Reggel van, és süt a nap. Mi pedig a Boszporusz parton ülünk, és reggelizünk, teázgatunk.
Legalábbis ez a terv, ha nem lesz eső vasárnap.
Mert holnap este véget ér a Ramadán (törökül: Ramazan). Holnaptól már napközben is lehet enni, inni, meg kinek mire van kedve.
Kivéve ha…!
Ugyanis a törököknél minden ünnep a családról, a rokonokról szól. Ez azt jelenti, hogy az ünnep három napjának mindegyikén a rokonokkal, barátokkal, ismerősekkel találkoznak, és ünnepelnek.
Mivel egy töröknek átlag 400 olyan rokona van, akivel kapcsolatban is van, így ez eléggé hosszú és kusza látogatások várhatóak. De hogy legyen benne valami rendszer, a törökök csináltak bele egy rendszert.
Ahol ennyi ember a másikat látogatja, ott könnyen előfordulhat, hogy A elmegy B-hez, miközben B meg éppen A-hoz szeretne elmenni. Ilyenkor ugye nincs otthon senki.
A törököknél viszont ez nem így megy. A szabály az, hogy mindenki a legidősebb rokonnál gyülekezik. Így az időseknek nem kell sokat mozogniuk, mert a fiatalok fogják őket meglátogatni. És ezen ponton fog az összes rokon is találkozni (e miatt szeretik a törökök a nagy nappaliakat).
Ilyenkor gondolhatnák arra, hogy viszont milyen rossz a háziasszonynak, mert mindenkit neki kell majd étellel, itallal ellátnia. Viszont a törököknél úgy megy, hogy a háziasszony a főnök. Az érkező ifjú (és kevésbé ifjú) nők pedig érkezés után mindjárt be lesznek terelve a konyhába. Így a vendégeket mindjárt egy kisebb hadsereg fogja kiszolgálni.
Nem mellékesen pedig egy hatalmas lehetőség, hogy kicseréljék a legfrissebb pletykákat.
Ez az alapfelállás. Csakhogy a Török Köztársaság történelme úgy alakult, hogy az 1950-es évek után nagyon sokan költöztek be a nyugati városokba. A hivatalos statisztika szerint 11 millió olyan ember él Isztambulban, akik vidékinek számítanak. Ők még csak első, második, esetleg harmadik generációs isztambuliak. Ehhez tegyük hozzá a hivatalos statisztika szerint összesen 13 millióan élnek Isztambulban. Tehát alig néhányan vannak olyanok, akik ősi isztambulinak mondhatják magukat. Nekem egyetlen ilyen ismerősöm van.
Ennek a 11 millió embernek pedig még él valamelyik nagyszülője. Valahol, valamelyik anatóliai faluban. Őt pedig illik ilyenkor meglátogatni.
Ez így egy nagyon szép tradíció, mígnem rá nem nézünk a térképre, ahol kiderül: Isztambul az ország sarkán van, és csak egyetlen egy autópálya köti össze Anatóliával. Ezen fog 11 millió ember kiutazni. Majd pedig 2-3 nap múlva vissza.
Cserébe viszont erre a néhány napra Isztambul kiürül. Nem is találunk olyan boltot, ami nyitva lenne..
Azért vidéken sem marad egyhelyben az ember. Hiszen ha már kiállta a több órás sort, és elment 500+ km-e, akkor a többi rokont is végig látogatja. Erre amúgyis van 3 napja. Ez is egy komoly kihívás, mert minden rokon török módra jó alaposan megvendégeli, megtömi a messziről jött városit. Ez az első helyen még jól is jön. A másodikon már inkább mértékletesen eszik a vendég. A negyedik helyen pedig biztosan megtelik (igazándiból már az elsőn). Innen kell továbbgurulni a következő, legalább 4 de időnként 8 helyre. És ugye nem lenne jó valakit is megsérteni, úgyhogy mindenhol kell enni!
Idővel ez a tendencia megfordul, amikor kihalnak a vidéken élő nagyszülők, és a legöregebb rokon immár Isztambulban lesz. Akkor majd a vidékiek fognak ezen az autópályán érkezni.
Bár ahogy otthon is, itt is változnak az ünnepek az új generációval. A fiatalok egyre kevésbé érzik azt, hogy a nagyon kevés szabadidejüket a rokonokkal kellene töltenie, amikor amúgy is 24 órában fen lóg mindenki a Facebookon, Twitteren (még a nagymamák is). Így egyre többen választanak valamilyen külföldi utat vagy csak keresnek valami nyugis helyet az országban.