Manzikerti csata

Csendes, és kellemesen hűvös volt az éjszaka szeptember elején. Az emberek nyugodtan aludtak abban a reményben, hogy a holnap is pont olyan lesz, mint az előző.

Másnap este amikor ugyan ezek az emberek mentek aludni, úgy gondolták, hogy tényleg nem történt semmi említésre méltó.
Mármint az a nagyon nagy többség gondolta úgy, akivel tényleg nem történt semmi. Néhány emberrel azért történt valami.

Volt, aki beleesett a patakba. Más a lábát törte össze. Olyan is volt, aki összejött a szőke lánnyal, meg olyan is, aki a kékszemű fiúval. Olyan is volt, aki pont összeveszett vele.
Meg olyan is volt, aki éppen megszületett, és olyan is, akit éppen megevett a medve.

És olyan is volt, akinek azt mondták, hogy nem császár többé, és hazaküldték.
Előtte itt írja alá! Mai dátummal…lássuk csak… 476. szeptember 4.

A Nyugat-Római Birodalom bukása után Európában több évszázadon keresztül nagy káosz volt. A Római Birodalom nem tűrt meg vetélytársakat. Így ami Európában (és Észak-Afrikában) maradt, azok nem tudtak mit kezdeni magukkal. Sok időnek kellett eltelnie, hogy olyan királyságok, országok alakuljanak ki, amelyek gazdaságilag is stabilak, megállnak a lábukon

Mindeközben a Földközi-tenger végén ott volt a Kelet-Római Birodalom. Őt nem érintették azok a problémák, amelyeket a nyugati társát (neki voltak saját problémái). Egy működő birodalom volt, jól felfegyverzett és képzett hadsereggel, bejáratott gazdasági rendszerrel, hatalmas tartományokkal.
És most már vetélytársak nélkül volt.

Kevesebb mint 100 évvel Róma bukása után, 555-ben majdnem a teljes Földközi-tengert uralja. Övé az Itáliai-félsziget, az Ibériai-félsziget egy része, majdnem a teljes Észak-Afrika, Egyiptom, Anatólia és a Balkán. Ő a történelem szuperhatalma.

De ő sem csinált mindent jól. Hiába majdnem övé az egykori Római Birodalom, a hibáitól nem nagyon sikerül megszabadulnia. Bár próbáltak ezen változtatni. A legnépszerűbb szokásukról, a császári trónszerző játékukról nem voltak hajlandóak lemondani. Így amikor éppen nem valami külső haderővel harcoltak, akkor otthon csatáztak egymással (ez egy bevett változata volt a középkori Home Office-nak). Nem ritkán a kettőt egyidőben is végezték.

Ennek a ellenére a Bizánci Birodalomban sosem volt tényleges polgárháború. Okot mindig lehetett találni, miért szakadjon 2 pártra az ország. De ilyenkor mindig lett egy császári és egy ellen-császári hadsereg, amelyek egymásnak estek, és rövid úton lerendezték a problémát.

A Bizánci Birodalom élt, és mozgott Európa keleti végében. Lehetőség szerint mindenbe beleszólt, és ha úgy adódott, akkor mindenkit megrugdosott. Évek, évszázadok teltek el így. A Bizánci Birodalom volt, van és lesz. Így gondolta mindenki.

Meg úgy is gondolták, hogy a Bizánci Birodalom nagyon gazdag, ezért jó ötletnek tűnt a városait időnként kifosztani.

A Bizánci Birodalom hiába volt a kor szuperhatalma, a legjobb hadseregével. Látszottak a gyengeségei, amiket az ellenfelek sokszor ki is használtak. A Birodalom szépen-lassan vesztette el a területeit. De ami maradt, még így is hatalmas volt. És a legfontosabb területek, Egyiptom és Anatólia mindig megmaradtak.

