Kalandok Isztambulban és Törökországban.

Az európaiak sokszor lenézik a törököket (a törökök az arabokat, az arabok az indiaikat, a kínaiak meg a japánokat, akik meg fordítva, szóval mindenki jól el van. Ehhez jól kapcsolódik ez a nyelvi térkép is).

De hogy nyugodtak legyünk, ők is visszanéznek minket, lefele…

Ennek oka valójában a kulturális különbségek miatt van. Nagyon sok olyasmivel találkozom, ami nekik természetes, mi viszont azt neveletlennek, barbár dolognak tartjuk. A poén az, hogy ez fordítva is így van. Hiszen minden kultúrának megvannak a sajátosságai, és egyikről se mondhatjuk, hogy jobb vagy rosszabb.

Így álljon itt egy kisebb gyűjtemény, melyek azok az egyszerű, hétköznapi dolgok, ahol leginkább oda kell figyelnünk, hogy ne tapossuk meg a másikat.

De előtte:

“Kedves fiam, hát még mindig nem érted meg, hogy a Kelet és Nyugat sosem értették meg egymást? Nézd: nálunk a tisztelet jele, ha idegenek előtt nem mutatkozunk fedetlen fővel; a cipőnket azonban a templomban levetjük. Az európaiaknál az udvariasság azt kívánja, hogy idegenek előtt vegyük le kalapunkat, de ugyan illetlen volna, ha a cipőnket vetnők le jelenlétükben. Mi a kék szemet a bosszúvágy és a gonoszság jelének tekintjük: náluk a kék szem a szelídség és a jóság jele. Mi jobbról balra írunk, ők balról jobbra. A nyugati írás tele van felesleges betűkkel, amelyeket ki sem mondanak – mi pedig a legtöbb betűt le sem írjuk helyesírásunkban. Nálunk az egyszerű élet erény, náluk lealacsonyodás. Hogy is gondolod, hogy a nyugati ember valaha is megérthetné a keleti embert?…”
(Achmed Hikmet egykorú meséiből)

Megszólítás

Az egyik, amivel minden nap többször is találkozunk és leginkább eldől, mennyire nézzük egymást civilizált lények, az a megszólítás.

A törököknél ha illedelmesek akarunk maradni, akkor nem csak a nevet használjuk, hanem a bey vagy hanım jelzőket is. Ami uram és asszonyom jelentéssel bír. Vagyis Ali bácsit mindenképpen Ali bey-nek illik mondani, különben bunkók vagyunk, de nagyon. Talán legjobban az angolban levő Mr. és Ms. hasonlítható hozzá, amelyekkel még Agatha Christie regényeiben találkozhatunk.

Ha valakivel már jóban vagyunk, és idősebb nálunk, akkor ajánlatos abi és abla szavakat használni, ami bátyó és  nővért jelent. Nemcsak akkor érdemes valaki abi-nak szólítani, ha már barátok vagyunk, hanem akkor is, ha valamire meg akarjuk kérni. Vagy éppen alkudozni szeretnénk a bazárban.

Ezzel egyébként Magyarországon is találkozhatunk, leginkább furcsa arcú és illatú emberékkel az aluljáróban: figyú tesó, adjál már egy százast.

Bey, Hanım, Abi és Abla jelző akkor is érvényes, ha nincs ott az illető. Pl. ezt a rajzot add oda Ali bey-nek.

Ennek az ellenkezője pedig a köszönés. Ha bemegyünk egy boltba, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy az eladó köszönni fog nekünk. A vevőnek viszont ez nem szokása. Sőt, meglehetősen ritka. Amikor én jónapotozok, meg viszontlátásozok, akkor mindig nagyon örülnek neki. Ezzel úgy érzik, fontosak nekem. Hozzá még egy kis abizás és máris lehet alkudni. 🙂

Te, ki ezt olvasod, gondolhatod, hogy mekkora bunkósság már, hogy köszönnek a boltban, és nem köszönünk vissza. De itt mások a szokások. Ők pontosan ugyan ekkora bunkósságnak érzék azt, hogy a barátodat, a testvéredet, a kollégádat nem szólítod bátyámnak, vagy az ügyfelet Béla uraságnak. Holott, ez még nem is olyan régen szokás volt.

