A birodalom bukása

Az elmúlt időszakban a fő témakörünk a Bizánci Birodalom (alias Keletrómai Birodalom) volt.
A Nyugatrómai Birodalom bukását nagyjából megtanultuk az általános iskolában. A Keletrómairól meg úgy általában nem tanultunk semmit.
Az internet korában persze az érdeklődök hamar megtalálják, a Keletrómai Birodalom 1453-ban bukott meg, amikor az Oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt.
Tehát a nyugati oldalt a germánok döntötték meg, a keletit pedig a törökök. Tiszta sor. Azért az kicsit meglepő, hogy mindkét esetben olyan csoport döntötte meg az ismert világ legnagyobb birodalmát, ami nem is olyan régen még csak egy egyszerű törzs volt (tovább fokozza az izgalmakat, hogy az ismert világ másik legnagyobb birodalmát, a perzsákat meg a sivatagból előkerült arab törzsek döntötték meg).
Így azért érezhetjük, hogy ott valami nem igazán volt rendben… De mi nem? És miért nem látta ezt senki? Főleg a bizánci oldalon miért nem tanultak a nyugatiak hibájából? Megnézve a történetüket, ők is mindig csak kisebbek és kisebbek lettek. Tényleg nem látták, hogy valami nincs rendben?
Látszólag a bizánciak annyira magabiztosak voltak, hogy amikor az egykori birodalom már csak néhány városra redukálódott, 1321-ben még simán bevállaltak két polgárháborút.

Az elmúlt időszakban elég sok bizánci témájú oldalt átböngésztem. Ettől még persze nem lettem amatőr szintű hobbi történész sem. Mégis megpróbálok erre a homályos-összetett kérdésre valami elfogadható választ találni.
(A történelmi lépték jobb átlátása érdekében érdekes az idővonalat is kéznél tartani)

Nagyjából a 2. század elejére a Római Birodalomban befejeződtek a hódító háborúk.
Első ránézésre hódítani jó. Leginkább ha közben az embert nem csapják fejbe egy baltával, amit még néhány cézár is megtapasztalt (mások meg azt, ahogy hátbacsapják egy késsel): új területet lehet a birodalomhoz csatolni, lehet vinni haza sok rabszolgát, az elfoglalt részeket pedig ki lehet fosztani. És persze otthon is lehet villogni fele.
Nem mellékesen a rómaiak olyanok voltak, hogy valakivel mindig harcolni akartak. Ha nem volt külső ellenség, akkor találtak belsőt.

Valójában az új területek elfoglalása messze nem volt ilyen egyszerű. Először el kellett dönteni, hogy tényleg új területet akarunk, vagy csak egy jót mulatni és fosztogatni? Egy felégetett és kirabolt provincia nem éppen a leghasznosabb, főleg ha még a lakosokat is elvittük onnan rabszolgának.
A rómaiak ebből az egyik problémát megoldották azzal, hogy az új területekre lelkesen építettek új városokat, ahova pedig rómaiak költöztek be. Ezzel pedig a római életformát is elvitték a távoli helyekre (erre még visszatérünk). A forrásadatok szerint összesen 5627 város tartozott a Római Birodalomhoz!

Mindez azt jelentette, hogy a rómaiak nem össze-vissza foglaltak területeket, hanem azt gondosan megtervezték. Lehetőleg olyan helyeket kerestek, ahol a belefoglalt energiát (azaz pénzt) minél egyszerűbb visszakapják. A kiválasztott helynek kellett valami értékének lennie. És lehetőleg minél magasabb fejlettségi szinten legyen. Ezért foglalták el pl. a mai Franciaországot, Galliát, ahol már városi civilizáció volt úthálózatokkal mellé pedig értékes természeti kincsekkel. Míg a szomszédos Germániát (mai Németország) inkább hagyták. Ott laza törzsszövetség volt (vagy még az se) mindenféle kitermelhető természeti kincs nélkül.
Anatóliában pedig a rómaiak egymás ellen uszították a fejlett városállamokat, akik végül legyengültek és sokszor a Római Birodalom menedékét kérték.

A 2. század elejére a rómaiak elfoglaltak mindent, amit szerintük érdemes volt (kivéve a perzsákat). Ezzel az ismert világ olyanná alakult, ahol minden a Római Birodalom volt.
Persze az emberek tudták, hogy van azon túl is valami. De erre valószínűleg úgy tekintettek, mint a városi emberek a városfalon túlra: ott is van valami, de minden fontos dolog a városban történik.

A rómaiak nemcsak hatalmas birodalmat építettek (ilyet csinált más is), hanem ezt nagyon jól megszervezték. Míg mondjuk egy perzsa birodalomban egy távoli tartomány csak simán a birodalom része volt, valójában nem igazán tartozott hozzá. A távoli uralkodó volt a fő-főnök, meg neki fizettek adót, de javarészt attól függetlenek voltak.
Mindezzel szemben a rómaiak elérték, hogy a fent említett mindegyik városuk egy darab Róma legyen. Ezt ma leginkább a mindenhol fellelhető római színház-romokban láthatjuk (ezt is látni fogjuk majd, hogy miért lett mindegyikből rom).

A rómaiaknál az oktatás drága volt (meg kellett venni a tanárt, aki általában rabszolga volt). A gazdaság erősödésével egyre többen jutottak hozzá. Nyilvános iskolákat, egyetemeket is alapítottak (ezek is fizetősek voltak).
Az oktatásban a lányok is részesülhettek, ha a szüleik megfizették. Egy magasan képzett feleség nagy értéknek számított, így a fiúk nagy vágya folt, hogy művelt barátnőjük legyen.

Talán mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Római Birodalom tele volt magasan képzett emberrel (bár a drága oktatás miatt a birodalom műveltségi aránya 5-30% körüli). E miatt tudtak fejlett utakat építeni. Ennek a nagyon fejlett kereskedelmi hálózatnak köszönhetően egy Rómától távol élő római mégis otthon érezhette magát, mert minden terméket ugyan úgy meg tudott venni.
A fejlett vízhálózótank köszönhetően a városok a kor mércéje szerint nagyon tiszták voltak, kevés betegséggel. Ezzel pedig a városoknak megnövekedett a lakossága.

Ezektől a Római Birodalom nagyon erős és fejlett volt. Talán az egyik legjobb példa a Las Médulas, ami egy hatalmas római aranybánya volt. Ezen a spanyolországi területen a ruina montium (latin = hegyek összeomlasztása) nevű technikát használták. Rabszolgákkal járatokat és kamrákat ásattak, majd az egészet vízzel töltötték fel (a vizet 100 kilométer hosszú csatornaművön (csatorna és viadukt kombináción) át hozták ide). A nagy nyomás hatására a falak szétrepedtek, és az egész hegy összeomlott.

A római bányatechnikák mértékét ma leginkább a grönlandi jégtakaró elemzéséből tudjuk. Itt az ezüstbányászat melléktermékeként keletkező ólmot lehet kimutatni. Ez az 1. században évi 2000 tonna lehetett.

A fenti grafikonon egyrészt azt láthatjuk, hogy az 1. században olyan sok ólmot termesztettek, amit csak a 18. században tudtak túllépni.
A másik nagyon figyelemreméltó az, ami az 1. század után történt.
Az ólom mennyisége összefügg az ezüstével, az pedig közvetve utalhat a gazdaságra. Itt pedig az 1. század után meredeken visszaesik.
Vajon mi történhetett?

A mai ismeretekkel a történészek arra gyanakszanak, hogy volt egy éghajlatváltozás, egy lehűlés. Ez nemcsak Európában vetette vissza a termelést, de valószínűleg Ázsiában, ami megindította a népvándorlást a 4. században.
De már előtte is komoly változások történtek a 3. században.

Ennek egyik jele lehet, hogy 212-ben Caracalla római császár kiadott egy rendeletet, hogy a Római Birodalom területén minden felnőtt lakosa római polgárnak számít. Persze ez 100%-ban még nem valósult meg, de akkor is hatalmas előrelépés volt. Innentől nem számított az, hogy ki melyik provinciában született, bármit elérhetett. Arról nem tudunk végül volt-e fekete birodalmi császár. De észak-afrikai (Karthágó) volt. I Rómanosz Lekapénosz bizánci császár pedig egy örmény földműves családból származott. Ha azt nézzük, hogy Rómától légvonalban 2500 km-e születhetett valaki úgy, hogy az ismert világ vezetője legyek, akkor ez nagyon komoly teljesítmény.
Azt pedig biztosan tudjuk, hogy fekete bőrű emberek töltöttek be magas egyházi tisztséget is. Olyan is volt, akit végül szentté avattak.

Ez fordított irányba is működött. Azzal, hogy egy Londonban született ember ugyan olyan római polgár volt, mint aki Rómában született, elérték, hogy London, a város is olyan legyen, mint Róma. Persze Róma volt az első, a legnagyobb, stb.. Talán célszerűbb lenne úgy fogalmazni, hogy volt Róma, az első, és mindenki más, aki a második. Így London is, Antioch is, Alexandia is, Karthágó is, vagy akár Aquincum is rendes birodalmi városnak számított.
A császárok is kedvük szerint pakolgatták a fővárosokat.

Mindehhez hozzájön, hogy az ismert civilizált világ mind a birodalomhoz tartozott, így az emberek tényleg azt érezhették, hogy a birodalmon kívül csak erdő és sárkunyhók voltak. A birodalmon belüli és kívüli területek között óriási lehetett a különbség.
Nem volt az, mint ma, hogyha átmegyünk Ausztriába, akkor bár másik országban vagyunk de minden ugyan olyan. Itt ha valaki kilépett a birodalomból, akkor a vadonban találta magát.
Kivéve, ha a perzsákhoz ment, de ott meg előtte át kellett vágni a sivatagon..

A következő nagy lépés 380-ban volt, amikor I. Theodosius római császár kizárólagos államvallássá emeli a kereszténységet. Ezt egy korábbi írásban kifejtettük, hogy a Római Birodalomban más volt az emberek ideológiája.
A 212-es Caracalla rendelet kimondta, hogy mindenki római. 380-tól pedig mindenki egyben keresztény is lett. Más tulajdonság nem számított.
Így nagyjából a 4. század végére eljutottak oda, hogy a rómaiak úgy érezhették, hogy az ismert fejlett világ mind a birodalom.
Mindeközben jöttek a népek az ismeretlen keletről, és ott volt a váltság.

Ebben a váltságban talán az volt a legérdekesebb, hogy nagyon nagyon lassan zajlott. Annyira, hogy az emberek nem is érezték.

A történészek azt írják, hogy a Római Birodalom váltságának két fő oka volt: Egyik a népvándorlás, a másik pedig a belső gazdasági problémák.

Az biztos, hogy nem esett jól a rómaiaknak, hogy a változatosság kedvéért nem ők támadnak, hanem őket támadják. Ráadásul folyamatosan, megállás nélkül, és több helyen. Itt volt előnyben a keleti oldal, hogy az ő szárazföldi határai legtöbb helyen a sivatag volt, máshol pedig magas hegyek, és a Duna. A Civilization nevű játékban próbáltam, hogy akkora hadseregem legyen, ami védhetően elzár minden bejáratot… hát ráment az összes pénzem..
Tehát egy ekkora hadsereget fenntartani nagyon sok pénzbe került. És most már az a lehetőség sem volt, hogy a katonáknak adnak az elfoglalt területekből.

