Talán nem ezer éves, de rettentően öreg, mert valamikor 1200 körül született.
Kicsit elmaradtak az írások, mert sok volt a munka. Éppen ezért kihasználtuk a jó időt, és elmentünk egyet sétálni a Boszporusz partjára.
Persze a város hatalmas. Ez az az egyetlen város a világon, ahol szinte korlátlan ideig lehet menni padlógázzal anélkül, hogy elérnénk a város határát, vagy megállítanának a rendőrök. Így a Boszporusz sétát úgy kezdtük, hogy elmentünk egy kellemes teázóba, és megnéztük az ezeréves fákat.
No persze, Isztambulban az utazás mindig izgalmakkal jár. Kedvencünket, a dolmuş-t használtuk. Miközben éppen kapaszkodtunk, hogy a kanyar végén is a kocsiban maradjunk (a sofőr ilyenkor szoktak a menetjegy visszajárót számolgatni), közölte, hogy baromi nagy dugó van, így ha nincs leszálló a végállomás előtt, akkor esetleg egy rövidebb úton menne. Mindezt felettébb barátságosan kérdezte meg:
– Van, aki előbb akar leszállni? – heves fejrázás.
– Öreganyám, maga meddig megy?
– (a hely, amit mondott, az nagyon messze volt).
– Jó van, akkor te is aludjál még, itt balra megyünk.
Majd befordult ott, ahol nem lehetett, meg amúgy is éppen hogy csak befért oda, ami biztosan nem utcának hívnak. Majd ott tekeregtünk egy darabig, kerülgettük a macskákat, míg valóban megérkeztünk a célállomásra.
Ahova végül ki akartuk lukadni, és sikeresen megérkeztük, az az ázsiai oldalon volt, nem messze az első hídtól. Valaha egy békés kis falu lehetett, ameddig bele nem került egy húszmilliós város közepébe. Többségében most is csendes és békés, éppenséggel csak az ázsiai oldal Boszporusz parti főforgalmi út is arra kunkorodik…
A parti teázó nagyon szép, és kellemes, és olcsó. Egy különlegessége is van, mégpedig, hogy itt van néhány nagyon öreg fa. A tábla szerint valamikor 1200-ban születhetett.
A hely mindenképpen kellemes, jó a kilátás, és még enni is tudtunk.
Ha már idáig eljöttünk, akkor már csak olyan 5 km, és van egy másik, csendesebb hely, ahol kevesebben vannak.
Egy sétával és egy busszal már ott is voltunk.
Itt is ittunk egy teát. A hely mégis inkább a joghurtól híres. nyumnyumnyumnyum. Abból kicsit többet ettünk. 🙂
A teázóban még az a jó, hogy közel van a kikötő, így elvileg hajóval hamar hazaérhettünk volna, ha nem egy órával később érkezünk, mint a hajó. Így maradt a buszozás vissza (40 perc, ami nem több, mint egy nyári felbontáskor Budapesten buszozni)
Térkép:
ezt is meg kell néznem. csacsognom kell azokkal a fákkal!
Gyere gyere gyere 🙂