Külön kiemelnél az öregekkel való találkozást, ami minden esetben kézcsókkal jár. Ez egy olyan tisztelet, amit meg kell adni, különben olyan barbároknak fogunk látszani, mintha letegeznénk.

A tegezés nagyon ritka. Ahhoz már nagyon jó barátságban kell lenni valakivel. Persze ha angolul kezdünk társalogni valakivel, akkor onnan már könnyebb tegeződésre váltani, bár ajánlott azért sokáig maradni a magázásnál.

Kezdetben kifejezetten nehéz volt, míg egymással megértettük, hogy mindkettőnk nyelvében van magázás, csak az angolban nem sikerült sehogy sem kifejezni, elmondani, hogy mi is az. Persze nem ez az egyetlen dolog, ami nincs meg az angolban…

Étkezés

Itt már nagyobb eltérések vannak a szokásokban attól függően, az ország melyik részéről érkezett az illető. De általánosságban elmondhatjuk, hogy az ételhez nem illik kézzel hozzányúlni. Még a vajas kenyeret is késsel és villával illik enni (persze nem mindenki csinálja így, de ugye Magyarországon is illene evés előtt kezet mosni, amit sokan nem tesznek, más illetlen dolgokkal együtt. Bár a személyes rekord élményem a franciákkal volt, ahol az étvágyam is elment, holott kis srác koromban a tanárok rémálma voltam, ha velem kellett egy asztalnál ülni. Mondjuk én poénból csináltam, ami a franciákra nem mondható el.).
Viszont minden jel szerint, csak a kéz-étel találkozás az, amit tilt az illem. Mert viszont az ennivalóval hatalmas pancsot tudnak csinálni. És ilyenkor nem számít mennyi lekvár kerül a vajba és fordítva.
A keleti országrészben ezért találták ki, hogy nem vacakolnak a terítővel, hanem újságpapíron esznek, ami utána mehet a kukába. A keleti részen egyébként sem szokás asztalon enni, mert ott a “bútorok” a föld maga.

Ami viszont nagyon fontos, hogy a kenyérmorzsa nem maradhat az asztalon. Azt mindig gondosan fel kell takarítani.

Most ennyit sikerül összeszednem, de még rengeteg van. Apró kis mindennapi dolgok. Így még bíztosan fogok írni róla.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
Kultúrális ütközések, 10.0 out of 10 based on 4 ratings
 

7 hozzászólás a(z) Kultúrális ütközések bejegyzéshez

  • hmmm. Régen, vagy talán nem is olyan régen – pl. úgy 40-50 éve, még Magyarországon is szokásban voltak azok a dolgok, amiket itt Törökhonban megtapasztaltál, láttál… főképp a tiszteleadásra gondolok… én még emlékszem rá… (ebből látszik, h már nekem is kijár a kézcsók és a babam megszólítás, nem abí… ami egyébként ağabey, csak éppen abínak ejtjük!)
    Másrészt az evés előtti kézmosás is általános volt ott is és itt, még most is az – elhamdulillah. Az újságpapíron való evészet sem kizárólak keleti szokás… van még divatja munkáskörökben itt Isztambulban is…
    Ami pedig a kenyérmorzsát illeti, az pedig vallási, tehát iszlám hagyomány… a Taksim környékén pl. aligha divat!
    Egyébként a földön ülve, kis kerek asztalka (yuvarlak sepha) körül étkezni néphagyomány… nemcsak a törökök, de jurtáikban egykor a nomád magyarok is így étkeztek… magyarok, magyar származásúak egyébként sokan éltek, és élnek mai is Törökországban…
    A keleti és a nyugati ember között egyébként sokkal sokkal kevesebb a külömbség, mint sokan akár Mországon is hiszik… ráadásul a magyarok, bár nyugatabbra élnek, mégis keleti népek… csak éppen mindent megtettek a vezetőik, politikusaik stb. hogy ezt elfeledjék…

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
    • Magyarországon teljesen másképpen tanuljuk (tanítják) nekünk a törököket, mint valójában. De az igazán szomorú, hogy még a szomszédokról sem tudunk semmit (najó, Ausztria kivétel), arról pedig egyáltalán semmit, mi van a Fekete-tengeren túl…
      Ez a magyar-török testvériesség pedig egyenesen a “végkép kitörölni” kategóriában van. Mindig meglepve tapasztalom, hogy az első világháború utáni időszakban mennyivel jobban ismerték a törököket, mint ma, nem is beszélve Atatürkről…

      Nagymamám nekem is mesélt elfeledett szokásokról, amik mára Magyarországon eltűntek, viszont Törökországban még megtalálhatóan.
      Sajnos túl sok ember használja ki az emberek kedvességét. Ahogy hallom ma már az APEH is mindent megtesz azért, hogy eltűnjenek azok, akik segítenek másokon. 🙁

      VA:F [1.9.22_1171]
      Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
  • Valóban, Magyarországon nagyon másként tanították, tanítják a történelmet: mindig az adott kor ideológiájának megfelelően… amikor a Habsburg gyarmatosítók voltak hatalmon akkor aszerint, amikor Rákosi (Róth Manó) Mátyás elvtársék, akkor megint másként… A magyar-török rokonsággal, a honfoglalást megelőző – a török népekkel együtt töltött – időszakról pl. alig tanítanak valamit Magyarországon. Legfeljebb csak közhelyeket. Türk ve Macar kardeştir = A török és magyar testvérek! De, hogy a magyar és a török nyelv mennyi azonos, vagy nagyon hasonló kifejezést használ, hogy a török és a magyar mennyire hasonlóan fejezi ki magát – arról kevés szó esik. A közös történelmi múlt, a kultúrális és nyelvi hasonlóság, az azonos (nomadizáló, vándorló – idegen helyen megtelepülő) sors… nem igazán tananyag! A magyarok és a törökök egyaránt tagjai voltak a nagy Hun Birodalomnak, az ottani népek közösségének. Aztán a magyarok egy része, hangsúlyozom NEM MINDENKI nyugatra ment, a Kárpát-medencében alapított önálló, saját államot. Voltak, akik pl. keleten maradtak. Egy tatár kutató nemrégiben fedezett fel egy sírkövet azon a területen, ahol a kereszetény szerzetes Júliánusz barát is járt, de vagy nem találkozott az ottani magyar muszlimokkal, vagy nem volt “illendő” szólnia róluk. Mi törökországi magyarok mindenesetre számontartjuk, h az illető magyar volt. A sírkő egyértelműen bizonyítja ezt, arab írással, de törökül jegyezték fel rá, hogy az elhunyt apját „Madzsar”-nak (ﺍلمجر al-madzsar) hívták. Teljes neve: Madzsar Radzsab fia Iszmail (Törökül: Ismail Recepoğlu Macar, vagy al-Macar) A radzsab muszlim hónapnév, az elhunyt apját erről a (hetedik muszlim) hónapról és nemzetségéről, a madzsarról (törökül = macar) nevezték el.
    Nem lehetetlen, h ennek a magyar közösségnek a tagjai később a Azerbajdzsánon, Grúzián (a Krim-félszigeten át) egészen a mai Törökországig eljutottak! A mai Trabzon környékén a köztársaság kikiáltását megelőző időszakban még számtalan helységnév volt, amely a Macar = magyar nevet viselte! (Pl. Macarkuyu = Magyarkút stb) Vannak persze mai is olyan települések, melyeknek “magyar” neve van, Macarköy, Macarlar köyü stb. Az utóbbiban pl. egy dzsámi is található, melynek neve: Macarlar camii. De ezek az utóbbi települések már valószínűleg későbben, az oszmán korban keletkeztek. Vagy Thököly, Rákóczi, illetve Kossuth itt ragadt szabadságharcosai alapították. Mindenesetre sok olyan ember él ma Törökországban, aki úgy gondolja, h magyar származású. Vannak, akiknek családneve is erre utal mert pl. Macar-nak, vagy Macaroğunak hívják őket… Ráadásul sok magyar jött a két világháború között is Törökországba, főleg építőmunkások, pl. bátaszéki kőművesek… róluk még keveset tudunk!
    Az iszambuli orvosok között pl. az 1848/49-es szabadségharc bukása után pl nagyon sok magyar volt. A török egészségügy nagyon sokat köszönhet nekik… de a törökországi archívumokban vannak feljegyzések más, egyszerű emberekről, pl. Kovács Jánosról, aki ha jól emlékszem éppen asztalosmester volt… Nevét – épp úgy, mint a fentebb említett sírkövön Ismail Recepoğlu Macarét -arab betűs írassal jegyezték fel… ez utóbbit pl. saját szememmel láttam, olvastam is!

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
    • Tudom, sokan nem tekintik hiteles forrásnak a Wikipédiát, mégis érdekes az a leírás, ami egy másik Magyarországról szól:
      http://hu.wikipedia.org/wiki/Kummagyaria
      Jó lenne egyszer oda is elmenni és kicsit jobban körbenézni.
      Nekünk egyébként meggyőződésünk, hogy Semáékkal közelebb vagyunk rokonságban, mint gondolnánk. Szeretnénk kérni egy DNS tesztet, amit a National Geographic végez, hátha találunk valami érdekeset 🙂
      Semaék családja Kastamono régióból származik. Van egy olyan elméletük, hogy az eredeti törökök először oda mentek, és az ősök ma is ott élnek. Nekem pedig az anyukám erősen kun gyanús. 🙂

      VA:F [1.9.22_1171]
      Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
  • hehe ehhez nekem is van egy-két vicces sztorim mármint a “kinek hogy köszönjünk” témához:
    már a nyelvkönyv megkavart a sok köszönési formával (persze eleinte minden bonyolultnak tűnik, aztán amint találkozunk egy bonyolult nyelvtannal, az tűnik nehéznek és rögtön megértjük az előtte tanultakat)

    Egyszer a boltból kifele jövet a “görüsürüz”-t használtam majd kérdeztem török barátomat hogy elköszönésnél ezt lehet-e használni?
    erre megállt, már fordult volna vissza, és vette volna elő a boltost, miközben kérdezte hogy a boltos köszönt-e el így tőlem?
    én meg mondtam hogy én mondtam ezt
    majd lemondóan legyintett és indultunk tovább

    A barátaitól hallottam ezt és gondoltam mivel bonyolultabb mint a merhaba (és egyszerűbb mint az allahaismarladik, amit a könyv írt viszontlátásra-ként) biztos jó lesz a boltban 🙂

    azóta a boltban inkább maradok a jó estét, jó reggelt-nél köszönésnél és elköszönésnél is, és már tudom hogy a görüsürüz-t csak barátoknál, családtagoknál használjuk (de hát így tanul az ember 😉
    illetve még a hosgeldin-re tudom a választ (kivéve amikor nem….:
    pl amikor az ember álmos, inkább a magyar reflexek ugranak be, mint hogy a jó reggelt-re jó reggelt-el válaszolunk és a viszlát-ra viszlát-al
    így történt, hogy álmosan betévedtem a kis boltba, ahol a boltos épp szorgosan szelte a felvágottat, fel se nézett a munkájából és köszönt: “Hosgeldin”
    mire én: “hosgeldin”
    na rögtön felnézett és abbahagyta a munkát, biztos gondolta “ki szórakozik itt vele…”

    És volt hogy, ahogy haladtam a tanulással gondoltam elsütöm az új mondatokat és az egyik barátnak búcsúzáskor mondtam, hogy memnun oldum. Persze megint nagy nevetésben tört ki a társaság.
    Igaz hogy én másodjára is nagyon örültem, hogy látom, de kiderült hogy ezt inkább arra használják, hogy örülök hogy megismertelek, nem arra, hogy örülök hogy találkoztunk.

    de ezeket még a legelején követtem el, és legalább a fenti jelenetekben résztvevő törökök napját feldobtam 😀

    neked is voltak ilyen nyelvi bakijaid? bár gondolom erről is biztos írtál, csak még 2 évvel le vagyok maradva 😀

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
    • A hoşgeldin-t én is sokszor eljátszottam. 😀
      Szerintem a legrosszabb az, amikor hétvégén kicsit tovább aludva, 10-kor bemegy az ember a boltba, és küld egy günaydın-t. A boltos meg mérgesen vissza iyi günler-t mond, jelezve, hogy van, aki bizony reggel korán kelt.
      Azóta mindenkinek, kifele és befele, reggel és este megy a kolay gelsin. Így nincs harag. 🙂

      VN:F [1.9.22_1171]
      Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


162
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    teşekkür ederim 
    “thank you”
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek