Kalandok Isztambulban és Törökországban.

Kedves naplóm!

Piroska vagyok, László király lánya, Kálmán király tanítványa.

De ez már régen volt… Most már  Eiréné vagyok, a Görög-Római Birodalom császárnője (ez azért jól hangzik, nem?).

Szerényebben Komnénosz Jóannész császárnak (azaz Jánosnak) a felesége. És egy tucatnyi gyerek anyja (Elek és Mária (ikrek), majd András, Anna, Izsák Theodora, Mánuel és Eudokia). Egy nap valamelyikük lehet a császár.

Igen, császárnő vagyok. Ez azt jelenti, hogy végül sikeresen átvettük a trónt. Most már János, a hivatalos örökös ülhet rajta és kormányozhatja a birodalmat. Anna pedig ki lázadó lett (pedig valaha a legjobb barinőm volt), száműzetésben van. No nem kell izgulni, nincs olyan messze. Itt él Konstantinápolyban a Fal közelében egy monostorban. Így időnként meglátogatom. Sőt! Elvitettem neki a ruháit, szekrényeit, cipőit és táskáit is.

Az elején mérges voltam rá, és az egészet fel akartam gyújtani (a palota előtti téren, hogy mindenki jól lássa). De Apus mindig azt mondta, hogy legyek jó kislány. Így inkább Anna minden tárgyát elküldtem neki. Úgy hallottam, hogy nagy részüket elajándékozta a szegényeknek. Mennyivel jobb ez, mintha elégtek volna.

Azóta úgy tűnik, újra barinők lettünk. Bár persze most már más a környezetünk, más dolgok történnek velünk. Ő mostanában könyvet ír. Elmondta, hogy valójában nem akart ő császárnő lenni. Az egész csak púp lett volna a hátára. De az anyja erőltette nagyon. Most viszont, hogy végre korlátlan ideje van, megírja végre a birodalom történetét.

János is eljár időnként a monostorba. De ő nemcsak Annát, a nővérét, hanem az anyját is meglátogatja. Ő volt az, aki az egész felkelést kitervelte. János próbál vele megértő lenni.

Ez abból is látszik, hogy az anyját abba a monostorba száműzte, amelyiket ő alapított. És ez adott egy ötletet nekem is. De erről majd később írok.

Előbb leírom, hogy is állunk most.

Ugye Jánossal most már császár és császárné lettünk. Ez pedig egy egész új világot nyitott meg előttünk. Főleg János előtt, de én is próbálom kivenni a részemet belőle. Mindjárt az elején lecseréltettem azokat a nyamvadt bíbor függönyöket rózsaszínre. Minden sokkal jobb lett! Szó szerint rózsaszínben látom a világot!

János közben kormányozza a birodalmat. Ami egyáltalán nem könnyű! Már régen volt az, amikor a határon innen és túl is béke volt!

Keleten az arabok, örmények, de legfőképpen a keresztesek kavarnak.

Még az örmények a legjobbak. Meg ők legalább keresztények. Még ha a maguk módján is. De legalább ők is éppen úgy szemben állnak Rómával, ahogy mi is. Csak olyan messze vannak, hogy Rómának előbb rajtunk kellene átküzdenie magát. Azt pedig Jánosom nem engedi. Sőt! Egész ügyes diplomáciai ellencsapásokat végez. Végül is mi vagyunk a kereszténység keleti központja. És hát nem azért… de Róma mi a hatalmas Görög-Római birodalomhoz képest? Nekik ráadásul ott van a harmadik római birodalom is, a német-római. Amióta csak az eszemet tudom, az itáliaiak és a németek folyamatosan egymással veszekednek a hatalomért. Még Apus is, és Kálmán király is többször szembeszállt Rómával. Ezzel szemben a mi birodalmunk sokkal egységesebb. Ha majd ezer év múlva visszanéznek a krónikások erre az időszakra, majd azt mondják: Lám-lám, itt kezdett a nyugati kereszténység szétesni, mielőtt eltűnt a süllyesztőben!

Tehát vannak az örmények. Ők egy saját kis birodalmat építettek ki a dél-keleti határon túl. És velük komoly problémánk nincs is. Túlságosan jóban sem vagyunk. Kapcsolatunk inkább olyan, hogy túlságosan lefoglal minket a közös ellenség. Ez pedig nem más, mint a keresztesek.

Elvileg ők is a barátaink. Hiszen együtt harcoltunk a Szentföldért. És győztünk is! Azóta szabad az út Jeruzsálembe! Rengeteg zarándokot látok átvonulni Konstantinápolyon (és segítem is őket). De mióta stabilizálódtak az állapotok, a keresztesek nagyon elszemtelenedtek. És egyre többször fordulnak szembe Jánossal. Pedig az arabok egyszer még vissza fognak térni, ebben biztos vagyok. De a kereszteseket csak az érdekli, hogy egymással vagy velünk versenyezzenek. Nem lesz ennek jó vége..

Tehát egyfelől ezen a területen próbál János úrrá lenni. Eddig közepes sikerrel. De nem tudom, egyáltalán lehetséges lenne-e ott rendet tenni. Hacsak nem egy hatalmas hadsereggel, de ekkora meg nincs senkinek.

Ezzel szemben nyugaton meg Velence keveri a kártyákat. Pontosan úgy, ahogy ezt mindig is csinálták. És valószínűleg nem is fognak felhagyni vele, amíg Isten meg nem átkozza őket. Az egész világ életét felkavarják vele. És nincsenek tekintettel sem királyságokra, sem vallásokra sem népekre. Csak saját magukra. Ugyan ezt csinálja a másik város is, Genova. Két kicsi város, és a világot akarják uralni. Mint az ördög jobb és bal keze…

Még János apja, Alexiosz kérte a velenceiek segítségét, hogy legyőzzék a normannokat. Az ilyen segítség sosincs ingyen, de most igazán nagy árat kértek: különleges kereskedelmi engedélyeket és kedvezményeket. Alexios kénytelen volt elfogadni a feltételeket. És még kikötőket és raktárakat is adott mellé.

Csak ezzel éppen a mi saját, birodalmi kereskedőinkkel szúrt ki. A helyzet pedig egyre rosszabb lett! De akkor megjelent a férjem, János! És leült a trónra! Majd megparancsolta, hogy a velenceieket már pedig rakják ki az országból.

Enne persze mindenki örült a birodalomban (kivéve azokat, akiknek valami érdekük volt a velenceiekkel). Csak éppen a velenceiek nagyon berágtak. Így nekiálltak a normannokat támogatni. Még egy királyt is kerítettek valahonnan!

Ennek hatására viszont Európában igencsak kiborult a bili (nagyrészt János diplomáciai érzékeinek köszönhetően, melyben picit én is segítettem). Ezzel pedig sikerült a németekkel és sok itáliai várossal együtt fellépni a normannok és Velence ellen.

Az eredmény pedig… Velence duzzogni kezdet. Így most kalóz módjára fosztogatja a mi tengerparti városainkat. János megpróbál flottát küldeni a városok védelmére. De nagyon sok város van a birodalom tengerein. A velenceiek pedig nagyon jó hajósok. Itt is ugyan az van, mint a keresztesekkel: legjobb lenne egy nagyobb flottát odaküldeni a probléma központjába. Na de legyőzni Velencét… ez bizonyára lehetetten…

Az egyetlen hely, ahol csend és béke van, az a Balkán. Ez a terület sorsa három országtól függ: a Magyar királyságtól, Velencétől és persze Jánostól. Pontosabban tőlem. Ezt minden szerénység nélkül mondhatom.

Otthon II. István király bármennyire is bénázik, eddig sikerült elérnem, hogy ne vesszen össze Jánossal. Ami azért is jó, mert Kálmán király rengeteg támogatót szerzett a Magyar Királyságnak. És II. István király még nem mindet vesztette el. Köztük elég nagyokat is, mint a németek, kijeviek, lengyelek, stb… Míg egy balkáni háborúban Velence biztos felhagyna a kalózkodással, és János segítségére sietne. Vagy beszállna harmadik félnek. És biztosan hozná a normannjait is, meg még ki tudja kiket. Elég komoly nagyhatalmi háború alakulna ki rövidesen. De persze II. István király ilyen dolgokat nem fog átlátni.. Miatta nekem vannak álmatlan éjszakáim, és nekem kell Jánost nyugtatnom, nehogy odamenjen egy komolyabb sereggel..