Hoppá! 640-ben Egyiptomot elfoglalták az arabok…. Ööööö…. hát de legalább még mindig ott van Anatólia, a legfontosabb katonai és élelmiszer bázis. Szerencsére az a birodalom szívében van. Szó szerint. Odáig nem tud bejutni senki. Ha mégis, akkor viszont a birodalom elveszett…

Egyiptom az ókor legfontosabb élelmiszer-termelő központjának számított. Már a római időkben is Egyiptom látta el búzával a birodalmat leginkább. A bizánciaknál pedig ha Egyiptomból nem érkeztek meg a hajók időben, akkor lázadások törtek ki Konstantinápolyban. De ugyan így lehetett a népet sakkban tartani a hajók késleltetésével is.

Egyiptom elvesztésével ez a probléma megszűnt…

A 640-es Egyiptomi veszteség mégiscsak több volt, mint aminek látszott. Ezt már az arabok foglalták el, akkor előtte rövid úton a Perzsa Birodalomnak is véget vettek. 654-ben pedig már Konstantinápoly kapujában kopogtattak. De nem jártak sikerrel.

Egy második, sokkal komolyabb ostrom következett 717-718-ben. Ez is arab vereséggel végződött, ami után többet nem látogatták Bizáncot. Úgymond családi okok miatt távolt maradtak. Trónviszályok, átrendeződések és a hadra fogható emberek is elfogytak. Az arab hódítások időszaka véget ért.
Így Bizánc időt nyert. Ezt arra használták ki, hogy ők is befelé forduljanak, átrendeződjenek, és kipróbáljanak néhány új módszert a hatalmon lévő uralkodó eltávolítására. Egyik ilyen eseményen még a saját városukat is megostromolták. Ezt is csak úgy próbaképpen, hogy lássák, mennyire bírják a falak…

A két évszázados arab-bizánci csatározásnak komoly jelentőségei voltak. Makróhisztorikusak (ezt a szót most találtam)! A 750-es évekre az arabok elfoglalták Észak-Afrikát és a Ibériai-félsziget déli részét. Ha Konstantinápoly, a központ elesik, akkor az arabok többi tartományt már könnyen elfoglalhatják. Ezzel pedig a Földközi-tenger arab tengerré változott volna. Elszakítva Észak-Európát a kulturális központjától.
Ezért is tűzték ki az iszlám fő céljának Konstantinápoly elfoglalását. Azon belül is a Hagia Szófia (AyaSofya) megszerzését.
A Bizánci Birodalom bár rengeteg területet vesztett eközben, de sikeresen visszaverte, és meg is állította az arab hódításokat. Ezzel bizonyította, hogy még mindig ő a szuperhatalom, Európa védelmezője.

Az új évezredben viszont egy új nép, és új veszély tűnt fel. A közép-ázsiai nomád török népek egyre inkább nyugat felé vonulnak, és egyre többször vállalnak katonai szolgálatot. Legtöbbször a hódító arabokkal szemben. Mindez annyira jól sikerül, hogy ők is saját hódításokba kezdenek.
A dinasztiaalapító Szeldzsuk 960-ban felvette az iszlám hitet. Ezek után jó ötletnek tűnt, hogy akkor az iszlám kulcsfontosságú területek elfoglalása. Így mint Bagdad (1055) vagy Mekka (1070).

Mindeközben a fokozatosan nyugatra tartó török (oğuz) egyre többször került összetűzésbe a bizánciakkal a birodalom határán. Több várost is elfoglaltak, leromboltak. A döntő csatára végül 1071. augusztus 26-án került sor Manzikert mellett.

Ez is úgy indult, mint egy sima várvisszafoglalás. Legtöbbször ugyanis vissza kellett foglalni azt, amit a szeldzsukok elfoglaltak. Ők gyorsak voltak, míg a bizánci nehézlovasság lassan, de biztosan támadott.

Az OmnesVia ókori útvonaltervező szerint bő 70 napig tarthatott az út Konstantinápolyból a birodalom keleti felébe. Bár Anatóliában sok probléma van ezzel a programmal (másik meg sajnos nem működik), azért így is jól mutatja, hogy nem nagyon volt lehetőség gyors válaszcsapásra. A korban inkább megerősített végvárakkal védekeztek. Ezek fenntartása viszont elég költséges. És csak a kisebb hadak ellen véd. A komolyabb hadsereget legfeljebb lelassítja.
Másik eszköz a kémkedés volt. Ki tudja miért, ezzel elég elég rosszul álltak a bizánciak. Míg a szeldzsukok az ellenség minden lépéséről tudtak.
A bizánci értesülések szerint a szeldzsukok Egyiptom fele tartanak, ezért könnyű várvisszafoglalásra számítottak.

Ez olyan lehetett, mint a modern PC-s játékokban. Ha biztosak lehetünk a győzelemben, akkor a gyengébb katonákat visszük, hogy azok is gyűjtsenek tapasztalatot.
A császár nem is a legkiválóbb hadvezérét, Niképhorosz Botaniatészt vitte magával, hanem annak ellenlábasait. E miatt Niképhorosz elég mérges is volt, de ne szaladjunk ennyire előre az időben…

IV. Rómanosz bizánci császár 40.000 katonával indult útnak. Ezek nagy része zsoldos volt, akik útközben fosztogatással ütötték el az időt. Őket később a császárnak el kellett bocsájtania. Mindeközben őfelségének minden luxus a rendelkezésére állt. Így a katonák morálja nem volt túl magas.
Júniusban érkeztek meg Theodosziopoliszba, ahol a hadvezérek összevesztek azon, hogy védőállást vegyenek fel, vagy pedig folytassák a városok felszabadítását.

A bizánciak úgy tudták, hogy a szeldzsukok messze járnak. A szeldzsukok viszont jól tudták, hogy ők maguk a közelben vannak, Alp Araszlán szultánnal együtt. Ráadásul könnyebben és gyorsabban is mozogtak, mint a bizánci ellenfeleik. 30.000 könnyű lovassal rejtőzködtek a közeli hegyekben.

A császár úgy döntött, hogy megosztja a seregét két 20-20.000 fős csapatra. Egyiket Tarkhaneiotész hadvezérének adta, aki nemsokára nyomtalanul eltűnt. Bizonyára az UFÓk vitték el, mert csak napokkal a csata után, és attól jó messze találtak rájuk.

A másik csapat augusztus 23-án büszkén bevonult Manzikert városába, és ezzel fel is szabadították. Minden erőfeszítés nélkül.
Másnap reggel Niképhorosz Brüenniosz tábornok (ez nem az a Niképhorosz Botaniatész, aki otthon maradt és ezért duzzogott, illetve palota forra….izé… majd később) egy szeldzsuk lovast látott kukucskálni a közeli hegy mögül. Niképhorosz mindjárt lóra szállt, és néhány katonájával kiment megnézni, hátha több szeldzsuk is van-e ott.
Volt. El is fogták a tábornokot.

Rómanosz bizánci császár ezt látva összeszedte a katonákat, és támadást indítottak. De a szeldzsukok olyan heves ellentámadásba indultak, hogy visszakergették a bizánciak a várba. Majd megint elbújtak a hegy mögött, és onnan kukucskáltak tovább.

A bizánciak látták, hogy ez így nem jó. Nem igazán tudnak támadni. Ezért egyes katonák úgy döntöttek, hogy legjobb lesz az egész mókából kimaradni. Ők az este folyamán leléptek.
A császár abban reménykedett, hogy Tarkhaneiotész a seregével a közelben van, és majd ketten együtt két tűz közé szoríthatják a könnyű lovasságot. De Tarkhaneiotész volt az, akit elvittek az UFÓk, így rá hiába vártak.

Augusztus 25-én a bizánciak megint összeálltak, hogy most már tényleg ellássák a szeldzsukok baját. Csakhogy a szeldzsukok is pont így gondolták.
A bizánci nehéz lovasság szinte sebezhetetlennek számított a könnyű nyilasok ellen. De a szeldzsukok folyamatosan kitértek a valódi összecsapás elől. Mindig nyilaztak egy sort, majd gyorsan visszavonultak (hol is láttunk ilyet?).
A bizánciak hiába érték el az ellenséges tábort, sokat nem nyertek vele. A szeldzsukok a nyílzáporaikkal teljesen felbontották a császári egységet. Rómanosz végül visszavonulót rendelt el, mert kezdett sötétedni.

Ezt a visszavonulást a bizánci tábornokok mind másképpen értelmezték. Valaki tényleg visszavonult, valaki túlságosan is gyorsan, de olyan is volt, aki még inkább támadásba kezdett. A hirtelen kialakuló fejetlenséget a szeldzsukok gyorsan kihasználták. A császár megsebesült, majd fogságba esett. Majd este lett.

A bizánciak nem igazán erőlködtek azon, hogy szeretett császárjukat kiszabadítsák, visszaszerezzék. Elkönyvelték, hogy elesett, majd hazamentek.
Nagy szerencséjükre a szeldzsukok pedig a város elfoglalásával nem akartak vacakolni. De még a menekülő katonákat sem vették üldözőbe. Ők a táborukba mentek vissza.

A császári katonák – császár nélkül – visszatértek Konstantinápolyba. Itt az uralkodó testvére, VII. Mikhaél vette át a trónt. Ő sok mindenhez értett, de uralkodónak pocsék volt. Ráadásul az igazi császár közben a szeldzsukok vendégszeretetét élvezte. És bizonyára velük kávézott volna a sátrukban, ha lett volna már kávéjuk. Így inkább a békefeltétekről tárgyaltak. Majd őt haza engedték.

Mikor kiderült, hogy Rómanosz él, ráadásul a főváros felé tart, akkor VII. Mikhaél próbált szépíteni a dolgokon. Sőt, Rómanosznak személyi biztonságot ígért, de őt még Konstantinápolyba érkezése előtt megvakították. Nem sokkal később az ekkor szerzett sérülésekbe belehalt.
Nincs mit tenni, Mikhaél maradt a császár.

Csakhogy a szeldzsukok nem vele állapodtak meg. Rómanosz halálával felrúgni látták a békeszerződést, így Anatólia belső vidékeit is megtámadták, elfoglalták. Bár a bizánci haderő még megvolt, és erős volt, nem volt szervezett. Nem tudta az országot megvédeni a szeldzsukoktól.

A Bizánci Birodalom elvesztette a legfontosabb területét. Ez gazdasági váltságot vont maga után, majd lázadásokat. Először Niképhorosz Brüenniosz (ő az, aki a császárral együtt elment Manzikertbe) hozta a megmaradt hadseregét, és megtámadta Konstantinápolyt. Csakhogy míg a falakat ostromolta és a környéket fosztogatta, addig a városlakók megutálták őt. Nem a megmentőt látták benne, inkább rohadt paradicsommal és paprikával dobálták dobálták őt.
Vagyis hát… se paradicsom, se paprika nem volt még akkoriban… krumplival sem tudták dobálni… De valamit biztosan találtak, ami bűzös is volt, meg dobálni is lehetett vele..
Tehát Niképhorosz Brüenniosz elvesztette a hitelét, inkább feladta a város ostromát.

Több kisebb-nagyobb összeesküvésekkel végül a másik, Niképhorosz Botaniatész került ki győztesen, és III. Niképhorosz néven lépett trónra. Ő még a szeldzsukok segítségét is kérte. De végül csak utána, az ő hadvezére, I. Alexiosz Komnénosz tudta újra helyrerázni és megszilárdítani a birodalmat.

Addigra már később lett. A szeldzsukok arra jártak, amerre csak akartak. Anatólia nagy részét elfoglalták. Bár Alexiosz nagy területeket foglalt vissza sikeresen, ehhez már európai segítséget kért. Mindeközben az európai területek nagy részét is elvesztette. Így mindenki láthatta, hogy a hajdani szuperhatalomnak leáldozott a csillaga. Egyedül már saját magát sem tudja megvédeni, nemhogy egész Európát.

Jeruzsálem felszabadítását és a Keresztes hadjáratokat már Európa szervezte, nem pedig Bizánc. 200 évvel később, 1203-ban és 1204-ben a keresztesek kétszer egymás után is elfoglalták a szövetséges Konstantinápolyt. Ezzel még nem tettek pontot egy ezeréves birodalom végére, de már nagyon közel álltak hozzá.

---