De a katonasággal más problémák is adódtak. A Római Birodalom kezdeti idejében, még a Köztársaság előtt királyok voltak. Majd a Köztársaság kikiáltása után a rómaiak nagyon büszkék voltak arra, hogy ezeket a gonosz királyokat elkergették, és megfogadták, hogy soha többé nem lesz ilyen. Éppen ezért nagyon idegenkedtek minden olyan verziótól, hogy valaki a születése jogán legyen a birodalom vezetője.
Ennek kiküszöbölése érdekében a vezetőt (legtöbbször a császárt) a nép választotta. Vagy a szenátus (vagy egy hozzá hasonló állami szervezet). Vagy a katonaság. Előfordult (nem is ritkán), hogy ezen csoportok egyszerre egymástól függetlenül választottak császárt.
Olyasmi, ami egyértelműen legalizált volna egy új császárt, nem létezett. Legjobban azt mondhatnánk, hogy mindig az volt a birodalom császára, aki meg tudta szerezni a hatalmat és meg is tudta tartani.

Ez legkönnyebben annak ment, aki katona volt, aki mögött ott állt a hadsereg. Ezért is volt sok császárnak katonai előélete.
Ennek az volt a nagyon komoly hátránya, hogyha egy hadvezér túl sikeres volt, akkor a katonái nagy lelkesedéssel megválasztották császárnak. És mivel nem egyértelműen meghatározva, hogy mindez milyen feltételek mellett történhet (pl. egy szenátusi/egyházi tagnak jelen kell lennie, vagy minimum 1000 fő részvételével, stb..), így tényleg bármikor bármelyik sikeres katonát a birodalom vezetőjének választhattak. Ez lehetett akár egy vidám társasági borozgatás is.

E miatt a császárok mindig gondosan ügyeltek arra, hogy a nagyon sikeres hadvezérek szem előtt legyen. A legerősebb hadsereg mindig a császár közelében volt. Pontosabban a császárnak mindig oda kellett mennie, ahol leginkább szükség volt a hadseregre. De csak 1 császár volt, aki csak 1 helyen lehetett (ezért is volt jó ötlet, hogy 2, vagy 4 császár legyen egyidejűleg).
A császár kénytelen volt a második, harmadik és többi hadsereget gyengébbnek tartani, hogy az ne tudjon vele szembefordulni. E mellett a túlságosan sikeres hadvezéreket hajóra tették és elküldték egy csendes kis szigetre. Előtte persze átkutatták a zsebeit, hogy ne maradjon nála arany, ékszer, drágakő, ház, luxusvilla vagy földbirtok, vagy bármi értékes. Hiába vannak pálmafák, szerzetesruhában nem jó a tengerparton ücsörögni. Nem ilyen karrierről álmodozik az ember…

Mindezen okokból a hatalmas birodalom nem tudott kellő számú és erősségű védelmi hadsereget felállítani. És nem volt hatékony.
Gondoljunk arra, hogyha a birodalom két távoleső provinciáját egyszerre támadták meg, akkor a császárnak választania kellett, hogy melyiket védje meg. Ha kivont a hadsereggel az egyiket megvédeni, akkor a másik azt érezhette, hogy ő kevésbé fontos. A népvándorlás miatt pedig a támadások folyamatosak lettek. A császár állandóan mozgásban volt, és folyamatosan választania kellett a provinciák között.

Ezzel együtt a hódító hadjáratok végével egy hosszabb békés idő köszöntött be. Az alatt a hadsereg elpuhult, a kiképzések gyengébbek lettek. A gazdasági váltság miatt pedig még a páncélok is könnyebbek lettek. A római történetírók szerint így könnyebb volt benne futni. Minél messzebb a csatatértől..

Mindeközben tényező miatt is folyamatosan csökkent a birodalom lakossága.
Az a technika, ami magas szintre emelte a népességet (vízvezetékhálózat, élelmiszerellátás, stb..) nagyon drága volt. Így ez mindig is politikai döntés volt, még a bizánci időkben is. Pl. lázadásokat lehetett megfékezni vagy kialakítani egy-egy búzaszállítmány visszatartásával.
A 3. századi gazdasági visszaesés miatt ennek a magas szintnek a fenntartása egyre kevésbé lett fontos. Konstantinápoly megnyitásával az az erőforrás, ami korábban Rómába irányult, az az új fővárosba ment.
Továbbá hozzájött valószínűleg egy éghajlat változás és a népvándorlás miatti sok háború is. De ha éppen nem volt külső ellenség, akkor súlyos polgárháborúk dúltak.
Sok történész a kereszténységet is a népességcsökkentő okok közé sorolják (későbbi házasság, kevesebb gyerek, sok szerzetes (még kevesebb gyerek), stb..).

Tehát itt volt vélhetőleg egy klímaváltozás, sok-sok polgárháború, csökkenő lakosság és mellé a bányák kimerülése is (a rómaiak a 3. századra elvesztették Daciat, ahol a Római Birodalomnak gazdag aranybányái voltak). Hozzá jött a népvándorlás is. Ezek mind rontották a gazdaságot. Az pedig csökkentette a népességet, tovább rontva a gazdaságot, tovább csökkentve a népességet…. Kimaradt valami?

A történészek még hozzáteszik, hogy az uralkodó osztály ettől még szerette volna magát jól érezni. És minden mindegy alapon elkölteni azt a pénzt, amit az elődök elfelejtettek elszórni.
Mindezek együttesen komoly adóterheket jelentett a lakosságnak. Annyira, hogy néha az emberek örültek, ha elfoglalta őket egy barbár király.

A Római Birodalomban egyébként is általános volt, hogy a hatalomért folyamatosan harcok vannak. Ezzel pedig az emberek még inkább úgy érezhették, hogy a császár valami távoli dolog, ami egyáltalán nem az ő problémája (kivéve, ha katona volt). És így neki teljesen mindegy volt, hogy a feje felett egy A császár, vagy B császár esetleg egy germán király volt.

Mert maguknak a germánoknak, vandáloknak, gótoknak és a többieknek is az volt az érdekük, hogy a városokat és tartományokat minél jobban megőrizzék. Az itáliai királyságok, Hispánia és Gallia névleg elismerték a bizánci császárt hűbéruruknak, a vizigótok pedig még olyan pénzérméket is verettek, melyeken a császár arcképe volt.
Azaz az emberek, akik korábban úgy látták, az ismert világ a Római Birodalmat jelenti, azokat a területeket is a birodalom részének tekintettek, amiket közben elfoglalt valamelyik barbár királyság. Általánosan elterjedt nézett volt, hogy mindenki felett áll a birodalmi császár (a koronát is tőle kapták).
Ezt is tovább erősítette, hogy eddigre Európa és Észak-Afrika is keresztény lett, akik felett pedig a pápa áll (ő hivatalosan minden keresztény főnöke, függetlenül, hogy hol él az illető).