Tehát ezekkel telnek a mindennapjaink. Látható, hogy a birodalmat mindhárom oldaláról álságos veszély fenyegeti. János pedig minden nap azért küzd, hogy ezeket a veszélyeket elhárítsa. Többször is mondtam Jánosnak, hogy mennyire együtt érzek a gondjaival, és ahol csak tudok segítek. De ő mindig megnyugtatott, a birodalom élete mindig is így zajlott. Sőt! Mostanában egészen nyugis időt tudhatunk magunknak. Úgyhogy ne aggódjak.

Anna is megerősítette, hogy ennél sokkal mozgalmasabb és nehezebb időszakok is voltak.

Hát jó… Ez azért megnyugtatott engemet. Így belekezdhettem a nagy tervembe! Az ötletet János anyja adta, aki már alapított egy monostort. Kisebb kutatás után kiderült, hogy több császárnő is alapított monostort. Ez amolyan bevett szokás volt. Ha én is alapítok egyet, akkor mindenki bólogatott volna, hogy Hát-hát, ez a magyar király lánya is alapított egyet! Milyen nagyszerű dolog, hogy átvette a hagyományainkat! stb…

Csak éppen értelme nem lett volna sok.

Kivéve, ha a jövőben én is lázadásra készülök, akkor legyen hova engem is bezárni. De ilyen tervem nem volt. És szerintem nem is lesz..

Úgyhogy arra gondoltam, hogy valami hasznosat kellene inkább hagynom az utókornak. És akkor jött elő, hogy én valójában milyen sokat is foglalkozom a zarándokokkal. És hát az ő állapotuk… nos… erre jó szót nem lehet mondani. De nemcsak ők. Itt Konstantinápolyban is bármennyire felvilágosultak az emberek, és hetente fürdenek, még így is rengeteg a beteg, nyomorult, nem is beszélve a szegényekről.

Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy olyan monostort építtetnék, ami egyben a betegeken és a rászorulókon is segítene. Egy jó nagyon, ahol ez a sok szerencsétlen elfér. És persze sok szerzetes tud élni, hogy ezzel is a keleti egyház dicsőségét növeljük (nesze neked Róma!).

Tervek jó. Talán még nagyon is jó! Már csak Jánost kellett meggyőznöm, hogy ő is támogasson benne. Legfőképpen szerezzen nekem pénzt. No meg adja oda a kincstár kulcsát. Mert én bár császárnő vagyok, nincs egy vasam se (bár igaz, hogy a fülbevalómban lévő kövekből vehetnék egy kisebb várost, de ez nem lenne elegendő egy monostorhoz. Meg azt Jánostól kaptam, nem adom oda senkinek sem!!!).

Viszont hogyan győzzem meg a férjem-birodalmam-uramat? Mióta császár lett, elég határozott elképzelései vannak. Ha egyszer valamire nemet mond, akkor azt a döntését később nem változtatja meg. És ha igent mond, az már igen marad. Tehát csak egyszer próbálkozhatok. De ha sikerül, akkor teljes támogatást kapok.

Ezen sokat gondolkoztam, és egy egészen jó tervet kezdtem kidolgozni. Még el is próbáltam (persze úgy, hogy ne lássa senki, ami ugyebár elég nehéz, ha az ember a birodalom első asszonya)!

Végül eljött az idő!

Egy vasárnap délután volt. János épp egy diplomácia tárgyalást nyert meg. Sikeresen magunk mellé állított egy itáliai várost. Nagyon jó kedve volt, és ezt mindjárt azzal akarta megünnepelni, hogy a templomba megy, és imával mondjon köszönetet. Mégpedig az Hagia Szophiába, a legnagyobba. Tényleg nagy sikert ért el!

Ilyenkor én is vele szoktam tartani, így most is együtt mentünk. Kéz a kézben mentünk át a kapunk.

De amint beértünk, én azonnal könnyek között a földre vetettem magamat. Én Istennek könyörögtem, de úgy, hogy ezt János is hallja. Igazság szerint az egész templom (több száz, vagy ezer? ember is) hallotta. A krónikások le is jegyezték. Így éreztem, hogy szegény Jánosom igencsak kényelmetlenül érzi magát.

Könyörögtem az Úrnak, hogy adjon erőt és segítséget, hogy templomot építhessek neki, amiben a betegeknek segíthetek. János pedig ezt hallva felhúzott a földről (ami amúgy roppant kényelmetlen volt, és a ruhám is rettenetesen összegyűrődött), és azt monda: Olyan templomot építtetsz, amilyet csak akarsz. Amit csak kérsz, mindent megkapsz hozzá. És elküldetek Nikephoroszért is, hogy ő is segítsen!

Nikephorosz! Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! A híres birodalmi építész!

Le sem tudom írni, milyen boldog voltam! Szerencsére erre semmi szükség, hiszen a krónikások megtették helyettem: “kimondhatatlan örömmel és vidámsággal megtelve kelt fel” Pontosan így írták le. Tudom, mert később elolvastam a könyvben.

No és az, hogy magam mellé kaptam a birodalmi építészt is! Először még nem is tudtam, milyen szerencsés vagyok.

Mert sok mindenhez értek: tudok sapkát és sálat kötni, 15 nyelven beszélni, történelmet, politikát, és még sok minden mást. De az építészet nincs közte. Így nagy segítség volt, hogy egy profi is rendelkezésemre állt.

Gondoltam én, hogy bizonyára kell a szerzeteseknek egy hely, ahol az ételt magukba tudják foglalni. És ez alapján egy olyan helyre is szükség van, ahol az étel távozik. Meg ők is emberek, biztosan alszanak is valahol. De ezen kívül?? Mire van még szükségük? Szerzetesek, tehát sok mindenre nem. Ezt láttam Trapezuntban is. Biztos nem tartanak lovagi tornát sem. De vajon örülnének egy szobának, ahol lehet énekelni?

Ilyen gondolatokkal írtam a listámat, majd megmutattam Nikephorosznak. Ő pedig a felét kihúzta. Nagy bánatomra a forgó tornyot is…

Viszont alaposan megbeszéltük, mit is szeretnénk. Mondtam, hogy úgy hallottam, az araboknak van ilyen épületük, amit kórháznak hívnak. Így megállapodtunk, hogy elküldünk néhány építészt, hogy keressenek fel pár ilyen épületet amíg még béka van, és alaposan nézzék meg. Mi pedig addig is tervezünk, és haladunk azzal a résszel, amit biztosan tudunk: a templommal és a rendházzal.

Ezt úgy gondoltuk, hogy ezer szerzetes is beleférjen. Ennek megtervezése pedig elég sok időt elvett.

Jól is jött, mert mire a rendházat nagyjából elképzeltük, megérkeztek a mérnökök is arabföldről. Most már többen ültük körbe a tervező asztalt.

Később János egy egész csarnokot nekünk adott számtalan írnokkal és segéddel együtt.

Elején még csak papírokkal volt tele, de aztán lassan megjelentek a makettek is. Majd pedig, amikor Jánostól a területet is megkaptuk (az Aranyszarv-öböl közelében egy dombon), teljes sebességre kapcsolhatott a tervezés.

Végül egy észak-déli tájolású hosszú, téglalap alakú három szintes főépület került középre. Ezt téglából, terméskőből és hatalmas ablakokkal képzeltük el, tetején kupolával.

Ebben helyezkedik majd el a kórház (sebészet, szemészet, belgyógyász és nőgyógyász), a műtő és a fekvő betegek. Mindenhol természetesen vallási képekkel.

A mellék épületben lesz a rendelő, a konyha, a raktár, a gazdasági hivatal, a tanácstere, oktató helység, labor, kórlap-tár, gyógyszertár és minden más.(*)

Ez az orvosi rész. A vallási részre pedig 3 templom és 2 kolostor. És az egyéb épületek, mint az öregek otthona és az árvaház. Körbe pedig virágos-fás parkot gondoltam, tavacskákkal, folyócskákkal.

Fontos, hogy az ide került emberek végül jobban érezzék magukat, ne pedig rosszabbul. Ezért egy bonyolult fafűtéses rendszert terveztünk, hogy az épület télen is kellemesen meleg legyen.

De ezen kívül a vizet is bevezetjük, ahogy a kötelező kézmosást, és fürdést is (heti kétszer! – ezen azért sokan ki fognak akadni).

A különböző részlegeknél 10-10 ágyas szobákat alakítottunk ki. Az ágyneműt hetente fogják cserélni, a matracokat évente (a régit elégetik). És minden beteg új ágyneműt kapott.

És így tovább, és így tovább. A lehető legapróbb részletekig megterveztük a kórház működését, hogy ehhez igazíthassuk az épületet is. Ilyenkor nagyon jól jöttek a mérnökök arabföldön szerzett tapasztalataik.

Rengeteg időt töltöttünk a minden részletre kiterjedő aprólékos tervezésre. Nagyon örültem, hogy egy ilyen fontos célt találtam magamnak. Egyben nagyon kimerített.

Esténként fáradtam mentem vacsorázni, de sokszor még utána is visszatértem a tervező csarnokba. Máskor csak simán kiültem az ablakba.

Éppen egy ilyen este volt. Az ablakban ültem és élveztem a hűs boszporuszi szelet. Ekkor szóltak, hogy vendégem érkezett. Mégpedig a Magyar Királyságból! Naná, hogy roppant izgatott lettem! Micsoda meglepetés!

És tényleg meglepetés volt. Csak nem úgy! Az ajtóban nem más állt, mint Álmos herceg…

(*) A XII. században nem ilyen nevekkel illették a helységeket. Viszont a funkciók nagyon hasonlóak voltak. És pont ez az érdekes: Piroska az ő korában olyan kórház rendszert és olyan tisztasági szabályokat vezetett be, amelyek csak a XIX. században kezdenek Európában is elterjedni.


Szeretnénk, ha 2018.-ban Szent Piroska jobban előtérbe kerülne (2018-ban van a Pantokrátor-monostor alapításának 900. évfordulója). Így egy amolyan emlékévet tartunk (ennek részletei majd időközben kiderülnek, addig is érdemes a Balassi Intézet Facebook oldalát követni, mert később ott lesznek további információk, érdekességek, események).

Sajnos a magyar történelem könyvekben csak pár mondatot találunk a magyar királylányról, és bizánci császárnéról. A fellelhető források is beszámolnak erről a szomorú hiányosságról, majd egyöntetűen rámutatnak arra, hogy bőséges és részletes leírások maradtak fent a bizánciak részéről. Majd pedig folytatva az ősi hagyományt, továbbra sem írnak semmit.

A kevés és nehezen beszerezhető információk miatt sok helyen kell a szerencsére bíznom magamat. Piroska naplója (ami kitaláció) olyan, mint egy kirakó, aminek csak néhány darabja van meg. A hiányzó részeket a saját tudásom alapján próbálom kiszínezni. De mivel nem vagyok történész, így bizonyára bőségesen lesznek pontatlanságok. Ezek számát próbálom szűkíteni, amennyire csak lehet. Természetesen bármilyen pontosítást szívesen fogadok.

A XII. század elején mind a Bizánci Birodalom, mind a Magyar Királyság a felemelkedés útján volt. Magyarország ekkor foglalta el pl. Horvátországot. A két ország egymással vetélkedett a Balkán feletti uralomért, majd hamarosan szomszédok lettek, és így már nyíltan is egymás ellen háborúztak.

A nemrég lezajlott Egyházszakadás pedig tovább fokozta a két hatalom közötti nézeteltéréseket. Mindkét fél nagyon erős külföldi szövetségeseket tudhatott maga mögött, és a katonái között. Több alkalommal is egy hajszálon múlt, hogy nem robbant ki egy kisebb világháború.

Az egyik legfőbb okot, amiért mégis elmaradt az fél Európát érintő háború, úgy hívják, hogy Piroska.


 

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


129
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    uzak mι?
    “is it far?”
    Kalandtérkép
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek