Rumli kalandjai Isztambulban – 10. rész

Sziasztok, Rumli vagyok Isztambulból.
Ezen a héten az isztambuli Nagy bazárba – hivatalos nevén Fedett bazárba – látogattunk el.

Miután II. Mehmed, a hódító, elfoglalta Isztambult (akkori nevén Konstantinápolyt), csaptak egy nagy éjszakai mulatozást. Úgy férfiasan, ahogy katonák között szokás: hatalmas evészet, ivászat, dinóm is meg dánom is, és még több éneklés.

Négy nap múlva, amikor kijózanodtak, akkor a szultán hazaküldetett Edirnébe, hogy hozzák el a háremét is, mert bizony mostantól Isztambul lesz az új főváros. Van itt minden: hét hegy, kilátás, tengerpart, napsütés, hal. Mi kell még?

Bevásárlóközpont! Mondta a kétszáz nő, miután megérkeztek Edirnéből. Ott ugyanis már volt egy bazár, mint ahogy Bursaban is, a másik fővárosban. És nem ám holmi ki piac, hanem igazi shopping center, ahol lehet jó nagyokat vásárolni, pletykálkodni, de még étterembe és büfébe is be lehessen ülni.

Akkoriban mozi még nem volt, helyette hamamok, azaz török fürdők épültek a bazárok mellé. Természetesen dolby sika-sika kefékkel és iMax meg iSzappan felszereléssel, és 3D masszőrökkel, és digitálisan felújított visszhanggal. No és persze nem maradhatott el kilenccsatornás köd sem.
Igaz, a fiuknak és a lányoknak külön terem volt, de attól még ez volt az a hely, ahol a fiatalok ismerkedtek. Pontosabban a fiatalok szülei (azon belül is az anyukák), akik hasonlóan, mint a bazárban megalkudtak a házasságban. Az eredményt nem hirdették ki azonnal. Hanem a nők megkezdték a családi munkakötelességüket: addig beszélni a férjjel, míg annak nem támadt egy remek ötlete: Mi lenne, ha az Ali fiú azzal a csinos Ayşével házasodna össze?
Az már egy másik történet, hogy a világmegváltó ihlet után az apában ilyen kérdések keringtek: ki is az az Ayşe? Van nekünk fiúnk? Mióta? Kitől? Egyáltalán ki ez a nő? Hol találtam?

Na tehát minden igény (pontosabban kétszáz nő) megvolt arra, hogy bizony Isztambulba is kell egy bevásárló központ, török nevén bazár.

II. Mehmet bölcs szultán volt, hiszen elfoglalta Isztambult. És bölcs volt, mert engedett a háreme akaratának. Hogy melyik volt a nagyobb csata, melyikben esett el több ember, azt már a történelem homálya fedi. 1464-ben, 11 évvel Isztambul elfoglalása után, megnyíltak a bazár kapui.

Az új bevásárló központot úgy helyezték el, hogy fent legyen a domb tetején, még közel legyen a palotához, de annyira azért ne, hogy a szultán vasárnap nyugodtan tudjon délig aludni. Sajnos bár a bazár tényleg kellő távolságra helyezkedik el, a háremhölgyek akkora lelkesedéssel indultak el shoppingolni, hogy még így is felébresztették a szultánt. Aki így rendeletbe adta, hogy vasárnap minden legyen zárva, és punktum. Pihenés van.
Állítólag egy lelkes szolga még a szultáni ajtót is bezárta vasárnaponként. De őt később nyugatra küldték. Szent háborúba. Egyedül. Egy légycsapóval, merthogy a gyaurok ellen az a legjobb.

Bazár 1464 előtt is volt. Csak az még nem volt fedett. A korai bazár a mai Eminönü parton állt, a Fűszerbazár helyén. Ez a rész már a bizánci időben is ideális volt, hiszen az Aranyszarv-öbölben kényelmesen tudtak a hajók kikötni (kivéve, amikor a törökök éppen azokat lőtték).

A kikötő és a dombtető között raktárak alakultak ki, az úgynevezett hanok. Itt a belső udvarban lehetett az árukat lerakni, a bódékat felállítani, és eladni. Míg a fal egyben a zárt raktár szerepét is betöltötte.

A dombtető pedig Konstantin Fóruma volt, a mai Çemberlitaş.

Kezdetben még csak pár utcát fedtek be, ez az, ami ma a bazár lelke, és legérdekesebb része, az Öreg bazár. Később a környező utcákat is befedték. Így keletkezett egy hatalmas fedett labirintus.Még később néhány környező hant is hozzákapcsoltak, hogy ezzel is nehezítsék a kijutást. Akarom mondani, ösztönözzék a vásárlást. Sőt! Ha átjutottunk a kapun, na akkor találjuk magunkat kint a több négyzetkilométeres szabad bazárban, ameddig csak a szem ellát…

Ami mókás, hogy hiába van nálunk GPS, az úgyse működik fedett helyen… Így marad az iránytű…

Azért ha mégis úgy érezzük, hogy nagyon eltévedtünk, akkor próbáljunk meg mindig felfelé menni, és akkor kijutunk az aranyművesek utcájára. No persze ez is be lesz fedve, de jóval szélesebb, és jóval nagyobb tömeg van ott. Ott lesz a kijárat is a közelben! Mindig csak a fény felé. De ne az a Fény felé…
Ha mégse megy, akkor üljünk be az egyik kávézóba, és várjuk meg, míg záráskor a biztonsági őr kiteszi a szűrünket.
Mert bizony van bent kávézó is! És még sok egyéb is.

A számok:

• 30.700 m²
• 66 utca
• 4000 üzlet
• 5 dzsámi
• 1 iskola
• 7 szökőkút
• 10 rendes kút (ezek nem szöknek el, mert rendesek)
• 1 patak
• 1 falikút
• 1 lábas kőkút
• 21 kapu
• 17 han
• 250-400 ezer látogató naponta
• ki tudja hány liter tea percenként
• büfék és éttermek

És én ide akartam bemenni!

Be is mentem.

Mindjárt a kapuban, az első szőnyegárusnál vettem egy gombolyag fonalat, hogy visszataláljak. Majd rövid alkudozás után még 12 csomagot. Még megpróbáltak nekem eladni egy szőnyeget is, de mondtam, ha nem repül, akkor nem érdekel. Persze, hogy repül! – győzködött az eladó. De mivel nem voltak hozzá a repüléshez szükséges papírjai, így inkább nem vettem meg. Egyébként is gyanús volt, hogy az egyiken egy Malév hímzés is szerepelt…

Fentről kezdtem a túrát, mindjárt az aranyművesek utcájában. Régebben minden mesterségnek külön kis utcácskája volt, de mára mindent mindenhol megtalálunk. Így az aranyművesek utcája inkább csak névleg az. Igaz viszont, hogy a legtöbb aranyboltot itt találjuk. Van vagy háromszáz egymás mellett. És természetesen mindegyik kirakatja megrakva arannyal. De nem ám úgy, mint otthon, hogy van kint néhány ékszer! Inkább úgy, mint a süteményes boltokban. A kirakatok roskadásig megpakolva. Mindehhez jön még az, hogy az ékszereket kilóra árulják…

Az isztambuli Fedett bazárban pedig mindenhol találni aranyat. Hiába van arany utca, arany részleg meg arany kerület, majdnem mindenhol van arany bolt. Ahol nincs, ott pedig szőnyeget, porcelánt, dobozokat, üvegcséket, textileket, farmert, focis pólót, pomponos papucsot, lámpát, és még ki tudja mi mindent árulnak. Fotóztam is őket rendesen.

Cél, hogy eljussunk a belső részbe, az Ó-bazárba. Ehhez először balra, majd jobbra, majd egyenesen, majd balra, ott a kunkorinál jobbra, a szökőkútnál jobbra, majd balra, és…ööö….

De mi ez a hang? Mi ez az ordítás? Mi történt?

Óvatosan, őseimtől örökölt lopakodással odaosonok. Hát mit látok? Verekedést? Dehogy is! Vagy húsz ember állja körbe az arany boltokat, és ordít a mobil telefonba. A szerényebbek egyszerre csak kettőbe. Mások akár hat, hét telefonba is.

Na igen, ez az a hely, ahol Törökország gazdasága valóban zajlik. Az itteni boltokban nem arany ékszereket árulnak, hanem tört aranyat. Itt folyik az arany tőzsde. Azért ilyen hangos mindenki, mert nagyon lelkes, és ezt szeretné elújságolni a főnökének, vagy vásárlójának. No meg persze azt, hogy ez elmúlt másodpercben mennyit változott az arany, mert az Ali, az a kopasz, aki olyan hangosan ordít itt két lépésre, éppen most vett pár száz kilóval.

Ebben a nagy kavalkádban, középen pedig ül egy nyugodt, nagy hasú ember, cigarettával a szájában. Ő lehet a góré, mert mindenki köré gyűlik. De míg a többiek a friss újságon ülnek (éppen a gazdasági rovaton), addig a góré bácsinak sámlija van.

Egyszercsak valaki bemond egy árat. A góré mondja, hogy tartom. Mire mindenki lázas telefonálásba kezd. Aliról kiderül, hogy akár kilenc telefonba is tud beszélni egyszerre, és mindegyikbe mást mond, és mindegyikbe mást ígér…

Ez nekem kicsit sok, inkább visszamegyek a csendesebb övezetre.

Na de merre is? Eltévedtünk…

—folytatjuk—