Ez is egy sima péntek reggelnek indult.
Ültünk a dolmuş-ban, és száguldottunk a tengerparti úton.
Mígnem a sofőr hirtelen befékezett.
– Fenébe! Dugó van!
Mondta, aztán befordult balra, a kis utcába. És eltűntünk, mint egy fekete lukban…
Ehhez persze át kellett mennie a járdaszegélyen, meg egy kisebb parkon. De legalább nem lépcsőztünk!
Isztambul főútjain elég könnyű eligazodni. A hátsó kisutcákban viszont… háááát… Minden esetre könnyen találhatunk egy-egy mecsetet, ahova bemehet az eltévedt autós imádkozni, hogy kijusson végre a labirintusból.
Mi normál esetben a part menti úton szoktunk száguldozni. De itt most épül a Eurázsia Alagút, amit nemsokára, 2015. tavaszán fognak átadni. Igaz, 2015. kicsit elmúlt, de bármelyik munkást megkérdezhetjük a befejezés pontos időpontjáról, megmondja mikor lesz kész:
– Holnap!
Nincs miért izgulnunk..
Vagyis van, mert e miatt bementünk a betondzsungelbe. Isztambul történelmi városnegyedébe. Ott is azon hátsó kis utcákba, amelyek a nem annyira hátsó utcák mögött vannak. Ezek a nem annyira hátsó utcák a kevésbé hátsó utcák mögött találhatóak. Közvetlenül a világ vége után 4 km-el.
Egyébként itt található a Héttorony is. Úgy hírlik, hogy mostanában zárva van. Talán mert nem találnak ide a turisták..
Mindez azt is jelenti, hogy valaha itt volt a bejárat a Bizánci Birodalomba. Itt áll a híres kapu, amit végül egyetlen ellenséges had se akart megtámadni. Talán mert tudták, hogy hiába jutnak át a falon, ha utána menthetetlenül eltévednek a város labirintusában…
Nálunk viszont volt egy dolmuş sofőr. Úgyhogy nincs miért aggódnunk. Ő biztosan kijuttat innen minket! Ha másért nem, azért mindenképpen, mert a főnöke elvárja, hogy időben visszaérjen a Taksim térre.Neki pedig különleges motivációs technikája legyen, mert a dolmuş sofőrök még akár a vízen is járnak, csakhogy el ne késsenek.
Tehát itt egy egysávos egyirányú utca. Ez lefordítva a helyi közlekedési nyelvre, azt jelenti, hogy két irányban mennek rajta az autók, kamionok. Kivéve azok, amelyek az út szélén, közepén parkoltak le.
És persze ott vannak a gyalogosok és a mozgó simit-árusok, akik szintén az út közepén kóvályognak.
És ez még csak a bejárat, az első utca. Mi lesz még, amikor jönnek a tényleges hátsó utcák, meg az emelkedők!
De meg kell hagyni, hogy ez a városrész szokatlanul egyenletes domborzattal büszkélkedhet (szégyenkezhet, ez mégiscsak Isztambul). De talán pont ezért találunk itt nagyon furcsa utcákat. A geológia nem állt szemben a kreativitással. Egyes helyeken úgy látszik, mintha a fizika is szabadnapra volna, amikor az utca készült…és azóta sem talált vissza.
Ilyenkor mindig gondolkozom, hogy mit érdemes csinálni: inkább átaludni az egészet, és nem törődni semmivel. Vagy pedig térképet rajzolni, hátha végül mégis magamnak kell gyalog kijutnom innen. A mellettem levő inkább az alvást választja…
Szóval akkor rajzoljunk! Mert bár van GPS meg digitális térképem, de ki tudja, milyen anomáliák léphetnek fel, ha beljebb jutunk a kerületbe. Így aztán marad a balra, jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, megint balra, megint jobbra, és akkor egyenesen.
De jaj! Elrontottam! Sofőr bácsi! Nem tolathatnánk vissza a kerület elejére, és újra kezdenénk?
Áh, de nem kell, hiszen már mindjárt kint is vagyunk! Már látni a főutat, ahol az autók az úton, a gyalogosok pedig a járdán vannak. Nem fordítva. Az árusok pedig a boltjukban, nem a kocsi előtt.
De akkor hirtelen befordulunk jobbra, egy az eddigieknél sokkal szűkebb utcába… ajajaj.. A sofőr szerint erre gyorsabb, mert odakint dugó van!
Ránézek a mellettem levőre. Ő még mindig alszik… Hát jó! Én is a fejemre húzom a kabátomat. Majdcsak kijutunk innen valahogy…