Sziasztok! Rumli vagyok Isztambulból! Sőt! Most nem is akármelyik részéről, hanem egyenesen (vagy kacskaringósan) a NagySzigetről, BüyükAdáról!
Véééééégre! Kiszabadultam a városból, és nyaralok egy hetet csernél Büyükadán!
István kihozott hajóval, másik 8 törökkel és 9000 arabbal meg kínaival együtt – képzeljétek olyan hangzavar volt a hajón, hogy még telefonálni sem lehetett! Meg futkározni sem, pedig le akartam vadászni egy sirályt. Vagy egy pincért. Vagy a kapitányt. De aztán meg se tudtam mozdulni, úgy körbevettek a kiránduló kispajtások. Meg az anyukák. Meg az apukák. Meg az abik és ablák. Meg úgy egyáltalán mindenki, csak kapkodtam a fejem, hogy el ne találjanak a nagy beszélgetések közepette.
Amikor leszálltunk, azonnal kaptam egy szíverősítő teát, és elindultunk a hegyre, ahol a cser lakik. Naaaaaaaaaagyon magasan van ám, és képzeljétek, ez olyan, de olyan hely, hogy nincsenek autók! Egy se! Taxi se! Nem dudálnak. Nem előznek. Van helyette más, de arról majd később mesélek.
Szóval megérkeztünk és én azonnal beleszerettem! Nem, nem a cserbe, hanem a kertbe! Mert ez egy igazi tigrises kert, ahol mindenféléket lehet csinálni! Én például legeslegelőször búsan néztem az után a hajó után, amivel elment az István. Megígérte, hogy fogunk még találkozni, de azért nem mondta biztosra, hogy hol, meg mikor, meg nem tudom, hogy Zolinak milyen tervei vannak velem, szóval, kicsit megijedtem, mikor elment én meg ott maradtam egyedül. Vagyis nem annyira egyedül, de hiányzik az Árpiiiiiiii. 🙁
Aztán, hogy kihüppögtem magam, cser megengedte, hogy egyedül fedezzem fel a kertet. Először is, képzeljétek, van a kertben egy lila fa. Nem ám olyan semleges, épphogy lila, hanem JAJDELILA!!! Azt hiszem, nagyon jól áll nekem, ezért fel is másztam rá, azon nyomban. Úgy éreztem magam, mint a divat királya! És amikor már fenn voltam a szédítő magasban, megpillantottam egy rózsabokrot. Aztaaaaaaa, igazi rózsáááááák! Gondoltam, akkor én leszek a Gül Baba, és azonnal munkához is láttam: szedtem neki rózsaszirmokat, hogy főzze be. Egy vödörrel. Hát nem tudtam egészen jól kiolvasni az érzelmeket az arcán, de azért megfőzte a rózsalekvárt. Nem tudom, hogy tehetségtelen-e, vagy tényleg így kell, de fogta a jó sok rózsaszirmomat, alágyújtott, keverte-kavarta, ráöntött egy marék cukrot, meg valami rózsavizet, kavarta még, aztán előkerült egy pöttynyi ragacsos lével, amiről azt állította, hogy rózsalekvár. Hát nem tudom, elég fura színe van!
Ültem a teraszon ez előtt a fura lekvár előtt és akkor észrevettem, hogy a lila fa mellett van egy mandarinfa is! Hop on, hop off: már ott is voltam, a legnagyobb mandarin közelében! Akartam harapni belőle egy jó nagyon, de keserű meglepetés ért! Borzalmasan, kimondhatatlanul, elképesztően, durván keserűűűűűűűűűűűűűű! Ez a mandarin még egyáltalán nem volt érett! Azért valahol olyan kiborító a vidéki élet, de nem? Ez után láttam, hogy van szőlő is, és akkor gondoltam egy perces néma csendben Zoltánra. Akkora csendben gondolkodtam, hogy a cser rám is kérdezett, hogy minden oké-e. De az volt, és már fel is huppantam a szőlőre. Elkezdtem énekelni, hogy érik a szőlő, hajlik a vessző, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ennek a csernek nem sok bora lesz itt, mert képzeljétek, azon a szőlőn egy fia szem nem sok, annyi sem volt. És ez azért van, mert a szőlőt a pincébe telepítették egyenest. Na ez ti se értitek így elsőre, ugye?
Szóval, tudnotok kell, hogy Isztambulban sok a hegy. És ezek a hegyek nem ám lankák, meg szelíd dombok, hanem függőleges-közeli alakulatok. Így biztosítják, hogy mindenkinek legyen kilátása a tengerre. Viszont egy házat nem olyan könnyű függőleges felületre építeni, ezért teraszokat alakítanak ki. Ez a ház, ahol most nyaralok, három szintes, és úgy képzeljétek el, hogy az alsó szinten elöl kert van, meg kilátás, de hátul a hátsó utcával egy szintben már a tetőtér van. Azért tűnik úgy, mintha egy gödörben lennék, amikor a szőlőn hintázom. Ez egyrészt nagyon kellemes, mert állandóan hűvös van a lakás hátsó szobáiban, másrészt meg annyit kell lépcsőzni, amiről nem is álmodtam még sose. Rémálmaimban sem. Meg is figyeltem, hogy a szigeten mindenkinek sokkal izmosabb a vádlija. Húúúhúúú! Kiizmosodom, kiszálkásodom, és minden tigrislányt meghódítok! El is meséltem csernek a terveimet, aki azt mondta, hogy ha sármőr akarok lenni, akkor kell hozzá egy kalap is, úgyhogy kaptam tőle egyet. Mert képzeljétek, et a sziget tele van kalappal meg virágkoszorúval! Papírmaséból! Vigyázat, hölgyek, a képeim lehet, hogy erős szívdobogást okoznak!
Miután sokat kirándultam a kertben, elérkezett az ideje, hogy elmenjünk úszni egyet. Mondjuk, én nem rajongok a vízért, ezt bevallom. Na jó, nézni szeretem. De csak ha nem hullámzik nagyon. Azért lementem én is a tengerpartra, mert ott jól lehet nézelődni. Láttam is nagy csodát rögtön: építenek egy új kikötőt a Turyolnak, de még nincs kész. Azért használják. És hogy honnan lehet tudni, hogy kikötő? Hát hogy a félkész épületben egy igazi tengerész árulja a jegyeket! Összetéveszthetetlen! Én is ilyen egyenruhát akarok! Ezt a kikötőépületet már a nyár elején elkezdték építeni, de aztán elfelejtették. Vagy elsüllyedt a tetődeszkákat hozó hajó. Vagy nem tudom, mi történt, de az a lényeg, hogy a tetőt egy napernyő pótolja, és semmi más nincs benne. A menetrend két rajzszöggel van ráerősítve a falára, és 10-től négyig benne ül a tengerész, minden nap. Azért az emberek megtalálják, vesznek rá jegyet és szépen utaznak vele, nem is zsúfolt, és megy Eminönübe és Kadiköybe is. De csak nappal, este már nem. Aztán mentünk tovább, és képzeljétek láttam még egy tengerészt. Csináltunk is vele egy közös fotót, mert ő nagyon különleges volt! Igazi élő tengeri csillagokat tett a vállára és úgy járkált körbe-körbe a strandon! Nagyon tetszett nekem! Aztán meg lazáztam még aznap, néztem a többi strandolót, meg én is aludtam egyet a napon.
Aztán hazamentünk, és én nagyon kimerült voltam, ezért körülnéztem, hogy nincs-e egy kis tea. És egy olyan kincsre bukkantam, hogy csak na! Családi teafőző!!!! Úgy kell használni, hogy az aljában felforralunk egy csomó vizet, a felső részbe meg tesszük teát, de jó sokat, mondjuk 2-3 púpozott evőkanállal és felöntjük vízzel, amikor az alsóban felforrt. Aztán az egész építményt visszatesszük és forraljuk még az alsó edényben a vizet vagy 15 percig. És akkor kész a mámorító, isteni, erőt adó főzet: a török tea.
Egy teáspohárba tettünk jó sokat a felső edényből, meg egy pici vizet az alsóból és élveztük a szívdobogást! Aztán gyorsan grilleztünk is egy kis csirkecombot, mert az finiiiii. Salátával. Mondjuk engem a saláta hidegen hagyott, mondtam is, hogy ezzel kár dolgozni ennyit, holnap inkább legyen dupla adag hús. Viszont azt megtanultam, hogy a grillrácsot egy félbevágott hagymával kell átdörgölni, amikor már meleg. Azt nem tudom, miért, de minden török így csinálja, úgyhogy én is. Hát ilyen volt az első napom, majd mg jelentkezem, de most már jönnek a szúnyogok, azokat nem szeretem, úgyhogy megyek aludni! Sziasztoooook!