Megjött az utánpótlás

Megjött a csomag Magyarországról. Most egy hétig buli van!

Ha külföldön él az embert, hiába veszi körbe pár tízmillió embert, valamilyen szinten mégiscsak egy sivatagi oázishoz hasonlít. Vagy még inkább egy űrállomáshoz, ahova időnként el kell küldeni az utánpótlást.

Ma már jóval könnyebb az otthontól távol tartózkodni, hiszen van internet, el lehet olvasni az otthoni híreket, meg lehet nézni a sorozatokat magyarul (bár ezt a magyar média nem támogatja, de eu mér az ő bajuk), és már majdnem lehet venni elektronikus könyveket is magyarul. Egyszóval nem hiányzik semmi (főleg ha elolvastuk a híreket).

Vagy mégis?

A régi utazók és emigránsok gyakran írtak honvágyról. De sose részletezték, mégis mi az, ami hiányzik. Talán nehéz volt rímbe faragni azt, hogy „szalonna”? Vagy nem hangzott túl előkelően?

Mielőtt valaki külföldre költözik, előtte jól nézte meg, mit is fog enni! Mert csak az kerül majd az asztalra!

Elsőre nehéz elképzelni, milyen is amikor az utcán sétálva egyszercsak beugrik az, hogy túró rudi. Majd miután sikerül elhessegetni ezt a gondolatot, pár másodperc múlva az agyalapi üzenőfalon ismét megjelenik: túró rudi. Lelkes és alapos törlőgomb nyomkodás után természetesen eltűnik. De csak néhány pillanatra. Mígnem mág a fülönkbe csiripel, hogy túró rudi, túró rudi, túró rudi! De rá kell jönnünk, hogy ezúttal már kevésbé sem hatékony a hessegetés. Pláne nem az el.

Aztán végül csak hazaérünk, és a csorgó nyálunk olyan nyomot hagy, mintha egy óriási csiga járt volna arra. Otthon pedig az első utunk mindjárt a hűtőszekrényhez vezet. Amiben persze NINCS túró rudi. Nincs és kész.

Bizony ilyenkor ér utol minket a felismerés, hogy a legközelebbi túró rudiért akár 1000 km-t is kell utazni.

Ezek után egészen biztosak lehetünk benne, hogy este túró rudiról fogunk álmodni. Meg a következő estén is. És az azt követő estén. Meg az azt követőn. No meg az elkövetkező pár hétben, hónapban.

Mindezzel a kihívással akkor is nehéz szembenézni, ha egyébként, még Magyarországon is évek óta nem mentünk a túró rudinak a közelébe sem.

Mit nekünk magyar zászló, magyar ének, magyar sorozat, ha egyszer nincs túró rudi?! Hah!

Még egy sivatagban eltévedt vándor, aki több heti víznélküli bolyongás után végre rátalál az oázisra, sem örül annyira, mint egy magyar, ha megérkezik a csomag otthonról. Bármennyire is legyen tele horpadásokkal. Ha a tetején ott virít egy csomag túró rudi, akkor már az sem baj, ha a doboz többi tartalma kirakóvá alakult át.

Ilyenkor szokás eljárni néhány néptáncot. Meg esetleg el lehet énekelni néhány régi magyar slágert, mint pl. a „úgy hiányoztál már drágám”, vagy a „mindjárt kiszívom a véredet” címűt. Attól függ, mennyire vagyunk kiéhezve.

Innentől kezdve viszont már eltérnek a szokások. Abban még mindenki egyetért, hogy az első túró rudit még illik azonnal felfalni. (bár egyes amatőrök még elbajlódnak a kicsomagolással, de az ilyeneket az ínyencek természetesen magasról lenézik). De utána már van, aki szerint még aznap mindet be kell pakolni a gyomor nevezetű tárolóhelyre. Míg mások inkább a lassú, komótos elfogyasztást tartják követendő viselkedési formának.

De bármelyik módszert is válasszuk, az biztos, hogy egy darabig még buli lesz.