Amikor a történelemkönyvek szerint hivatalosan ketté szakadt a birodalom (395-ben I. Theodosius császár a halála után felosztotta a birodalmat a két fia Honorius és Arcadius között), akkor sem érezték úgy az emberek, hogy két birodalom lett, és egyikük az egyikben, másikuk a másikban él (mint ahogyan Németországgal történt a II. Világháború után). Az ő szemükben 1 birodalom volt, ami egyben a civilizált világot jelentette. Csak éppen 2 császárral, 2 adminisztrációs területtel.

A nyugati rész bukásával mindössze csak az adminisztrációs vezetőt vesztették el. Az emberek egyáltalán nem érezték úgy, hogy ők akkor most kiestek a birodalomból, és nem rómaiak többé. Ahogy már utaltunk rá, az új királyok próbálták fenntartani a korábbi állapotokat.

Csakhogy ehhez nem volt meg sem az anyagi lehetőségük, sem a megfelelő technikai szintjük, de még a szükséges kereskedelmi hálózatunk sem. Egyiptom, a fő élelmiszer-terület a keleti oldal kezében volt. Bizánc pedig nem fog csak úgy búzát küldeni egy spanyolországi kiskirálynak, aki bár névleg hozzá tartozik, de az adókat elfelejti befizetni. És ezt is fentebb láttuk, hogy egy olyan nagyváros fenntartására, mint Róma vagy Konstantinápoly, nagyon sok energiaforrásra (pénzre) volt szükség. Ha Bizánc úgy dönt, hogy kisegíti a Gót Királyságot, azzal a saját városait hozta veszélybe. Így pedig a Gót Királyság lakói egyre inkább úgy gondolták, hogy az a bizonyos távoli császár Konstantinápolyban, csináljon úgy, mint a festék, és kopjon le! Hagyja őket békén! De persze ettől ők még rómaiak maradtak. Meg keresztények.

A 3. századi népességcsökkenés, gazdasági visszaesés és polgárháborúk azt eredményezték, hogy a birodalom sok üres hely lett, sok föld megműveletlen lett. A 4. századi népvándorlást kihasználva az üres területekre a keletről jövő népeket telepítették be. Bár próbálták őket romanizálni, a különbség óriási volt.
A fejlett technikájú és magasan szervezett birodalom közepén törzsi szintű királyságok jöttek létre. Ők hivatalosan rómaiak voltak (és később még keresztények is), de amikor az adózás szóba került, akkor a kardok is előkerültek. Egy a mai Franciaországban élő törzs nem feltétlenül akarta fizetni a konstantinápolyi császár (vagy arisztokrácia) új aranyozott hintóinak az árát.

Így olyan érdekes helyzet állt elő, hogy a birodalom területén független királyságok alakultak ki. De ők továbbra is rómaiaik voltak. És formálisan a birodalomhoz tartoztak. Mint fentebb láttuk, a pénzérmén is a császár arcképe volt.

476-ban, mikor Odoaker germán hadvezér leváltotta a kiskorú Romulust, az utolsó császárt, ő sem független államot akart, és nem is a birodalom végét. Abban az időszakban a nyugati birodalomrészben egymást követték a császárok, és egyik sem tűnt úgy, hogy alkalmas lenne a feladatra. Az pedig, hogy az új császár gyerek volt, még inkább azt mutatta, hogy csak a műsor megy, de senki sem fog rendet tenni.
Odoaker elvette a császári címeket Romulustól, és a keleti császárnak, Zénónnak küldte. Azzal a melléklettel, hogy küldjön egy újat, mert az itteniek csak bénáznak. Zénón a korábbi császárt, Julius Nepost tekintette hivatalosan, akit Odoaker el is fogadott. Bár Neposnak a hatalma csak Dalmáciára terjedt ki. Ráadásul 4 év múlva meg is halt (valószínűleg a hálószobájában érte egy vadászbaleset).
Zénónnak mindeközben rengeteg problémája volt a keleti oldalon. Nem maradt ideje, ereje, hogy a nyugatival is foglalkozzon. Valószínűleg amikor megtudta hírt, hogy Nepos császár megszúrta az ujját (a hátán keresztül), akkor annyit mondott, hogy Odoaker oldja meg maga a problémát, őt pedig hagyják békén.
Odoaker így Itália uralkodója lett (Rex Italiae), hivatalosan Zénón alá tartozott. De hogy tényleg mennyire, az jó kérdés… Konstantinápolyban úgy gondoltak rá, mint aki alájuk tartozik. Odoaker megtartotta a consuli tisztséget, tiszteletben tartotta alattvalóinak polgári és egyházi intézményeit. 14 éven keresztül a keletrómai császár névleges helytartójaként uralkodott.

Tehát itt látszólag szó sincs a birodalom végéről! Sőt, ha jobban megnézzük, olyan, mintha sikerült volna a nyugati és a keleti birodalomrészt egyesíteni, egy császár irányítása alá vonni.
Valójában Zénónnak nem sok befolyása volt, mi történik a nyugaton. Ráadásul a folyamatosan érkező népeket átterelte a nyugati területekre. Ezzel megvédte a keleti oldalt, cserébe gyengítette a nyugati oldalt, akik pedig egyre inkább szembe kerültek a keleti oldallal.

A következő időszakban a keleti oldal továbbra is a saját bajaival küzdött. De ha éppen nyugisabb időszak lett volna, akkor vagy polgárháborúztak, vagy vallási kérdésekben dobálóztak késekkel-baltákkal. Az ő szemükben a nyugati rész olyan lehetett, mint ami a lakásban a szekrény mögött van: ez is a házhoz tartozik, de nincs kontrolljuk az ott történtekről.
Amikor 395-ben I. Theodosius császár felosztotta a birodalmat két részre, akkor olyan erős határt húzott meg, amit az utódok nem akartak bolygatni. Volt a keleti oldal, ahol volt császár, és úgy nagyjából minden rendben volt. És volt a nyugati oldal, ahol azért rómaiak voltak, de rendes vezérük sincs, meg bár keresztények, de nem igazán úgy, ahogy azt Konstantinápolyban szeretik. És ez a kettő még azért a Római Birodalom volt.
A nyugati oldalon viszont nem tudták fenntartani a régebbi életszínvonalat. De ők is magukat rómaiaknak tartották, még a római szenátus is működött, ami bár tehetetten volt, komoly befolyással rendelkezett. És ott volt Róma is az egyházi központ.

I. Iusztinianosz bizánci császár 533-ban úgy érezte, hogy a keleti oldalon most már minden rendben van, gazdaságilag is bírják, ideje a nyugati oldalt rendbe tenni. Ezt ősi római szokás szerint fegyverrel tette. Szerencséjére egy kiváló hadvezér, Belisarius is a birodalomhoz tartozott, aki sikeresen elfoglalta (visszafoglalta, rendbe tette, leporolta) Itáliát. Vele együtt Észak-Afrika nyugati területei és Spanyolország déli része is Konstantinápoly fennhatósága alá tartozott.
Euróra többi részéről nincs információ, hogy ők miképpen gondolkodtak erről. De a már említett kereszténység egy csoportba tartotta ezeket az embereket. A kereszténység központja pedig Róma, amit Bizánc elfoglalt. Tehát a bizánci (azaz római) császár most már biztosan minden keresztény uralkodója. Vagy legalábbis annak szeretne látszani.
Ezzel együtt a hódító (visszahódító) hadjáratok egyik jelszava az volt, hogy az útról letért keresztényeket visszatereljék. Ez pedig megint egy jelzés volt az Európában élőknek, hogy valahol ők azért még Rómához (pardon, Konstantinápolyhoz) tartoznak. Más kérdés, hogy erről mennyire lehetett fogalma egy észak-franciaországi embernek…

Itália meghódítása viszont nem ment minden probléma nélkül. Az ellenállás erősebb volt, mint várható, majd az ellentámadás során sok terület újra független lett. A Bizánci Birodalom pedig katonailag kiürült. Ezt kihasználták a perzsák, és a bolgárok is ekkor foglalták el a Balkánt.
És közben volt még földrengés, pestis járvány, és minden más, amitől az egész inkább tűnik egy izgalmas kalandregénynek.

Tovább fokozta a helyzetet, hogy a beköszönő erős perzsa és bizánci háborúk mindkét ősi birodalmat legyengítették, így a történelem színpadára lépő arabok gyors sikereket érhettek el. A Perzsa Birodalmat egyszerűen letolták erről a színpadról, míg a Bizánciakat is elég erőteljesen lökdösték.

Mindeközben a vallási előítéletekben mindig erős Bizánci Birodalom elérte azt, hogy az ősi városai inkább válasszák az ellenséget, csak hagyják őket békén. Később még segítették is az arabokat hajókat építeni, amikkel gyorsan foglalták el a többi területeket.
Rómával is egyre ellenségesebb lett a viszony. Hát miért nem volt jó annak a pápának, ha kiszúrják a szemét meg ólmot öntenek a fülébe? Legalább nem zavarják a TV-ben hirtelen felugró hangos reklámok… De nem, neki semmi sem jó.. A szentképeket is tűzre dobták, hogy ne fázzon…

A gyors arab hódítások és a vallási nézeteltérések miatt Róma egyre inkább veszélybe érezte magát. 732-ben a frankok a poitiers-i csatában megállították a hódító arabokat. Bár a történészek szerint nem egyértelmű, hogy ez sorsfordító ütközet lett volna, minden esetre erősen jelzés értékű, hogy mindez a mai Franciaország közepén történt. Bizánc pedig elvesztette Alexandriát, Jeruzsálemet és Antiochiát is. 717-ben pedig Konstantinápoly már a második arab ostromot kénytelen kiállni.

Az arabok megjelenése más szempontokból is komoly változást hoztak. Ők semmiképpen sem illettek bele a korábbi római világképbe. Ők nem olyanok voltak, mint a megszokott germán, vagy későbbi szláv népcsoportok, akik Ázsiából érkeztek. És akiket be lehetett rakni valahova a birodalomba, ha nem sikerült a határon feltartani őket. És nem olyanok, akiket romanizálni lehetett. Pont fordítva történt!
Az arabok hozták a saját kultúrájukat és vallásukat, amiket a meghódított népek átvettek. Sokszor azért, hogy így szabaduljanak meg Konstantinápoly irányítása alól. Az arabok vallás terén többnyire engedékenyek voltak. Az alexandriai kopt keresztények pedig a tudománnyal (orvoslás, matematika, alkímia) segítették az iszlám értelmiség fejlődését.
Az elhalt Római Birodalom nyugati végére, az Ibériai-félszigeten egy sokkal fejlettebb világot hoztak létre, mint ami ott lehetett akkoriban. A központi Córdoba városa 10-11 században a világ egyik legfejlettebb települése volt: egy nagy kulturális, politikai, gazdasági és pénzügyi központ. Ekkoriban itt volt a világ legnagyobb könyvtára: a kötetek számát 400 ezer és 1 millió közé tették. Ez párosult a részleges vallási toleranciával.
Ez már egyáltalán nem hasonlított már az ismert Római Birodalomra.

800. december 25-én történt egy másik nagy változás is. III. Leó római pápa I. Nagy Károly frank király fejére helyezi a koronát, és ezzel megteszi római császárrá.
Korábban a bizánciak éppen az egyik nagy képromboló korszakukat élték, aminek nem örültek Rómában. Főleg úgy nem, hogy felsőbb utasításra történt…
Rómában annak sem örültek, hogy az arabok ott hajókáznak az orruk előtt, és nem restek a partmenti városokat felgyújtani. Persze csak miután gondosan kifosztották őket.
És Rómában annak sem örültek, hogy a Római Birodalom trónján egy nő ült. Mégpedig Eiréné császárnő. Bár ő éppen azért ügyködött, hogy a képrombolást megfékezze, és ezért még szentté is avatták.

I. Nagy Károlyt tehát császárrá koronázták, mert éppen nem volt (elfogadható) császára a birodalomnak. És mert a pápa úgy érezte, hogy ő meg fogja tudni védeni az araboktól, amit a bizánciaktól hiába várt. Erre jó példa volt az is, hogy a frankok még 765-ben kipakolták a bizánciakat Rómából.
És persze a frankok nem fenyegetőztek szemkiszúrással (bár ha jól emlékszem, később ők is kitaláltak valami jellegzetesen nyugat-európait.

Ismét új helyzet teremtődött. Az Imperator szó nemcsak azt jelentette, hogy császár. Ezzel együtt ő volt az ismert világ ura. Igaz, ebbe beleszólt, hogy annak az ismert világnak a felét az arabok uralták, akik mindenben mások voltak és biztosan nem hallgattak a császárra. Míg az az egykori Római Birodalom másik részén élő népek vagy nem akarnak a császárra hallgatni, hanem van is tudnak a létezéséről.
De ezzel együtt az Imperator azt jelentette, hogy belőle csak 1 darab lehetett. Megint csak ismert világon belül persze. Mert ugye ott volt a kínai császár is… valahol messze.

A bizánciak ezért erősen tiltakoztak, hogy ez így mégsem lesz jó. És milyen egyszerűen kivették a kezükből a világ uralma feletti hatalmat. Lett is néhány összecsapás. De utána mindkét fél megegyezett. Az akkori világ két szuperhatalma többet nem harcolt egymással. Jól elvoltak a harmadikkal.
A megállapodás hatására Európát ketté osztották, nagyjából úgy, mint 395-ben I. Theodosius császár. Leszámítva Itália déli részét, ahol Bizánc még tartotta magát. Ezt a határt hallgatólagosan be is tartották a következő 600 évben. Bizánc pl. soha nem támadta direktbe a Magyar királyságot, mert az ő szemükben az a Római Birodalom nyugati részéhez tartozik. Az, hogy erről a magyarok nem akartak tudomást venni, mi több, nem is tudtak (ők csak jövetben lenyilaztak ott mindenkit.. meg menetben is), az legyen a nyugatiak problémája.

Ezzel a Római Birodalom nyugati felének újra lett vezetője. Az ő területét Szent Római Birodalomnak nevezték. Csakhogy látszódjon, hogy ők még mindig a Római Birodalom, ráadásul szent. Nem úgy, mint az a kupac eretnek ott keleten..

Most, hogy ezt így lerendezték, és úgymond Bizánc válláról egy hatalmas teher esett le (sem Észak-Afrika, sem Nyugat-Európa problémái nem zavarták többet. Így végre csak a saját dolgával törődhetett.
Mindjárt két polgárháború, meg egy képrombolás után sikerült stabilizálni a birodalmat. Látta is a nép, a császár ráér ilyenekkel foglalkozni, tehát minden a megszokott módon halad. Nem kell itt mindenféle távoli barbár és eretnek császárokkal törődni.

I. Baszileiosz császár (aki egy Makedóniába költözött örmény családból származott) úgy döntött, hogy kicsit visszavesz a házi műsorból, és kicsit körbenéz a nagyvilágban. Mindezt a hadseregével együtt. A birodalom minden frontot terjeszkedni tudott, és Európa legerősebb hatalmává vált. Még Rómával is jó kapcsolatokat ápolt. Ő 867-886 között uralkodott. Egyben elindította a Makedón-dinasztiát, ami a Bizánci Birodalom felvirágzását érte el.
A törtvényeket rendbe tették, csökkentették a birodalom széttagoltságát, javították a kereskedelmet, megreformálták a katonaságot. A 10. században Konstantinápoly Európa legnagyobb városa volt, 400.000 lakossal.
Mindamellett azért sikerült a régi hagyományokat is megőrizni. 1054-ben a nyugati és a keleti egyház kölcsönösen kiközösítette a másikat, és ezzel megtörtént a Nagy Egyházszakadás. Állítólag a központban egy kenyér volt, ami vagy kovászos, vagy kovásztalan. Viszont ameddig nem nyitjuk ki a dobozt, addig mindkettő lehet, akár egyidejűleg is.

Ezzel az utolsó közös pont is megszűnt ami még az egykori Római Birodalomból maradt. Európa két részre szakadt. Egyik oldalon a nyugati Római Birodalom volt, Német-Római-Birodalom néven, a vallási központ pedig Róma, a hivatalos nyelv pedig a latin volt. Míg a másik oldalon a keleti Római Birodalom, a vallási központ Konstantinápoly, a hivatalos nyelv pedig a görög volt.

Itt már érződött, hogy a bizánciak nem bíznak magukkal. X. Kónsztantinosz (1059-1067) nem tartozott a dinasztiához, kinevezett utód volt. Ő nagyon értett, hogyan lehet a birodalmat a bomlás irányába terelni. Mindez csak egy sima bizánci váltság lett volna, de éppen ekkor jártak a szeldzsukok is a birodalom földjén.
1071-ben a manzikerti csatát a bizánciak elvesztették. Bár a hadsereg megmaradt, és a szeldzsukok a császárt sem akarták bántani, vele békésen teázgattak a sátorban. Tehát a helyzet még egyáltalán nem volt olyan katasztrofális, mint amilyen lett végül.
A császárt elfogták, talán meg is halt! – gondolták Konstantinápolyban. Majd gondoltak még egyet, ha már ég a ház, öntsünk rá benzint is! – A 10 éven keresztül tartó polgárháborúban 8 lázadás történt. Persze, hogy a szeldzsukok már nem látták át, ki is a császár, és éppen mit ígért, mit nem tartott be, stb… Inkább elfoglalták Anatóliát, egészen a Boszporuszig jutottak.
A birodalom, ami egykor Gibraltártól az Eufrátesz tartott, most némi balkáni résszel és a fekete-tengeri régióval rendelkezett.

Ebből a hangulatos káoszból a Komnénosz dinasztia próbálta visszahúzni a birodalmat. És talán sikerült is volna!
Bármennyire is hihetetlen, a Bizánci Birodalom még mindig erős volt. Csak Anatólia belső tartományait foglalták el a szeldzsukok. A birodalom gazdasági ereje érintetten volt. Az Égei-tenger parton zajlott a kereskedelem, a Balkán biztosította a hadsereg utánpótlást. És a Fekete-tenger vidéke is a birodalomhoz tartozott, ami szintén a kereskedelem (főleg a selyemút) szempontjából volt fontos (ez változik meg 1453-ban, mikor Konstantinápoly elesik, és Európában nyugat fele keresnek új utakat, vele pedig új világot találnak).
De sajnos nem tudjuk, hogy a dinasztiaalapító I. Alexiosznak sikerült volna-e egyedül felszabadítania a birodalmat.

A szeldzsukok újak voltak ebben a hatalmas játékban. Pedig ők nagyon hasonlóan keleti nomád nemzetként érkeztek, mint ahogy sokan a népvándorlás korában. De ezúttal nem a nyugati részt, hanem a keletit foglalták el.

Mindemellett Bizánc (alias Római Birodalom) befolyása még mindig óriási volt. A konstantinápolyi arany megbízható volt. Konstantinápoly a fő kereskedelmi központ volt, és ez volt a bíbor textiliák hazája is.

De mostanra történt néhány fontos változás is. Az európai országok mostanra felnőttek. A korábbi központnak kiszolgált provinciák majd barbár királyságok mostanra rendes erős államokká váltak. És a kereskedő városok, mint Velence, Genova vagy Pisa fokozatosan erősödtek.
Róma pedig elszakadva Konstantinápolytól egyre nagyobb hatalmat szerzett. A nyugati államok egyre inkább az egyház alá lettek rendelve. Róma egy befolyásos nagyhatalom lett.

Ez a nyugati hatalom egyre inkább azt látta, hogy a keleti oldal tehetetten. Al-Hakim kalifa alatt (996-1021) Jeruzsálemben a Szent Sír templomot megsemmisítették. A korábban engedélyezett zarándokokat pedig üldözni kezdték. Bár a nem túl kedvelt kalifát véletlenül megmérgezték, a zarándokturizmus továbbra is nehéz, drága és veszélyes volt.
Az 1071-es manzikerti csatát követően pedig úgy tűnt, hogy Bizánc még saját magát sem tudja megvédeni.

Pedig Bizánc még mindig erős volt, és talán talpra is tudott volna állni. E helyett azt látjuk, hogy Róma küld segítséget.
Ez a segítség leginkább abból áll, hogy Európából keletre küldenek mindenkit, akiből már nagyon elegük van. Ez a csapat már a Német-Római Birodalom területén fosztogatásokba kezd, és a magyar Könyves Kálmán királynak is sok problémát okoz. Konstantinápolyt is csak azért nem támadták meg, mert még időben átraktak mindenkit a túlpartra, hogy ismerkedjen a szeldzsukokkal. Azok meg is mutatták nekik a késeiket, baltáikat, dárdáikat… a nyilakat csak messziről.

A keresztények kezdetben segítenek felszabadítani a Bizánci Birodalmat a szeldzsukoktól, és még az olyan ősi városokat is megszerzik, mint Antioch, vagy Jeruzsálem. Csakhogy ezt eszükben sincs odaadni Bizáncnak. Inkább megtartják maguknak, saját királyságokat alapítanak.
És még ezek a foglalások is különös kegyetlenségekkel jár. Korábban nem volt jellemző, hogy egy város elfoglalásakor annak a teljes lakosságát is kiirtják. Ez a módszer nagyon megrontotta a kapcsolatot a keresztények és a muszlinok között.

Bizánc roppant kényelmetlen helyzetbe került. Ahelyett, hogy megerősödött volna, az új ellenséges szomszédjaival szemben teljesen tehetetlen. Az ő segítségére küldött sereg ellen nem csatázhatott. Az általuk elfoglalt városok pedig felszabadultak a muszlim uralom alól, újra a keresztényekhez tartozott. Bizánc nem mondhatta, hogy jobb lenne, ha ott inkább konstantinápolyi keresztények lennének a rómaiak helyett.
Inkább hagyta, hogy a szeldzsukok szépen lassan visszafoglalják őket.

Közben Bizánc folytatta az elveszett területek visszaszerzését, mert a szeldzsukok továbbra is az ország nagy részét uralták. Azt a részt, ami a korábbi katonai toborzóbázis volt. Ahhoz, hogy Bizáncnak újra erős hadserege legyen, külső segítséget kellett kérnie. Velence, Genova és Pisa kereskedelmi engedményeket, kikötőket, telephelyeket kért és kapott.

Ezzel nemcsak hogy Bizánc a riválisait erősítette, de a saját kereskedőit gyengítette (ez főleg a 13. századtól lett súlyos, amikor már ezen városállamok többet kerestek Bizáncon, mint ő maga. Pl. a Boszporuszon áthaladó vámnak már csak 13%-át kapta Bizánc).
Ezek a kereskedelmi kedvezmények, keleten pedig a városfoglalások egymással szembefordították a nyugatot és a keletet.
A görög és latin ellentétek odáig fajultak, hogy 1182-ben I. Andronikosz jövőbeni bizánci császár elfoglalta a fővárost, és rövid úton letaszította a trónról a kiskorú uralkodót. A városba bevonulását a bizánci lakosság nagy lelkesedéssel fogadta, majd még nagyobb lelkesedéssel a nyugatiakra támadt.

Bár Andronikosz nem maradt sokáig a trónon, az elindult folyamatokat sikeresen elvágta, vele együtt a gazdaságot is. Ebben az utódai sem voltak jobbak, csak a módszerek voltak mások. Ők a pazarló udvari életmódot kedvelték. A lakosság annál kevésbé.
Míg kifele gazdagságot sugároztak, addig a kincstár teljesen kiürült. De annyira, hogy ezt már maguk a császárok sem hitték el.
Mikor egy olyan nézeteltérés került elő, hogy ki is üljön a trónon, akkor IV. Alexiosz a keresztesek segítségét kérte. Cserébe bőséges jutalmat ígért.
1203-ban a keresztesek udvariasan lesegítették III. Alexioszt a trónról, és felsegítették a IV.-et. Majd udvariasan kérték a beígért fizetséget. IV. Alexiosz viszont tényleg nem tudott fizetni. Már a saját birodalmát kezdte kifosztani, de az sem volt elég. 1204-ben a keresztesek megunták a várakozást, de és inkább saját maguk álltak neki a fosztogatáságnak. Elfoglalták Konstantinápolyt és elvittek belőle mindent. A birodalmat pedig felosztották egymás között.

Már az is komoly jelzésértékű, hogy egy felfegyverzett csapat ilyen könnyen elfoglalja a világ egyik legvédettebb városát, mégha ehhez sok segítségük is volt. Ebből már látszik, hogy ott bizony komoly problémák vannak. De a problémák most fognak igazán növekedni!

A Bizánci Birodalom főváros és császár nélkül maradt. Három helyen három császár is pályázik: Nikaiai Császárság, Trapezunti Császárság, Epiruszi Despotátus (Konstantinápollyal, és Rómával együtt ebben az időszakban 5 Római Birodalom létezik egymás mellett). De latin oldal sem egységes.
Az egykori kereszteseket több irányból is támadják, a nép is ellenáll, és esélye sincs, hogy gazdaságilag talpra álljon. A gazdaságilag fontos területek egymással harcoló különböző királyok és császárok kezei alatt vannak. A helyi arisztokrácia is elmenekült, újat pedig nem sikerült kiépíteni.
Kevesebb, mint 60 évig bírják a keresztesek, mikor a Nikaiai Császárság VIII. Mikhaél császára visszafoglalja Konstantinápolyt (1261).

Sok történész szerint ha inkább Nikaiában építik ki a központi hatalmat, és veszni hagyják Konstantinápolyt, akkor talán sikerült volna túlélni (vagy tovább kitolni) a végzetet. A Római Birodalom egyszer már megmenekült úgy, hogy az élet egy új fővárosban folytatódott. Ezt talán meg lehetett volna ismételni.
Konstantinápoly visszafoglalása után a cél a város újra felvirágoztatása lett. A gazdaság beindítása, az elvesztett területek visszaszerzése. Nagyjából a keresztesek megérkezése előtti állapotba (bár a trabzoniak elég messze voltak, és jól el is voltak magukba). Mindez rengeteg energiába került, és messze nem sikerült teljesen. Míg Nikiában (ma Izmit) már sikerült egy erős birodalmi központot kiépíteni 60 év alatt szinte a semmiből.

Mindeközben a Szeldzsuk Birodalom összeomlott. A területén török törzsek civakodtak egymással. Míg a bizánciak a keresztesekkel küzdöttek, az oszmán törökök egyre nagyobb területeket szereztek. Erre a növekedésre a bizánciak is felfigyeltek, de ők inkább felhasználható haderőt láttak benne, mint fenyegető ellenséget. 1453-ig a bizánciak többször is kérték a törökök segítségét a latinok, vagy a sajátjaik ellen.
Amikor pedig a törökök annyira megnőttek, hogy már tényleg komoly fenyegetést jelentettek, akkor szokásos bizánci (római) módszerrel, adófizetéssel oldották meg a problémát. Egyetlen egy percig sem gondolta senki, hogy a törökök valaha is el tudják foglalni a fővárosukat. Hiszen erre nem volt példa az elmúlt 1000 évben.

1321-1328, és 1341-1347 között súlyos polgárháború dúlt a Konstantinápolyban. Amolyan búcsú bulinak számíthatott. Sikerült a birodalom maradék gazdasági és katonai erejét is elhasználni. A törökök könnyen keltek át a Dardanellákon (1354), és ezzel megvetették a lábukat Európában is.
A bizánciak próbáltak segítséget kérni Európából. De az addigra felnőtt európai nagyhatalmak nem törődtek az egyetlen városra redukálódott egykori birodalommal. De talán nem is hittek igazán a bukásában. Amikor ez 1453-ban bekövetkezett, Európa tényleg meglepődött, de akkor már későn van. Pontosabban már sokkal korábban eldőlt a birodalom sorsa. 1453-ban az egykori világváros már csak romokból, a városfalon belüli falvakból és mezőkből állt. Még így is 2 hónapig tartott, mire a törökök elfoglalták.
További bizánci maradványállamok már csak addig tartottak, míg a törökök őket is elfoglalták. Az utolsó, ilyen Vonitsa, az Epiruszi Despotátus városa volt 1479-ben.

**

Igazándiból mi okozta a Birodalom bukását? Az a ciklus, hogy a nehéz idők erős vezetőt termelnek ki. Az őket követő könnyebb, békésebb időszak alatt a vezetők elpuhulnak, magukba fordulnak. Az ilyen vezető előbb-utóbb váltsága sodorja az birodalmat, amiből megint nehéz időszak lesz. Ez a ciklikusság nagyon jól megfigyelhető a Birodalom történetében.
Persze ugyan ez a szomszédaival, ellenségeivel is megtörtént (hiszen elbuktak a normannok, a gótok, a perzsák, de még az arabok és a szeldzsukok is). Csak míg ő volt a legnagyobb és leggazdagabb az ismert világon, mindig volt olyan szomszéd, amelyik kihasználta a nehéz időszakot.
Azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a bizánci (római) császárok elbénázták volna. Pont fordítva! Több, mint 2000 éven keresztül tartottak fent egy olyan birodalmat, ami a kor szuperhatalma volt. Ezt sokszor katonai erővel, máskor ügyes politikával.

---