Oszmán

Oszmán Üknagyapó, alias Nagyfőnök, angol nevén pedig Ottoman Grandfater (lehetne akár keresztapa is) éppen a sátor előtt állt. És éppen birodalmat alapított.

No persze ez nem úgy ment, hogy Oszmán Üknagyapó felkelt egyik reggel, hogy ő most birodalmat fog alapítani. Bár úgy lehetett volna, hogy felkel reggel, és eldönti, hogy dinasztiát fog alapítani, majd megrohanja a lányok sátrát. Lehetséges, hogy ez is megtörtént néhányszor.

De ma nem ez volt. Vagy legalábbis nem mindjárt napfelkeltekor. Vagy is… ki tudja na!

Oszmán Üknagyapó török volt. Ennek ellenére a reggeli után mégsem adott el mindjárt egy szőnyeget, és a kebab szalonját sem nyitotta ki a nap első sugaraira. Ő törzsfőnök volt. Így ő ilyen kis dolgokkal nem foglalkozott. Ő neki aranya volt.

Meg egy buzogánya.

Hiszen ő volt a törzsfőnök. És mint ilyennek, jár a buzogány. Vagy éppen pont fordítva: azért lett törzsfőnök, mert volt egy buzogánya, amit tudott is használni. És ma reggel is erre vágyott (a lányok sátra után). Arra gondolt, hogy megkongat vele néhány bizánci koponyát.

Oszmán és családja egy kis faluban (Söğüt) élt, éldegélt az Óperencián innen. Kurta farkú malac sem volt, tekintve, hogy ezen az éghajlaton a malachús nem túl egészséges. De még Üveghegy sem volt. Helyette voltak a Bizánciak. Meg a Szeldzsukok, akik szintén törökök voltak, de mégsem. Nekik viszont már volt egy birodalmuk. Igaz, eléggé toldozott-foltozott. Tele volt kisebb-nagyobb törzsfőkkel, meg mindenféle uralkodóval és uralkodó szerű emberekkel. Hogy mégis hogyan volt a kormányzás, az máig rejtély. De ők se igazán tudták. A Szeldzsuk Birodalom mégis virágzott. Mint egy megvadult kertész különleges alkotása. Pedig régen nem volt ilyen.

Oszmán Üknagyapó is ezen gondolkozott, miközben a buzogányát tisztogatta. Jó lenne valamit csinálni – gondolta, majd fejbe vágott néhány bizánci csatározásból visszamaradt sisakot. Ideje lesz egy kicsit újítani.

Volt neki egy kardja is, amit még a mentorától kapott. Ő pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától, aki pedig az ő mentorától…stb (de jó, hogy van CTRL+C!)… és így ez a kard egyszerre volt szent és mágikus is. Oszmán ezt használta arra, hogy katonákat toborozzon.

Bement a szomszéd sátorba (ami nem a lányok sátra volt), és összehívta az ottani harcosokat. És azt mondta nekik, hogy mindenki hozzon magával még egy harcost. És meglendítette a szent kardot. Majd a kevésbé szent, de annál jobban ismert buzogányt is. Ebből mindenki értett. Mindenki gyorsan el is surrant, hogy találjon harcos társat, még ha a bokorból is kell őket előásni. Egyesek ásót is vittek magukkal. Ők tudtak valamit.

Oszmán és népes családjának az volt a feladata, mint mindenki másnak a Szeldzsuk birodalomban: rablóhadjáratokat indítani a környező (elsősorban bizánci) országrészekbe, hogy ezzel segítség a központi államkasszát. Igaz, hogy ekkor még nem volt Mercédesz, sem más hasonló dolog, de költekezni már akkor is tudtak. Amihez viszont kellett a pénz valahonnan. Ezért egy sajátos import-export egyensúlyt állítottak fel: kiküldték a harcosokat a határon túlra, és behoztak mindent, amit csak találtak.

De aztán, minden ment is tovább az államkasszába. Oszmánnak csak a sisakok jutottak. Így nem csoda, hogy ez nem tetszett neki. E mellett ő már felvilágosult volt, hiszen fiatal korában azért ő is árult szőnyeget, így a turisták (no meg az elrabolt asszonyok) révén azért látta, hogy Európában ez másképpen megy. Némi számolgatás és gondolkozás után arra jutott, hogy legjobb lesz meghódítani a szomszéd falut.

Akkor ugyebár azt többé már nem kell megtámadni, de mégis folyamatosan ellátja majd megfelelő katonával, pénzzel no meg talán nővel is.

Miután visszatértek a harcosok, és miután elásták a szomszéd falu halottjait (még jó, hogy volt ásójuk), Oszmán és a társai látják, hogy ez így jó móka. Nem is kell most már mást tenni, mint meghódítani a következő falut. Meg az azt következőt. Aztán már jöhet is egész Anatólia, és rettegjen a világ, mert jön Oszmán a szent kardjával, meg a buzogányával!

Hmm… ez így tetszett a török vezérnek. De valami még hiányzott. Ilyen nagyszerű gondolatok után nem lehet őt csak úgy le-vezérezni. Valami jobban hangzó névre lenne szükség. Ezért felállt egy sziklára, és megkérdezte a népét: Mit szólnátok, ha ezentúl szultánnak hívnátok? – kiáltotta. Majd meglengette a buzogányt is. Csak úgy. Emlékeztetőül. A nép pedig tapsolt.

Így kezdődött egy birodalom története.

És bár azóta több, mint 700 év telt el, és 1922-ben a szultánság eltöröltetett, az Oszmán család ma is él. És valahol megvan még a buzogány is…