Mi történt a bizánciak al Konstantinápoly eleste után

-„…És akkor a törökök átjutottak a falakon! Megtámadtak mindenkit, és felgyújtottak mindent! Volt ott nagy jajgatás, nagy kiabálás, és nagy tűz is!
Egytől egyik levágtak mindenkit. Hegyekben voltak az emberek az utcákon, és a templomokban is…
Itt a vége a Római Birodalomnak….”
-„És boldogan éltek, míg meg nem haltak?”
-„Nem nem nem! Most mondtam, hogy mind meghaltak. Vége. Nincs tovább.”

De tényleg vége? Tényleg nem maradt senki?

Mikor 1453. áprilisában az oszmánok megjelentek Konstantinápoly falainál, II. Mehmed szultán ugyan azokat a feltételeket szabta, mint amit korábban is tettek a törökök: Ha megadja magát a város, akkor mindenki és minden sértetten marad. A város a megadta magát státuszban lesz. Ha ellenáll és győznek a törökök, akkor viszont már az elfoglalt város státuszt kapja. Ilyenkor nincs kegyelem. 3 nap szabad rablás, és a katonák azt tesznek, amit akarnak. És az ő fantáziájuk igencsak bő. Vagy szűkös… attól függ, honnan nézzük..

XI. Konstantin bizánci császár erre azt a választ adta, amit minden római-bizánci császár válaszolt az elmúlt évezredekben: Nem adják meg magukat.

A védők 7-10 ezren lehettek, ami egy 22 km hosszú fal esetében nem sok. Még legjobb esetben is egy emberre 2.2 m jut. Ezt kellene valahogy az 50-80 ezres támadó seregtől megvédeni. Így nézve nem túl biztató…

Csakhogy Konstantinápoly 330-as (újra)alapítása óta(*) egyszer sem sikerült ostrommal elfoglalni. Csellel, árulással és más technikákkal igen. De amikor szemtől szembe állt két hadsereg, akkor mindig a védők nyertek.
Igazándiból senki se hitte el, hogy Konstantinápolyt erővel el lehet foglalni.

(*) Mielőtt viszont még Nagy Konstantin császár áttette a székhelyét a későbbi fővárosba, a Boszporusz partján egy a görög Byzantium nevű város állt. Ezt többen, és többször is elfoglalták. Legismertebbek a perzsák. De a rómaiak is többször a városba látogattak, még az után is, hogy a birodalomhoz csatolták. És ha már ott jártak, akkor el is foglalták, feldúlták vagy csak felgyújtották.

XI. Konstantin bízhatott abban, hogy a falak ezúttal is megállítják az ellenséget. De azért biztos-ami-biztos alapon kért a nyugattól segítséget. De az nem igazán érkezett.

Maguk a törökök is meg voltak győződve arról, hogy előbb-utóbb megérkezik a felmentő sereg. Ők leginkább a magyaroktól féltek, és Hunyadi Jánostól. De ő még az 1448-as rigómezei vereséget próbálta kiheverni.

A törökök végül átjutottak a híres falon. A történet szerint ez is azért sikerülhetett, mert a védők egy titkos csapata egy titkos ajtón kiment, hogy titkos ellentámadást hajtson végbe, de a kapu véletlenül nyitva maradt.

Az ismert világ legnagyobb városa tehát elesett (a császárral együtt). Bár addigra már alig lakott benne valaki. A szabályok egyértelműek voltak abban a korban. De azért biztos ami biztos alapon az oszmánok a kapuban még egyszer elmondták:
A város nem megadta magát, hanem meg lett hódítva. A győztes katonáknak jár a 3 nap szabad rablás.

A nyugati beszámolók szerint tényleg 3 napig tartott a vérengzés, a rablás, és a pusztítás. Alig volt túlélő, vagy egyáltalán nem. A város szinte teljesen megsemmisült.

Míg a másik oldal szerint ezen beszámolók erősen túloznak. Túlságosan is.

Bizonyára az igazság valahol félúton van.
Nyilván nem ültek le a törökök a bizánciakkal békésen teázni.

A 15. század közepére Konstantinápoly (és így a Bizánci Birodalom is) már csak élőhalott volt. Az 1204-es negyedik keresztes hadjárat komoly károkat okozott mind a városban, mint a birodalomban. A keresztesek minden értékeset elvittek. Meg mindent, ami kevésbé értékes. És minden olyat is, ami még jó lesz valamire…
A várost sikerült annyira kifosztani, hogy a foglalók már néhány év múlva komoly pénzügyi problémákkal küszködtek.
Meg minden mással is, ami a nyakukba szakadt.

Egyes források szerint 1453-ra a bizánciak az elveszett tárgyak közül sok mindent visszaszereztek. Más források szerint nem igazán.
Konstantinápoly második legfontosabb temploma, amit még Nagy Konstantin építettet, ahova a császárokat temették, és a szent ereklyéket tartották (tehát roppant fontos hely lehetett), már 1420-ban romos állapotban volt.
1456-ban a pátriárka inkább más helyre költözött. 1462-ben lebontották a maradék épületet. 1463-1470 között e helyére építették fel a Konstantinápolyt meghódító szultán mecsetét.

Tehát Konstantinápolyban nem sok minden lehetett, amit érdemes volt elvinni. És az épületek sem voltak túl jó állapotban. Azokat felújítani pedig már abban az időben sem volt olcsó mulatság. Ráadásul a Fal is nagyon leharcolt állapotban volt, azt mindenképpen helyre kellett állítani. Nem lehetett tudni, hogy Európa hogyan reagál majd Konstantinápoly elestének a hírére… Talán újabb keresztes hadjáratot indítanak majd? **
Egyes források szerint a város olyan rossz állapotban volt, hogy a szultán komolyan elgondolkodott, hogy hagyja az egészet összedőlni.

(**) Nem sok esély volt egy európai összefogásra.
– A franciák a törökök szövetségesei voltak a Német-Római-Birodalom ellenében – ez vezetett a későbbi Magyar Királyság és a Bécs elleni támadásokhoz is.
– Velence rendszeresen Bizánc ellen volt. A birodalom bukása számára többszörösen előnyös volt. Ők az elsők között mentek, hogy kereskedelmi egyezségeket kössenek az oszmánokkal.
– Rómának a fő vetélytársa tűnt el egyszeriben.
– Európában sok uralkodó kongatta a vészharangot, de rendes egységet senki sem tudott összehozni. Mátyás király is sikertelenül próbálkozott.
– Mindenki leginkább azt várta, hogy majd a többiek tesznek valamit

De ott volt a Hagia Szófia, ami több volt, mint egy szimbólum. Ezt II. Mehmed szultán mindenképpen meg akarta tartani. Sőt! Ennek az épületnek az elfoglalása volt a cél már 700 éve!
Így a feladat a város megtartása, és felvirágoztatása lett. Az Oszmán Birodalom új fővárosa lesz.

Ezt pedig nem lehet egy halom kőhalmon megcsinálni. Ehhez emberek kellenek, gazdaság, kereskedelem, ipar, stb…
Bármilyen furcsa is, a szultán érdeke az volt, hogy mind a város, mind a lakosok, és az értékek minél kevésbé sérüljenek.

Sok beszámoló szerint II. Mehmed szultán nem engedte a 3 napos fosztogatást. Egyik-másik szerint már az első nap végén leállította. Onnantól kezdve a város tervezett átvétele történt.
E szerint az értékes embereket nem lehetett megölni. Az öregek és a kiskorúak nem tartoztak ebbe a kategóriába.
50.000 foglyot ejtettek. Őket Drinápolyba (ma Edirne) szállították. A legtöbbet eladták, vagy elajándékozták.
A katonák kifosztották a templomokat, majd kis zászlóval jelölték meg, hogy oda más már nem léphet be.
Az arisztokrata családok gyerekeit a szultán megvásárolta.
Azok, akik áttérnek az iszlámra, beállhattak a hadseregbe.
Azok a városrészek, amelyek saját fallal rendelkeztek, és megadták magukat (pl. Galata) teljesen más bánásmódban részesültek. Az ottani emberek szabadok maradtak. Sőt, sokszor ők vásárolták vissza a foglyokat.
A szultán új pátriárkát is választott, akit később támogatott is.

