XII. század elején mind a Bizánci Birodalom, mind a Magyar Királyság a felemelkedés útján volt. Magyarország ekkor foglalta el pl. Horvátországot. A két ország egymással vetélkedett a Balkán feletti uralomért, majd hamarosan szomszédok lettek, és így már nyíltan is egymás ellen háborúztak.

A nemrég lezajlott Egyházszakadás pedig tovább fokozta a két hatalom közötti nézeteltéréseket. Mindkét fél nagyon erős külföldi szövetségeseket tudhatott maga mögött, és a katonái között. Több alkalommal is egy hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy kisebb világháború.

Az egyik legfőbb okot, amiért mégis elmaradt az fél Európát érintő háború, úgy hívják, hogy Piroska.


 

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 1.0/10 (1 vote cast)
Piroska naplója – 18. rész, 1.0 out of 10 based on 1 rating
 

2 hozzászólás a(z) Piroska naplója – 18. rész bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


129
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    balιk
    “fish”
    Kalandtérkép
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek