Isztambul 6.0 – 11. rész: Kőbalta

-Jaj Portakal! – nyögött fel Péter – Olyan rosszat álmodtam! Visszamentem az időben, ahol egy medve kergetett állandóan!
Péter kinyitotta a szemét és rögtön rájött, hogy Portakal nincs a közelben. Annál közelebb volt viszont egy tucat robotnak kinéző rendőr. Vagy rendőrnek kinéző robot… Péter nem igazán tudott dönteni… Kivéve az egyikük. Ő egész biztosan nem robotnak nézett ki. Senki se pazarolna ennyi fémet egy emberszabású droidért… Ez itt egy valódi hústömeg volt. És éppen valamit mondott.
-…………………….
-Ööööö…. Mi van? – kérdezte Péter, aki nem értett semmit. Valószínűleg beázott a személyi számítógépe, és ezért nem működött a fordító programja. Úgy tűnt, semmi sem funkciónál…
–Valószínűleg beázott a személyi számítógépe, és nem működik a fordító programja. Nem ért minket.– mondta a hústömeg egy olyan nyelven, amit Péter nem értett.

Ti persze értitek, mert a ti személyi számítógépetek nem ázott be.

Péter nem igazán tudta, hova kísérik. Nem látott semerre, annyira körbevették a robotok. És most már a személyi számítógépére sem hagyatkozott. Eddig csak a túraprogramját volt kénytelen nélkülözni, és már az is kész katasztrófa volt. De most így teljesen el volt veszve.
Vagyis el lett volna veszve, ha nem éppen egy halom robot vezeti őt. Péter remélte, hogy ők azért tudják, hova tartanak.

Na de tényleg! – gondolta rémülten Péter – Hova visznek? És ott mi lesz velem?? Vajon most csak kihúztak a vízből, vagy tudják, hogy mire készülünk Portakallal???
Most, hogy Péter jobban belegondolt rájött, hogy igazándiból ő sem tudja pontosan, mit is csinálnak Portakallal meg Gézával. Persze összeszedik a térképet, meg ilyenek. De Péternek ez még mindig nem tűnt olyan titkos küldetésnek, mint amilyennek érezte. Végül is miért van veszélyben? Az a térkép darab csak nem lehet olyan értékes.. Vagy mégis?
Miközben Péter ezen gondolkozott eszébe jutott, hogy nem tudja, mi lett Portakallal. Sőt! Azt se látja át, hogy ő vele mi lett, de őt legalább megtalálták. Ez akár jó, akár rossz. De most hogy fogja az utolsó térképdarabot megszerezni? Azt se tudja, merre induljon…. Meg egyáltalán hogyan induljon bármerre is. Hiszen annyi robot van körülötte, hogy még ha meg is engednék, akkor sem férne közöttük. Szerencsére legalább az a nagy darab rendőr másfele ment. Így most csak robotok vigyáztak rá.
-Bárcsak Géza is itt lenne! – sóhajtott nagyot Péter. Aztán eszébe jutott valami. – Káelemdéhuszanhat-aláhúzás-csillag-csillag-tizenhárom-negyvenkettő-ó! – Ez volt a kód, amit Portakal kapott Gézától. És most Péter is kimondta, eléggé hangosan.
Erre az összes robotőr szikrázott, majd eldőlt. Mind rádőlt Péterre.

***

Elég sok időbe telt, mire Péter kimászott az androidok halma alól. Közben rájött, hogy a személyi számítógépe nélkül is egészen sok káromkodást ismer. Ez elég nagy lelkesedést adott neki. Talán mégiscsak sikerül neki a saját gondolkodásával, számítógépek nélkül is!
Most már csak az a kérdés, hogy mi is az, aminek sikerülnie kellene. Portakal nélkül Péter nem hitte, hogy megtalálja a térkép darabot. Sőt! Az is lehet, hogy Portakal már régen megtalálta, és a küldetést így teljesítette. Péter pedig mehet haza. De az is lehet, hogy térképdarab továbbra sincs meg, hiszen akkor Géza csak megkereste volna Pétert. Legalábbis Péter nagyon remélte, hogy Géza azért csak meg akarja majd őt keresni, ha ennek az egésznek vége lesz.. Vagyis a küldetés mégsincs teljesítve. Pétert pedig továbbra is el akarja kapni a város mesterséges intelligenciája. Ez pedig biztosan be fog következni, ha Péter eléri a főkaput. Ráadásul Péter pont annyira nem tudta, merre van a főkapu, mint ahogy a térképet sem. Azaz teljesen mindegy, melyik irányba is téved el. Talán a térkép még könnyebb is, mert az valahol errefele lesz. Portakallal ebbe az irányba indultak el… Vagy legalábbis valami hasonló történhetett.
Így Péter elhatározta magát, és az ösztönei alapján elindult az egyik irányba.

***

Péter ment, mendegélt, és közben gondolkodott. Már régen csinált ilyet, annyira összenőtt a személyi számítógépével. Mindig az, meg a túra programja mondta meg neki, hogy merre menjen, mit csináljon. Saját döntést egyedül nem is nagyon hozott már.
Mikor pedig ez a kalamajka elkezdődött, akkor pedig Géza és Portakal döntöttek helyette mindig. Most viszont Péter teljesen együl volt. Mindent neki egyedül kellett eldöntenie, kitalálnia. És rájött, hogy nemcsak azt nem tudja, hova kellene mennie, de még azt se, hogy hol van.
Portakal valami olyasmit mondott, hogy átcsúszhatnak a kőkorszaki Isztambulba, azaz Isztambul 6.0/SA-ba. Ezt a szigetet közvetlenül a görög város szigete után építették. Péter úgy gyanította, hogy az áramlatok őt ide hozták át. Ez pedig azt jelenti, hogy valamikor időszámítás előtt 6000 környékén kell lennie.
Mármint valójában ő még mindig 2123-ban van. Csak ezt a turistavárost úgy építették fel, mintha Péter visszament volna az időben. Hogyha találkozna egy másik turistával, akkor az ő segítségével Péter bizonyára hazatalálhatna. Ennyi előnye volt az egésznek: nem kellett időgépet készítenie vagy valami hasonlót. Bármikor kiléphetett a játékból. Már persze ha ezt a város mesterséges intelligenciája megengedi. No és persze ha talál egy turistát…
Portakal mondott valami olyat, hogy az Isztambul 6.0/SA egy eléggé új terület. Korábban keveset tudtak arról, mi történt a Boszporusz partján a görög időszak előtt. A mesterséges intelligenciával ellátott történelmi programok és a nanorobotok kutatása sok mindent kiderítettek az elmúlt évtizedekben. De még így is sok volt a homályos folt. Ezeket a mesterséges intelligencia próbálta betömni. Az ismert adatok alapján kiszámolta, milyen is lehetett az élet 8000 évvel korábban a Boszporusz partján, majd ez alapján építették fel a várost. De a hús-vér emberek ettől még kevésbé ismerték. A legtöbben úgy tudták, hogy Isztambul és Bizánc története a Római Birodalom korában kezdődik. Az azt megelőző Büzantionról már jóval kevesebben tudtak. Az előtt mi történt, már tényleg nagyon kevés embert érdekel. Péternek így nem sok reménye volt, hogy hozzá hasonló valódi turistát fog találni.
Helyette talált egy tengert.

Onnan tudta, hogy tenger, hogy sós volt a vize. Ezt meg abból tudta, hogy beleesett. Elkalandoztak a gondolatai és nem vette észre, hogy egy meredek partszakaszra jutott. Bár volt néhány tüskés bokor ami felkelthette volna Péter figyelmét, de ez mégse történt meg. Péter végül őket is észrevette, mikor átgurult közöttük.
Egy botanikus ha egy érdekes növénnyel találkozik – még ha az tüskés is – mondott volna valami fennköltet. Péter beérte egy sima Jaj!-al is. Péter amúgy sem ált meg nagyon a bokrokat szemlélni, csak simán átesett rajtuk.
Mikor végül Péter megállt a vízben (ez az, ami sós volt, meg hideg), rájött, hogy látja a túloldalt. Ebből arra következtet, hogy akkor bizonyára a Boszporusz partján lehet.
Péter helyesen gondolkozott, jár neki a pirospont. És mindjárt kettő is, mert jó irányba, jobbra indult.

***

Péter ment, mendegélt. Mígnem egyszercsak bejutott egy faluba. De olyan kicsi volt, hogy mire Péter lelassított volna, már ki is jutott belőle. Kétszer is vissza kellett fordulnia, mire sikerült megállnia.

Egy aprócska halászfaluban találta magát. Vagy valamire, ami hasonlított rá. Csak éppen nagyon kezdetleges volt. Az a néhány ház… hát ház volt, mert volt teteje meg ilyenek. És a csónakok is… nos… hát biztos nem süllyednek el, hiszen a víz tetején voltak. De Péternek volt egy tippje, hogy néhány biztosan van a víz alatt is. Azok, amelyek nem sikerültek ennyire jól…

Péter elsőnek megörült, hogy emberi településre jutott, bármennyire is kicsi volt az. Ezzel biztosan előbbre jutott valamit.
De amint elkezdett ezen gondolkodni, sok minden más is eszébe jutott. Közte az is, hogy még mindig nem tudja, merre is van az előbbre. De még jobban aggasztotta, hogy sem a személyi számítógépe, sem a túraprogramja de még csak a lépéssegítő nadrágja sem ad magáról életjelet. Pedig legalább ezen utóbbi tényleg bírhatná a gyűrődést! Igaz, ez nem az eredeti kínai minőség volt, hanem csak egy vacak német utánzat volt. De hát akkor is… Péternek kedve lett volna az egészet eldobni a fenébe. De visszafogta a belénevelt szellem, hogy ne szemeteljen. Meg azért nadrág nélkül sem akart maradni..
A túraprogram volt a lelke mindennek. Portakal persze valamennyire helyettesítette – sőt, Péter szerint még izgalmasabb is volt vele, mint a túraprogrammal. Most viszont teljesen magára maradt. A túraprogram navigálta a térben, és az időben is. Az kötötte össze a város mesterséges intelligenciájával, mielőtt szembefordultak vele. Az adta az útvonalat, számolta a távolságokat, kalóriát, de még a légzésszámot. Az alapján javasolt lankás vagy meredek utakat. És persze folyamatosan monitorozta Péter érzelmeit, hogy az alapján találjon látnivalókat, szórakozóhelyeket, ételeket és persze olyasmit, amire a pénzt lehet költeni. Péter teljesen úgy érezte magát, mint valami 20. századi turista…
Leszámítva, hogy Péternek még pénze se volt. Minden fizetést a túraprogram rendezett. Így Péter abban se volt biztos, hogy legalább enni-inni tud majd valamit.
A személyi számítógépe pedig az összes többiben segítette. Így pl. a gondolkodásban is. De az csatlakozott az internethez és a közösségi hálózatokhoz, az végezte a fordítást, meg a virtuálist, és még nagyon sok minden mást is.
Péter gondolta, hogy a faluban található néhány ősember is robot. Bizonyára őket is úgy programozták, hogy elhiggyék, több ezer évvel az időszámítás előtt vannak. Vagyis velük nem igazán lehet miről beszélni. Péter egyébként sem volt biztos benne, hogy tud velük beszélni. A túraprogram nélkül a rendszer lehet, hogy nem látja. Vagy Géza bütykölése miatt nem látják. Péter e miatt kicsit úgy érezte, hogy ő egy láthatatlan ember lett. Ettől pedig kicsit jobban érezte magát.

Gondolta, kipróbálja. Odaszólt az egyik halásznak. Bizonyára halász lehetett, mert volt csónakja is. És mi mást csinálhatott vajon itt a világ végén, de az idő kezdetén egy apró faluban? Biztos nem a mélytengeri szeizmikus rengéseket vizsgálja…

Péter nem tudhatott arról, hogy a turista városokat kiszolgáló emberszerű androidok a legfejlettebb számítási technikákkal és szenzorkorral lettek ellátva. Ezeket nagyon ritkán tudták kihasználni, de azokban a különleges alkalmakkor nagyon nagy szükség volt rájuk. A gyors reakcióik, és az átgondolt stratégiai cselekvésük sok megfontolatlan turista életét mentette már meg. Legtöbbször olyanokét, akik olyan helyre másztak fel, ahonnan jól le lehetett esni. Egy alkalommal pedig valaki fogadásból egy oszmán-kori ágyúgolyót próbált lenyelni.
Vagyis ezek az androidok azáltal, hogy mindenhol ott voltak, a város első számú életmentő védelmi vonalát alkották.
Ezen ritka alkalmak kivételével az androidok ki nem használt kapacitása tudományos célt szolgált. A több millió összekötött számítógépnek hihetetlenül magas számolási kapacitása volt. Ezt a város mesterséges intelligenciája is használta különféle kalkulációkra. Az üres időszakokat viszont kiadták különféle kutatásokra. Ebben sokat segítettek a szenzorok is. Így az androidok részei voltak az időjárás-előjelző hálózatnak is. Ahogyan a föld szeizmikus mozgását is folyamatosan figyelemmel kísérték és elemezték.

Tehát Péter odaszólt az egyik halásznak. Fordítóprogram nélkül próbált valami olyasmit, ami szerinte jól hangozhatott az őskorban.
-Hö!
-Zu? – érkezett is mindjárt a válasz. Ezzel Péter nem tudott mit kezdeni, ahogy a halász sem. De az most már biztos, hogy Péter nem volt láthatatlan.

***

Péter már messze elhagyta az aprócska halászfalut. Úgy tűnt, ismét valami lakott helyre érkezik.. A parton mamutok legeltek. Ezeket vigyázta néhány ember. Bizonyára androidok, ahogyan a mamutok is.
2099-ben tényleg sikerült egy valódi dodót előállítani. Hasonlóan, mint a turista városokat, azt is nanorobotok építették fel néhány mesterséges intelligencia instrukciói alapján. Csak aztán pont úgy történt, mint egyes filmekben: a dodó elszabadult, felborított mindent, kiömlöttek és összekeveredtek a vegyszerek amely először még csak mérges gáz formában szedte az áldozatokat, majd az egész felrobbant ahogy a kevésbé barátságos vegyszerek is találkoztak. Azóta minden hasonló be van tiltva.

Ahogy Péter lassan elhaladt mellettük, egy csoport turistát talált, akik lelkesen fényképeztek. Péter nagyot sóhajtott, mert ismét eszébe jutott az elromlott személyi számítógépe, így ő nem tudott fotózni. Aztán eszébe jutott, hogy ő eddig egyedül volt idekint a világ végén. Most viszont valódi emberekkel találkozik. Nem pedig androidokkal. Persze a csoport biztosan olyanokkal lesz tele, akikkel egy szót sem fog tudni beszélni, de legalább csatlakozhat hozzájuk.

Mint kiderült a közelben volt egy korabeli város. Onnan jártak át a turisták mamutokat fotózni. Ez a város meglehetősen fontos lehetett. Egy patak köré épült, és egészen komoly kikötője volt. Egyáltalán nem hasonlított a korábbi halász falucskára. Péter úgy érezte, mintha több száz évet ugrott volna előre az időben.
Talán ez is történt. Portakal elmagyarázta, hogy a különböző korú Isztambul turistavárosok nem konkrétan egy évszámhoz vannak rögzítve. Hanem nagy általánosságban a korra jellemző időszakot próbálták megépíteni. Attól függően, hogy melyik részen mikor történtek fontos események, változások. Így előfordulhatott, hogy két kerület között akár néhány száz év különbség is lehetett. De több semmiképpen sem!

A város, aminek Péter nem tudta a nevét, fordítóprogram híján pedig megkérdezni sem tudta senkitől, fallal volt körülvéve. Kőfallal!
-Tehát tényleg város – mondta Péter csak úgy magának, hogy legyen kivel beszélgetni – nem pedig egy halom vityiló.
Péter követte a turista csoportot a kapuhoz, ahol két őrt látott. Kezükben valami olyasmi, ami emberek bökdösésére nagyon is alkalmas. Péter gondolta, ismét megpróbálkozik kapcsolatba lépni a rendszerrel.
-Hö? – kérdezte
-Zu! – válaszolt az egyik őr.
-Zu! Zu! – kiáltott a másik is, mire a kapu mögül 4 hasonló őr került elő. Mindegyiküknél hasonló bökdöső volt. Minden jel arra utalt, hogy Pétert készülnek megbökdösni vele. Péter viszont úgy döntött, hogy ezt a fajta élménycsomagot kihagyja a túraprogramjából, és inkább elfutott.

Jobb ötlete nem volt, egy közeli fa mögé bújt el. Gondolta, hogy nem ez lesz élete legjobb döntése. Nemcsak hogy biztosan látták az őrök, hogy merre tűnt el – a város szeme elől pedig biztosan nem fog ilyen könnyen eltűnni. – de még ki is lógott a fa mögül. Mindkét oldalon.
Mégis, valami furcsa okból mind a négy őr nagy kiabálással elment Péter mellett. Mintha észre se vennék.
Péter ezen igencsak elcsodálkozott. Jobban meglepődött, mintha egy meteor a fejére esett volna. De azért gyorsan felnézett az égre, hátha egy meteor mégis most gondol a leesére. De mivel az ég is tiszta volt, meg a levegő is – az őrök eltűntek a távoli dombok mögött lelkesen üldözve valakit – Péter előbújt a rejtekhelyéről. Biztonsági okokból megkerülte a várost, és keresett egy másik bejáratot.

***

Péter ezúttal sikeresen jutott át a kapun. Inkább nem állt szóba senkivel. Odabent viszont mindenki mintha vele, csak vele akart volna szóba állni. Úgy tűnik, valami kezdetleges piac térre jutott. És úgy tűnik, a kereskedelem igencsak régi időkre nyúlik vissza. Miközben bizonyos részei mit sem változtak az évszázadok-évezredek alatt: mindenki kiabált, és mindenki valamit el akart adni. Mindenki csak és kizárólag Péternek.
De Péter nem mert megszólalni. Túraprogram nélkül úgyse tudott fizetni. A fordító program nélkül pedig könnyen lehet, hogy valami oda valót fog mondani, és akkor megint futnia kell majd. Így inkább megpróbált csöndben maradni. Megpróbált levegőt sem venni, hátha a szuszogása is jelentéssel bír.

A piacon eléggé egyszerű dolgokat árultak. Állatokat, növényeket, használati tárgyakat. Egyik helyen valaki nagy köveket próbált eladni. Máshol Péter látta, hogy valaki két marék kagylót cserélt el a fehér kristályos kőre. Talán sóra… Sok kézműves tárgy és amulett is volt. Egyik sarokban pedig enni és inni lehetett.
Péter gyomra eléggé hangosan jelezte a véleményét az ételek illata és látványa alapján. Ez mintha csak csak gong lett volna, mire a fél piactér Péter felé fordult. Még az is, aki létrákat árult.
Péter mégiscsak menekülni kényszerült.

Péter elfutott a valami szentély kinézetű épület mellett, átrohant egy küzdőtéren (két verekedő android között), majd a palotánál befordult a sarkon. Ekkor kijutott a Boszporusz partjára. Közvetlenül a víz mellett volt ott, ahol egy patak folyik a tengerbe. Egy kis hídon lehetett átjutni a kikötőbe.
Péter viszont azt vette észre, hogy a parton van egy kis elkerített rész, ami egyáltalán nem illett az összképbe. Úgy nézett ki, mint egy modern strand: néhány nyugágy és 1-2 napernyő hevert a köves parton. Az egyik nyugágyon még egy ember vagy android is hevert. Bár inkább ember, egy robot miért napozna i.e. 6000-ban?
Péter arra gondolt, hogy ő is kicsit ledől az egyik ágyra, hogy pihenjen és gondolkozzon, így arrafele ment tovább.

Könnyen átjutott az elkerített részre. Péter várta, hogy esetleg megállítják, belépőt kérnek tőle, vagy klubkártyát kell felmutatnia. De semmi ilyen nem történt. Megvonta a vállát, és kinézett magának egy nyugágyat, majd elindult felé.
Ekkor meglátta azt, aki ott feküdt. Pontosabban a mellette lévő könyv keltette fel a figyelmét, amiből egy ismerős könyvjelző lógott ki félig. Péter szeme egy pillanatra megakadt rajta. Nagyon hasonlított azokra a térkép részletekre, amelyeket korábban Portakal kezében látott.
Péter nem hitt a szemének! Nem is gondolta, hogy ekkora szerencséje lenne. Pont belefutott abba az illetőbe, akinél az utolsó térképdarab van. Ráadásul éppen alszik, így könnyen elvehetné tőle. Persze ez lopásnak minősülne, és Péter ilyesmit még sohasem csinált. Még a gondolata is elborzasztotta. Ezekkel az érvekkel állította szembe a többi gondolatait: Ő már így is valami vadnyugati törvényen kívülinek számított. Vagy rendszeren kívülinek. Vagy valami hasonló..Úgyhogy rosszabb már úgysem lehet.
Ha viszont megszerzi az utolsó térkép darabot, akkor ennek az egésznek vége lesz. Minden visszatér a normálisba. Bár ha Péter jobban belegondolt, nem igazán tudta, mit is ért normálisnak, hova akar visszatérni. Volt valami varázslat abban, amit az elmúlt napokban (hetekben?) átélt..

Péter megpróbált lopakodó módban a térképhez osonni. Majd eszébe jutott, hogy a filmekben mindig ilyenkor bukik le az ember. Így inkább határozott gyors járásba kezdett. Majd huss, elhúzott kezében a zsákmánnyal.
Egy árnyékos helyen megállt, és kinyitotta a könyvet. A könyvjelző tényleg úgy nézett ki, mint a keresett térképdarab.
Péter megkönnyebbülten sóhajtott és felnézett az égre. De sehol se látott egy GAME OVER feliratot, vagy YOU ARE THE WINNER! vagy legalább egy aprócska tűzijátékot. Talán mégse az van a kezében, mint amire gondolt?

***

Teltek az órák, és Péter csak barangolt a városban, aminek még mindig nem tudta a nevét. De még azt se, hogy melyik városrész lett itt pár ezer év múlva. Időnként belefutott 1-1 turista csapatba, de nem tudott velük szót érteni. Az androidok is időnként vagy látták, vagy nem. Azt viszont még mindig nem kockáztatta meg, hogy enni kérjen. Szerencsére inni tudott, mert erre sok lehetőség volt. A patak vizet tiszta és jóízű volt. Az emberek pedig ívó kutakat építettek a közelében.
Péter viszont rettentő éhes volt már. És ötlete se volt, most mit csináljon. Most itt volt a térkép a kezében, de mégse ért véget az egész. Egyáltalán a jó térkép van nála?
Végül leült a kikötőbe és a nagyon kezdetleges hajókat (vagy csak csónakok?) nézte. Majd felsóhajtott.
-Bárcsak lenne egy pizzám!
Pár pillanat múlva kinyílt mellette egy doboz, amire Péter azt hitte, búzát tartalmaz. De e helyett egy gőzölgő pizzát talált benne. Mellette pedig a számlát.
Péter jóízűen megette a pizzát, majd megnézte a számát. Kíváncsi volt, hogy is történhetett mindez, és hogy tudta kifizetni, ha egyszer minden rendszere elromlott. Egy üzenetet talált benne Gézától. Arról, hogy a palotában miként tudja vele felvenni a kapcsolatot.

***

Isztambulban voltak mind a hárman. Az eredetiben, nem pedig valamelyik turista verzióban. Portakal elintézte, hogy bejuthassanak a lezárt részbe, ami egy teljesen kihalt város volt. Egyetlen ember vagy állat sem mászkált az utakon, a házak is üresen álltak. Egy speciális bevonattal volt minden ellátva, ami mindent konzervárt addig, míg kitalálják, mi is legyen a valódi várossal.
Fenn ültek az egykori városvédő fal tetején, közelükben egy büfé-drón lebegett. Ez szolgálta ki őket. Ezúttal Géza valóban ott volt velük, nemcsak hologram formában.

-Hogy találtatok rám? -Kérdezte Péter.
-Attól még, hogy beleestél a vízbe, még nem kellett volna, hogy minden rendszered leálljon. – kezdte Géza – De úgy tűnik, hogy volt ott valami zavaró berendezés, ami a vízbeeséseddel együtt teljesen tönkretette a számítógépeidet. Akit próbáltatok utolérni, ő használhatta, hogy elrejtse önmagát.
-Miután beleestél, – csatlakozott Portakal is – mindjárt elsodort az áramlat. Engem viszont a másik irányba vitt a vihar. Nem tudtam, hogy leálltak a rendszereid, így biztos voltam benne, hogy a város biztonsági programjai hamarosan megmentenek. Gondoltam, később majd összeszedünk téged. Én addig próbáltam követni az emberünket. Nem tudtam, hogy ez egy hamis jel. Akinél a térkép volt, egyenesen áthajózott az Isztambul 6.0/SA-ban. Szerencsére téged is oda vitt az áramlat.
-Még szerencsésebb, hogy bele is futottam! – mondta Péter – De hogy sikerült pizzát rendelnem? Ez volt a kulcs, hogy kapcsolatba tudtam lépni veletek.
-Miután már több óra is eltelt, -mondta Géza – és sehol sem jelentél meg a város programjában, írtam egy speciális kereső modult. Ez a te hangodra volt beállítva. Reméltem, hogy civilizált helyre érkezel, vagy androidokkal találkozol.
-Androidokkal találkoztam, de azok nagyon furcsán viselkedtek. Nem értettem, hogy el akarnak-e kapni, vagy nem.
-Igen, mert a város mesterséges intelligenciája megtalálta a modulomat, és elemezte. Innentől macska-egér játék volt a két program között, hogy ki irányítson, ha összefutnak veled.
-Még jó, hogy nem tett altatót a pizzámba! – nevetett Péter. – És mi lett a térképpel?
-Miután a nanorobotok feltérképezték a föld alatti részeket, a történelmi mesterséges intelligenciák megtalálták az elveszett civilizáció központját. Csakhogy az ősi főváros pont az egyik főrészvényes rezidenciája alatt van. Ő fizette le az embereket, hogy piszkáljanak bele a programba, és töröljék az információt. De az egyik dolgozó inkább elrejtette. Sajnos ez kiderült, mire a főrészvényes felkért egy csomó embert, hogy írjanak egy modult, hogy a város programja keresse meg az információt és semmisítse meg. De a mesterséges intelligencia ezt inkább játéknak tekintette, így inkább az információ megszerzését akadályozta. Akik pedig keresték, azokat eltávolította a városból. Szerencsére ügyesebbek voltatok nála.
-És most mi lesz? – kérdezte Péter.
-Tárgyalások, meg minden egyebek. – mondta Portakal. – Elhúzódik egy darabig, de az biztos, hogy végül kiássák az elveszett fővárost. Túlságosan fontos. De ez már nem a te dolgot. A főnökék köszönik neked a segítséget. Nélküled nem sikerült volna!

Ahogy ezt Portakal kimondta, egy apró drón jelent meg, ami egy hologramot vetített ki. Ezen egy középkorú úriember volt. Feje felett egy felirat, hogy biztosan mindenki tudja, ki ő: a főigazgató!
-Köszönjük Péter a munkádat! Hálánk jeléül fogadd el ezt a kupont, amivel minden évben 2 hétre eljöhetsz Isztambulba egy választott ismerőssel, baráttal, családtaggal. Ezt a 2 hetet teljes luxusban tölthetitek, minden szolgáltatás nyitott számotokra. Érezzétek jól magatokat!
Majd egy pukkanással eltűnt.

-Mi volt ez a pukkanás? – kérdezte Péter – Nem hologram volt?
-Ő már csak ilyen – legyintett Portakal – Amolyan show-man. Szereti a látványos dolgokat. Kivel töltöd ezt a 2 hetet?
-Nem tudom… te ráérsz? Hátha találunk valami olyasmit, amit még te sem ismersz!

***

VÉGE

---