A gazdaság beindításához II. Mehmed szultán visszahívta az elmenekült kereskedőket. Más városokból is átcsábította a korábbi bizánci arisztokratákat. Trabzon elfoglalása után 5000 családot költöztetett az immár Isztambul nevű új fővárosba.
Velük együtt örmények és zsidók is a városba költöztek.

XI. Konstantin bizánci császár az ostrom utolsó napján elesett. Fia nem volt. A birodalmat a testvérének fiai örökölték volna. Őket II. Mehmed palotai szolgálatba állította.
Az idősebb fiú később a balkáni területek főkormányzója (beylerbey) lett. A kisebb pedig az oszmán flotta admirálisa, és a Dardanellák főkormányzója.
Maga II. Mehmed felvette a Róma Cézárja (Kayser-i Rum) nevet, hogy ezzel ő legyen a Római Birodalom hivatalos uralkodója. Ezt a címet családi papírokkal is igazolni tudta, miszerint ő is a Komnénosz-ház tagja.
Egyesek ezt kétségbe vonták, és szerintük a szultán valamelyik aluljáróban vásároltak azokat a papírokat. Ezen embereket a falra szögezve lehet megtekinteni.
Minden esetre az oroszok és a bolgárok is úgy érezték, hogy ők jogosultak a Római Birodalom elnevezésre. Az oroszok leginkább azért, mert náluk élt a legtöbb ortodox, és valakinek főnöknek is lennie kellett. Nem mellékesen III. Iván 1472-ben feleségül vette Zoét, XI. Konstantin unokahúgát. Így szerintük Moszkva a Harmadik Róma. Ez később jó indok volt néhány háborúra.

1461-ben II. Mohamed elfoglalja Trabzont, majd 1479-ben Vonitsát. Ezek a Római Birodalom utolsó városai. Ezzel véget érnek a több évszázados harcok Anatóliában. 1520-ra pedig az Oszmán Birodalom a Földközi-tenger egész keleti régióját uralja.

A béke jót tett a régiónak. Bár a kisebbségnek, így az egykori rómaiaknak (azaz bizánciaknak) néha voltak kellemetlenebb éveik, összességben az Oszmán Birodalomban nyugodtan élhettek. És a vallásukat is szabadon gyakorolhatták.
És mivel az Egyházszakadás óta az Ortodox egyház Rómával vetélkedett, sokszor maguk a törökök támogatták helyi keresztényeket.
És míg a bizánci császárok egyúttal az ortodox vezetők is voltak és komoly vallási viták kirobbantói voltak (lásd pl. képrombolások), a szultánok nem szóltak bele a keresztények ügyeibe.

II. Mehmed szultán célja Konstantinápolyt feléleszteni a teszthalott állapotból. Ehhez a korábbi bizánci arisztokráciát, kereskedőket, iparosokat kereste meg, és támogatta. A bizánci kereskedők Velence és Genova miatt folyamatosa a háttérbe szorultak. Ez most megszűnt.

Idővel a bizánciak leszármazottai lettek a bürokraták, vezették a közigazgatást, és a kereskedést. Ebből komoly vagyont tudtak felhalmozni, amivel a 19. századi görög függetlenségi háborúkat tudták támogatni.

A bizánciak leszármazottai meg tudták tartani az identitásukat, vallásukat és vagyonukat. Őket rómainak (rum), hívták. Egészen 1830-ig ők is magukra mint rómaiak gondoltak.
Ekkor történt a független Görögország megalapítása, és innentől kezdve gondolnak magukra görögként. De még ma is sokan élnek Törökországban, akik magukat rómainak tartják, nem pedig görögnek.

Természetesen voltak árnyoldalak is. A nem muszlinok másodlagos embernek számítottak. Sok tisztséget nem tölthettek be. De pl. nem lehettek katonák sem, ami a muszlinoknak kötelező volt. Adóból is többet fizettek, és voltak rosszabb évek is.
Konstantinápoly bukása után sok bizánci értelmiség Itáliába menekült, előidézve a reneszánszt.