Ha már viszont úgyis felébredtünk, nosza rajta, előzzünk meg mindenkit, és hagyjuk el a várost még mielőtt mindenki felébred! Irány nyugat, az európai földrész másik vége, a másik Boszporusz: Çanakkale, vagy más néven Dardanellák. Vagy a történelmi fordulópont nevén: Gallipoli…
6:30-kor padlógázzal rajtoltunk a ház elől a még üres úton. És jól is haladtunk végig. Nem kellett dudálni. A reflektor bőven elég volt.
A térkép azt javasolta, hogy az autópályán mennyünk Tekirdağ-ig, magyar nevén Rodostóig. De Apuka tudott egy rövidebb utat, a tengerparton.
Ez is annyira jól ki volt építve, mint az autópálya, bár volt egy-két érdekessége. Mint pl. amikor hirtelen véget ért az út és egy halom cserepes virág nézett velünk farkasszemet. Mint kiderült, a gyorsforgalmi út 200 m-el jobbra folytatódik tovább, csak előbb át kell hozzá vágnunk a kukoricáson.
9 előtt már Rodostóban voltunk, és kerestük a reggeliző helyet. Bár sütött a nap, a tenger felől túlságosan hideg szél fújt, így inkább melegebb helyet kerestünk és a belvárosban ettünk. Standard A típusú török reggelit: sajt, olíva, vaj, kenyér, szalámi sok-sok-sok tea. Úgyhogy ez leginkább Árpinak volt izgalmas, aki az összes kenyeret eltüntette. Jutott a szájába is, de a legtöbb a zsebében kötött ki. És egyéb érdekes helyeken.
Reggeli után be akartunk menni a Rákóczi-házba is, de az ünnepek miatt zárva volt. Így apuka visszarakta a téglát a gázpedálra és mentünk tovább nyugatnak…
Úgyhogy elhagytuk a tengert, és elindultunk a dombok közé.
Törökország ezen területe nem néz ki túl vidáman. Nyáron biztosan jó meleg van itt, mert nem látni túl sok zöldet. Ennek ellenére az itteni kisvárosokban komoly történelem zajlott. Legtöbbjük már ötezer éves, és szokás szerint átmentek rajtuk a perzsák, makedónok, rómaiak, bizánciak és az oszmánok is. No meg persze az oroszok, bulgárok, és a görögök. De róluk majd talán egy másik alkalommal.
A Gallipoli-félsziget már egészen más. Sokkal zöldebb, de azért még így is messze áll a paradicsomtól. A keleti felén egyetlen település sincs. Mind a félsziget belsejében, vagy pedig a csatorna felöli oldalon.
A Dardanellák tengerszoros viszont egészen más! Nagyon kellemes hangulata van. Olyan, mintha a Dunakanyarban lennénk, csak éppen a Duna kicsit szélesebb. No meg a hajók is nagyobbak, és nem édes a vize. De tényleg egy nagyon kellemes hely.
Viszont mindez ma talán nem is lenne ismert, ha nem itt zajlott volna az I. Világháború egyik legmeghatározottabb csatája. De erről is hamarosan fogok írni bővebben.
Most csak röviden: Ezen a területen a szövetségesek először hajóval próbáltak áttörni. De amikor nem sikerült, akkor megpróbálták a félszigetet elfoglalni.
Csakhogy az sem sikerült, és összesen százharmincezer katona halt meg a féléves csatában.
Ez volt az a hely is, ahol Atatürk híressé vált, minek segítségével később a Török Függetlenségi Háború élére állhatott.
Ma az egész félsziget egy történelmi nemzeti park. Pár éve lett felújítva, így nagyon kellemes volt, és könnyen be lehetett járni.
Mármint a könnyű alatt azt kell érteni, hogy végig jól kiépített utak, és emlékhelyek voltak. Viszont hiába töltöttünk el egy egész napot, még így is csak a felét sikerült végignézni.
Mivel jóformán az egész félszigeten zajlott a csata, minden kisebb domb, minden árok fontos helyszín volt, ahol emberek haltak meg. Ezeket szépen kitáblázták. A csatamezők helyén pedig temető volt. Angol, és török vegyesen, néha egymás mellett.
A hely szomorú hangulatát tovább fokozta, hogy rengeteg kisebb és nagyobb temetőt találtunk, főleg a szövetséges oldalról. Mindegyikben az adott nap, adott csatáján elhunytak nyugszanak. Így jól át lehetett látni, hogy egyik-másik helyen hány ember is vesztette életét.
Távolabb a parttól pedig a falvakba jutottunk. Mindegyik faluban legalább egy, de néha több múzeumot is találtunk. Ezek mindegyike amolyan házi készítésű múzeumocska. Amit a környékbeliek találtak a csata után, azok lettek kiállítva. Megdöbbentő, hogy mekkora különbség volt a török és a szövetséges katonák technikai felszereltsége között.
És ugyanitt, távol a csatatértől, egy kis faluban találtuk meg a tiszti lakásokat, és azt a házat is, melyben Atatürk lakott.
Ami mindenképpen érdekes volt még, hogy a hatalmas park ingyenes, nincs belépő. A múzeumok olcsóak (1 TL – vesd össze mondjuk a Topkapı palota 20+15 TL-es belépőjével), de még a kis éttermeknek is nagyon kedvező áraik vannak.
Addig maradtunk, míg lement a nap. Pedig még nagyon sok mindent meg lehetett volna nézni. De nekünk csak az Anzac-terület jutott. A másik helyszínre, a félsziget végére, ahol a legnagyobb emlékmű áll, már nem sikerült eljutnunk. Visszafordultunk Isztambul felé.
Menet közben megint megálltunk Rodostóban, és megint csak enni. 🙂 Észrevettünk, hogy a helyi önkormányzatnak a wifije belóg az étterembe, és nincs levédve. Így gondoltunk egyet, és arra felcsatlakozva interneteztünk egy sort. 🙂
Éjjel 2 lett, mire visszaértünk Isztambulba. De még így is megúsztuk azt a hatalmas dugót, ami az Áldozati Ünnep utolsó napján lesz, amikor mindenki hazaérkezik…