Konstantinápoly ostromai – 5. rész

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bizánci Birodalom.

Mivel a kor legnagyobb ismert birodalma volt (egy akkori nézet szerint csak 1 birodalom létezhetett a világon, így amikor lett Frank Birodalom, majd Német-római Birodalom, akkor ebből elég komoly problémák léptek fel), úgy érezte, hogy a nép jóléte (nép = császár és közeli rokonai) mellett valami küldetést is végezni kellene.

Ez pedig nem más, mint a hitetlen pogányok irtása. Bárki is legyen éppen az. Mondjuk te, meg te, meg te…. neked meg hogy áll a hajad! Ez valami pogány szokás? Máglyára veled!!!!

De aztán elérkezett a nap, amikor a város falai alatt megjelentek a másik igazhívők is. Szintén azzal a céllal, hogy minél több pogányt daraboljanak minél apróbbra.

Elsőre úgy tűnt, hogy a két tábor egymásra talál, és kart-karöltve vígan és dalolva mennek együtt a Szent Földre. De aztán valahol nézeteltérés adódott. Majd elszabadult a pokolt…

Hölgyeim és Uraim! Üdv a IV. Keresztes hadjáratban, melyben a felfegyverzett turistacsoport rombadönt egy ezeréves birodalmat! (talán ezért is tilos fegyvert felvinni a repülőre)

A Keresztes háborúnak csak a marketing része volt az, hogy a Szent földet fel kell szabadítani a hitetlenek uralma alól. Persze ez jól hangzott bármely keresztény uralkodó házában, de ennyi nem lett volna elég, hogy pénzt és embert áldozzanak rá.

Szerencsére ott volt a politika, amivel mindig lehetett valahol valamit kavarni. És ott volt Bizánc is Európa végén. Aki már a hanyatlási korszakba lépett. És bár az arabok ellen ritkábban kellett harcolniuk, új ellenség jelent ment, a szeldzsuk-török. Velük pedig nehezen bírt az egykori erős birodalom. Így kelet segítséget kért nyugattól. Amit végül a nyugat meg is adott. Néha meg kihasznált, néha pedig visszaélt vele.
Itt tegyük hozzá, hogy már túlvagyunk az Egyházszakadáson. Ezért a nyugat időnként kárörvendve nézte, amint a keleti rokont a muszlinok csépelik.

E mellett pedig egy még fontosabb szempont volt. Az európai örökösödési szabályok miatt (az elsőszülött kap mindent, a többi pedig jóformán semmi) rengeteg szegény és nincstelen lovag tengődött. Velük valamit kellett csinálni. És most éppen nem volt sok háború Európában. Így jól jött, hogy elküldjék őket a Szent Földre. Bármi történik is, Európa (= nemesek, királyok, papok) csak nyernek vele.

Amikor pedig az első sikerekről megérkeztek a hírek, akkor kiderült, hogy a szerencsések igazán szerencsések. Saját földjük, váruk, akár királyságuk lehet a Mediterránon. Nem is beszélve az egzotikus nőkről, akiket feleségül lehet venni (a pápa pedig messze van, senkinek se tűnne fel, ha véletlenül 2-3-6-8 feleség lenne 1 helyett). Ez pedig igencsak vonzó lehetőség volt.

Jó, hát akinek nem sikerül, azt ezek a pokolbéli pogányok barbárok üstben megsütik és megeszik. De hát ennyi kockázat belefér.

Ezek a pokolbéli pogány barbárok olyat is tudnak, amiről Európában még nem hallottak, mint távcső, csillagászat, mechanika, matematika… híííííj… tényleg a sátán teremtményei. És még fürdenek is!!

Tehát a közembernek minden oka megvolt, hogy kardot ragadjon, és elutazzon a közel-kelet közeli végére (elejére). Csak éppen se kardja, se pénze nem volt az utazásra. Ezt legtöbbször valamelyik király, uralkodó, vagy maga a pápa finanszírozta.

Mire viszont a IV. Keresztes hadjárat idejéhez érkeztünk, addigra az európai uralkodóknak elege lett belőle. Otthon is van mit kavarni, a kelet pedig nem hozott nekik sok kézzel fogható eredményt.

Nem úgy, mint azoknak, akik a kereskedelemben voltak érdekeltek! Genova, Velence és a hasonló államok rengeteget kerestek a szállítással. Az elfoglalt területek pedig új kereskedelmi ajtókat, és termékeket nyitottak meg. Így az ő érdekül mindenképpen a harcok folytatása volt.

Ahogyan a nincstelen magányos embereknek, és lovagoknak is. Akik a hideg tél helyett jobban el tudtak képzelni egy napfényes palotát, tele nővel.

A IV. Keresztes hadjáratot a pápa hirdette meg, mint minden korábbit is. Az ő konkrét érdeke a homályba veszett. De minden esetre örült, hogy mennyi területet sikerült eddig szerezni. És persze, hogy segíthetett a keleti testvérnek (Bizánc) is. Így össze is gyűlt a sereg.

Csakhogy az európai elitnek esze ágában sem volt ezt az utazást is finanszírozni, a katonáknak pedig nem volt pénzük.

A helyzetet Velence mentette meg (itt  Enrico Dandolo dózse nevét kell kiemelni), aki vállalta, hogy elszállítja az embereket. Az eredeti terv Egyiptom lett volna, aminek elfoglalása esetén nagyon komoly csapást vihettek volna be az araboknak (gazdaság, élelem, kereskedelem). De Velence a maga céljaira akarta az ingyen kapott sereget felhasználni. A szállításért cserébe el kell vállalni egy-két feladatot. Némi várfoglalást, királylány szöktetést (jó, szakálla van, de ilyen apróságon ne akadjunk fel! Örülj, hogy patája nincsen!) krumpli pucolás, stb…)

Mindjárt itt van szemben Zára vára, mely a magyar királyé, és roppantul zavarja minden velencei szemét. Mert a könyvelőik olyan hátsókapukat is találnak, melyeket még fel sem találtak. Így jobban megy nekik a kereskedés, adóleírás. 3 láda áruból 4-et számolnak, de 2-t írnak le… Nem lehet ilyenekkel dolgozni..

És a keresztesek mennek, és elfoglalják Zára várát. Mindegy nekik, csak mehessenek már végre.

Következő államosunk Bizánc. Itt is egy apró munkát kell elvállalni. Amolyan királylány-szöktetőset. Jó, szakálla van a lánynak. Nem is lány, ez is igaz. Nem is szöktetni kell, hanem trónra ültetni. Igen, hálás lesz érte, és mindenkit bőségesen megjutalmaz. Hogy hívják?….lássukcsak… Alexiosz! És a másikat?…akit le kell szúrni?…lássukcsak… az is Alexios! Nem tehetek róla, hogy a bizánciak fantáziátlanok név ügyben… Hogy akkor hogy ismeritek meg melyik-melyik?… Azt kell ledöfni, akinek a fején a korona van! De aztán vigyázat, mert ha utána a másik a fejére a teszi a koronát, azt már NEM kell ledöfni! Még véletlenül se! Ki fog akkor megjutalmazni minket?…Haj…nem értitek…Tudjátok mit! Akinek a fején a korona van, azt tegyétek be egy dobozba, és rakjátok be egy szekrénybe. Koronástól. Így ha elrontjátok, még mindig vissza lehet őket cserélni a végén!

1203 nyár elején 200 velencei hadihajó és szállító érkezett Konstantinápoly falaihoz. A Boszporuszon még fel tudtak hajózni, de a jó stratégiai pozíció felvételéhez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy az Aranyszarv-öbölbe is be tudjanak hajózni. Itt viszont egy lánc fogadta őket. Egyik oldalon a régi Galata-torony tartotta (ma ez Földalatti Dzsámi néven, Karaköy-ben található).

Kikötött ide egy kisebb sereg. Míg egy részük a környéket járta be kebabosok után kutatva, a többiek (egy bizonyos Magjar vezetésével) a tornyot vizsgálták. A láncot sehogy sem sikerült elvágni, amikor is a vezetőjüknek támadt egy ötlete. Hipp-hopp, tett két gyors mozdulatot, és a torony eltűnt a zsebében a lánccal együtt. A többiek nem értették, hogy lehetséges ez, ahogy azt sem, hova tűnt hirtelen az órájuk. De az út végül is szabad lett. Ettől pedig mindenki megnyugodott. A mai napig nem tudjuk, mi lett a sorsa az eredeti Galata-toronynak…

Július 11-én így végül a keresztesek felálltak a megtervezett csatarendbe: a lovagok a szárazföldi falat támadták, míg a velencei hajósok a tengerit.

Közben persze ment a propaganda is.

– Hé bizánciak! Ne áldozzátok a véreteket a ti császárotok Alexiosz ellen! Ő hamis császár! Alexiosz az igazi!
– Nem is igaz! Alexiosz az igazi. A ti Alexiosz-otok csak egy bitorló! Menjetek innen a hajótokkal.
– Hülye görögök meg a hamis istenetek!
– Hülye latinok meg a hamis istenetek!
– Nesztek tüzes nyíl!
– Nesztek tüzes kátrány!
– Éljen Alexiosz!
– A mi Alexiosz-unk éljen!

A csata leginkább július 17-én durvult el. Ekkor a velenceieknek 25 tornyot sikerült elfoglalni, meg egy kisebb darabot felgyújtani a városból. A tűz végül 3 napig égett, és kb 2 km² égett le.

Még ugyan ezen a nap Alexiosz (az igazi) támadást indított a keresztények ellen, kb. 8500 emberrel. De amikor meglátták a szembenálló 7. századot (kb. 3500 ember), akkor a bátor sereg a taktikai visszavonulást választotta.

Másnap, július 18-án a keresztesek átfogó támadásra készültek. De meglepve látták, hogy Alexiosz elmenekült. A trónon pedig Alexiosz ül, fején a korona. A város kapui pedig nyitva. Kisebb kavarást okozott, hogy valaki berakta a császárt a ruhás szekrénybe. De miután tisztázták az ügyet, mindenki megnyugodott.

Ezután több napi dinóm-dánom vette kezdetét, sűrű Éljen Alexiosz! felkiáltásokkal. Nagy volt az öröm. Egészen addig, míg valaki észre nem vette, hogy az esténként fellobbanó tüzek nem öröm tüzek, hanem továbbra is tart az ostrom. Úgy látszik, nem mindenkihez jutott el a hír, hogy Alexiosz megbukott, és Alexiosz lett a császár. A nagy buzgalomban néhány tornyot le is döntöttek.

Ezért aztán Alexiosz kiállt a várfalra, és lekiáltott:

– Én vagyok Alexiosz a törvényes császár! – majd behúzta a fejét az elsurranó tüzes nyílvesszők elől – Hé! Én veletek vagyok! Én vagyok az Alexiosz! Nem látjátok a koronámat? – még néhány tüzes nyílvessző. – Nyertünk! – újabb tüzes nyílvesszőt – Mármint ti nyertetek! Vége az ostromnak! Jöhet a jutalom – nincs több tüzes nyílvessző, hangos éljenzés van.

Ez volt augusztus 1-én.

Így végül Alexiosz lett a császár, a keresztesek pedig bent voltak Konstantinápolyban. És várták a jutalmat. A császár időt kért, mondván eddig a börtönben volt, nem a kincstárban. Előbb összeszámolja, hogy áll a gazdaság. Elkérte a kulcsot, és lement oda, ahol a birodalom az aranyat tartotta. És jött a meglepetés: a kincstár üres! A híres Bizánci Birodalomnak nincs a rézpetákja se.

Alexiosz nem örült ennek. Gyorsan a sáljával rögzítette a fejét, nehogy idő előtt valaki levegye a helyéről, majd elkezdett gondolkodni. Ennyi harcost hogy fog kifizetni. Nem volt más megoldás, mint elvenni a gazdagoktól.

Csakhogy a gazdagok nem örültek ennek. Egyébként sem rajongtak Alexiosz-ért. Ők a másik Alexiosz pártján álltak. Így a legkevésbé nem rajongtak annak, hogy az új Alexiosz mindjárt a pénzüket, értékeiket akarja. Pláne úgy, hogy közben a templomokból is összeszed mindent, amit csak tud.

Mindeközben a városban a támadok és a védők együtt mulatoztak:

– Jaj testvér! Bocs, hogy rád lőttem!
– Ugyan már! Megesik az ilyen jó keresztények között is… végül is csata volt!
– Jaja… jut eszembe! Képzeld! A csata közepén felkiáltottam a falra valakinek, hogy Hülye görög, meg a hamis istened!
– Nahát! És mi volt a válasza?
– Az, hogy Hülye latin, meg a hamis istened! Ha megtalálom azt, levágom a fejét.
– Igen! Na képzeld! Én voltam az, te hülye latin! És most felnyársallak.

A városban érezhető volt a feszültség. Érezhetőek voltak a leégett kocsmák illatai is. Alexiosz pedig sehogy se tudta összeszedni a beígért jutalmat. A városiak pedig egyre elégedetlenebbek lettek. Így végül ládába rakták a császárt, és kirakták a falon túlra. Csak véletlenül leszögelték a ládát, lelakatolták, leláncolták, és még egy folyóba is belepottyantották… A sors keze kifürkészhetetlen.

A keresztesek érezve, hogy nem lesz ebből már fizetség, elszabadultak, és kegyetlen fosztogatásokba kezdtek. Aki a falon kívül maradt, azt hitte, mégse ért véget a támadás, így újra elővették a tüzes nyilakat. És még a várost is elfoglalták. Bár furcsállták, hogy a sajátjaik már odabent vannak.

A keresztesek végül mindent elvittek, ami mozdítható. És ami nem mozdítható, azt is. És soha nem látott pusztulás zajlott a városban, megsemmisítve annak szinte minden értékét. Olyan dolgok vesztek el, amelyek túlélték az évszázadokat, arabokat, bolgárokat, besenyőket, oroszokat, magyarokat és a földrengéseket, tűzvészeket.