Kipróbáltuk a Sirályt

Isztambul egyik különlegessége, hogy A pontból B pontba eljutni sosem egyszerű. Még akkor se, ha a B pont esetleg a szemközti házat jelenti.
Minden esetben át kell menni a C, D, E, K, Ly, de még a W ponton is. És ezek egyike biztosan egy szőnyegbolt lesz…

Persze azért idővel bele lehet rázódni. De még így is egy valami sosem változik: a távolság.

A távolság egy olyan kifogyhatatlan áru Isztambulban, amit kilóra osztogatnak. Kilométerre…
Soha nincs olyan, hogy közel.

Mielőtt belevágnánk a sűrűjébe és eltűnnénk a beton-dzsungelben, érdemes Isztambult egy kicsit jobban megnézni.
Fel fog tűnni (bár valószínűleg nem, de hátha mégis), hogy Isztambul közlekedése amolyan laza háló szerű. Vagy másképpen blokkos.

Ez alatt azt kell érteni, hogy a város kicsit olyan, mint a kockás füzet. A rácsok vonalai a főutak. Ezek azok, amiken valójában el lehet jutni a város egyik részéről a másikra. Míg a rácsok belül a blokkok. Itt vannak az utcák, ahol az emberek élnek, így itt vannak a házak, az irodák, meg minden olyan, amiért érdemes Isztambulba jönni. Kivéve a sarki kebab árust, mert az a főúton van.

Ezek a blokkok nagyon jók ha éppen több tíz kilométert akarunk megtenni a városban (magyarul: átugrunk a szomszédba), mert azt gyorsan lehet megtenni. Mármint gyorsabban, mintha a kis utcákon próbálnánk átvágni.
A kis utcákban egyébként úgyis annyira eltévednénk, hogy még saját magunk se találjuk meg saját magunkat…

Kivéve a péntek délutánt. Olyankor úgy beáll a forgalom, hogy már teljesen mindegy, hogy a kis utcákban bolyongva halunk éhen, vagy pedig a dugóban várakozva.

Na jó, igazándiból ezek a blokkos városfelépítés nem újdonság. A világ számos városa hasonlóan néz ki. Köztük Budapest is. De még Velence is (a kicsi is, meg a nagy is). Ebben olyan nagy kaland nincsen.

Isztambulban talán annyi, hogy minden blokk egy saját külön kis világ. Elég gyakran csak 1-1 utca a bejárat és még 1-1 a kijárat.

Ami inkább a különlegesség, hogy ezek a blokkok általában eléggé nagyok.
Persze vannak cuki kicsik is, amelyeken akár át is lehet látni. De inkább akkorák vannak, amelyekben simán el lehet rejteni egy tartály hajót is.
Akár többet is.

De ami még inkább jellemző rájuk, hogy a buszok csak nagy ritkán járnak benne. Így ha valamelyikbe be szeretnénk menni, akkor bizony gyalogolni kell. Sokszor 20 percnél is többet.

Persze 20 perc gyaloglás hozzátartozik az egészséges életmódhoz. A hóvihar pedig csak edzettebbé teszi az embert. Hát még ha az akciós 2×20 kg-os mosóport is haza kell cipelni, akkor már tényleg nem érdemes a pénzünket konditeremre költeni.

Ezek az elgondolások viszont leginkább csak sima terepen működnek. Amennyire Isztambul tele van kilométerekkel, úgy hiánycikk az egyenes felület. És nem mindegy, hogy azt a 600 m-t vízszintesen teszünk meg, vagy lépcsőn felfelé.

Igaz, annak is megvan az előnye, ha az ember naponta többször is felmászik a 2000. lépcsőfokig: Utána már nyugodtan eheti a török kebabot, nem fog elhízni. De azért valahogy mégsem a legjobb… valami…mintha hiányozna..

És ez még csak egy blokk volt. Minden sokkal izgalmasabb, ha az egyik blokkból szeretnénk átjutni a másikba!

Ezt ugye normál esetben úgy tesszük, hogy kimászunk a blokkból, és keresünk egy buszt, ami legalább a másik blokk irányába visz. Majd ott bebújunk a másik blokkba.

Ilyenkor előfordulhat, hogy a kiindulási A és a cél B pont légvonalban valójában egészen közel van. Gyalog viszont át kell vágni néhány vízmosáson.

De hát fiatalok vagyunk, erősek vagyunk, lelkesek vagyunk, és húúúúúúúúúúú azta de meredek!!! Többen nem jövök erre!

Oké… legközelebb akkor inkább kocsival megyünk

Az autós közlekedés roppant praktikus. A vezetés pedig olyan, mintha az ember felhörpintene 2 kávét. Víz nélkül, direktbe.
Járművel elég jól át lehet vágni a városon. Csak leparkolni ne kelljen!
Ian McDonald, A dervisház könyvében egy olyan jövőbeli Isztambult képzelt el, ahol az autók nem leparkolnak, hanem míg várnak a gazdájukra, a közelben köröznek. Ami elsőre elképesztően jó ötletnek tűnik.
Csakhogy egyszer kiszámoltuk, hogy Isztambulban annyi autó van, hogyha egymás mögé tennénk őket, a sor egészen Afrika déli csücskéig elérne. Ha viszont napközben ez az összes autó folyamatosan mozgásban lenne, nem biztos, hogy jó lenne. És nem is igazán környezetbarát!

Összességében az autó nem igazán praktikus, ha egyedül van az ember. Mire sikerül leparkolni, esetleg kiderül, hogy többet fog gyalogolni, mintha eleve busszal ment volna.

Oké, akkor szerezzünk egy társat! Azaz sofőrt!

Elvileg erre a célra találták ki a taxit. Nem mi idegeskedünk, hanem a sofőr. És oda visz be, ahova mi akarjuk.
Ha mégse, akkor viszont mégiscsak idegeskedünk.
Sajnos az isztambuli taxisok nagyon elkanászodtak az utóbbi időben. Bár mióta új polgármester van, elkezdett a helyzet javulni.

De egy fő probléma még mindenképpen van: kocsival menni egy viszonylag rövid távra… amelyik még jó eséllyel be is ragad a dugóba.

Tehát nincs jó megoldás arra, ha az egyik blokkból a másikba akarunk átjutni. Főleg, ha a kettő még közel is van egymáshoz.

Valami olyasmi kellene, aminél ha akarok, gyalogolok, ha akarok akkor ő visz engemet. Vagy legalábbis segítsen a gyaloglásban.

Szerencsére ma már elég sok lehetőségünk van arra, hogy a cipőnket kerékkel akarjuk összekötni. Ezek közük némelyik saját motorral is rendelkezik. Azaz akár még a hegyre is felvihet.

Sajnos a motorral rendelkező verziók általában túl nagyok, hogy akkor is velünk legyenek, amikor egyébként nem akarunk gyalogolni és pl. busszal megyünk. A nem motorosok viszont nem visznek fel a hegyre.

A lejtőn lefele (és ilyenből statisztikailag pont annyi van, mint a lejtőn felfele verzióból, bár a valóságban ez nem így tűnik) viszont egészen praktikusak.

Egészen addig, amíg tényleg nem kezd el az út lejteni. Olyan isztambulosan… Mert akkor csak a csuklósbusz állíthat meg minket.

Nem mellékesen sajnos az isztambuli utak egyáltalán nem jók. Sokszor olyan lukak vannak, amiket még a traktorok is kikerülnek. Egy ilyen kiskerekü eszközzel nem könnyű talpon maradni. És sajnos a járdák sem jobbak, amiket még gyakran valami érdekes mintájú kővel raknak ki. Vagy egyszerűen csak nincs is járda.

Úgyhogy még ez sem az igazi… De mindenképpen sokkal izgalmasabb ilyen kerekes játékszerekkel közlekedni, mint akár gyalog, akár busszal.

Pár hónapja viszont egy újdonság ütötte fel a fejét Isztambulban! A bérelhető elektromos roller! Isztambuli nevén a Sirály (Martı), amit egy lelkes török vállalkozó indított el.

Ez egy olyan szolgáltatás, ami egyre több országban jelenik meg. A sűrűn járt utcákon találomra elektromos rollerek vannak letéve. Erős lánccal azért, hogy csak úgy ne lehessen elvinni. Ha pedig valaki úgy dönt, hogy megunta a gyaloglást és inkább kerekeken menne tovább (elektromos lévén hajtani nagyon nem kell), akkor a mobilos applikációval kibéreli a rollert. Ekkor kinyílik a lakat, aztán uccu neki! Lehet száguldozni!
Aztán majd a végén fizetünk.

Roller lévén a használata azért nem túl bonyolult. És olyan nagyon egyensúlyozni sem kell vele, így akár egy közepes méretű Tescos bevásárlás után is segíthet a cipelésben (amennyiben az össztömeg nem haladja meg a 90 kg – ennyi a súlyhatár)

A mobilos program elég jó. Térképen megmutatja a legközelebbi rollert. Mint a sivatagban az oázis: már csak ennyit kell kibírni! És minden más is mobil programmal zajlik: bérlés kezdete, befejezése, fizetés, miegymás.

Sajnos viszont, mint az összes olyan török programnál, ahol valamilyen szolgáltatást veszünk igénybe, ehhez is török személyigazolvány szám szükséges (pont, mint az Istanbulkart applikációnál). Így a rollerezéshez kell keresni egy török állampolgárt, aki kölcsönadja a számát.

Összességében tehát nem tűnik nehéznek. Úgyhogy rövid gondolkodás után belevágtunk. Annál is inkább, mert Beşiktaş-ban is megjelentek a Sirály-rollerek.

Aki még sose vezetett rollert, az ne mindjárt Isztambult csúcsforgalmában kezdje. Előtte érdemes egy parkba kicsit gyakorolni, bukósisakkal, homokzsákokkal körülvéve…

Amennyiben viszont már jártasak vagyunk a rollerezésben, akkor is érdemes 1-2 dologra felkészülni.
– Az elektromos roller nehezebb, mint a hagyományos (főleg a 200 forintos műanyag alkotmány). Ez érződni is fog, ha mondjuk a hónunk alá csapva próbálunk átvergődni az úton. Vagy ha lépcsőn megyünk fel.
– De még inkább a fékezésnél kell ezzel számolnunk. A roller sokkal lassabban fog megállni. Már ha lesz egyáltalán kedve megállni.
– Már kisebb lejtőn lefele is igencsak megindul. Na, akkor próbáljunk csak meg vele megállni!
– Lejtőn felfele is érezhető a nagyobb súly. De a sima emelkedőkön (amin még biciklivel lelkesen fel lehet menni) egészen jól megy.
– Hivatalosan az ilyen elektromos kerekes dolgok sebességét a futó emberéhez állítják be. Mondván, ha valami gond van, akkor le lehessen róla ugorni. Meg – szerintük – az ember szokva van a futáshoz. Nem lesz még őrült sebesség.
Valójában a kb. 15 km/h sebességet elsőre igencsak gyorsnak érezhetjük. Főleg ha van egy kis lejtő is, akkor 2 másodperc alatt elérhetjük a végsebességet. Utána már jó… ha még a járgányon vagyunk.
Ha pedig menet közben leugrunk róla, akkor a járgány immár megkönnyebbülve nagyobb sebességgel akar majd tovább száguldani.
– Ajánlat, hogy első néhány alkalommal olyan helyen menjünk, ami viszonylag vízszintes, és kevés dolog akar elénk ugrani.

Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miként működik ez az egész egy akkora és olyan dimbes-dombos városban, mint Isztambul.

Itt azért vannak komoly távolságok. Meg komoly emelkedők is (és lejtők is). Igaz, olyan hely kevés van, ahol az ember alól még a kocsit is kilopják, viszont egy lokális bicskás nézeteltérésbe már bele lehet botlani, ha az ember nagyon keresi.

Még inkább az árra voltam kíváncsi. A buszokkal olcsón, kb. 3 líráért messzire el lehet jutni. Csak ők nem visznek házhoz. Sőt! Néha igencsak sokat kell gyalogolni (ugyebár erről szólt az a rövidke bevezetőn, amin valószínűleg mindenki elaludt).
Mindeközben a Sirály bérlése 3 líránál indul. Majd pedig percenként 0,75 lírával fokozódik. Így egy 10 perces út kicsit több, mint 10 líra lesz.

Nagyjából ez az a határ (na jó, talán még a 15 líra is belefér), ami még belefér, hogy a busszal legyen versenyben. Mert igazándiból csak vele éri meg.

A buszmegállótól a lakásig nem nagyon fogunk tudni vele menni. Leginkább azért, mert valószínűleg nem találunk majd rollert a közelben. Vagy annyit kell érte gyalogolni, hogy akkor akár haza is mehetnénk. Bár még mindig inkább egy forgalmas buszmegállóban találunk rollert, mint a házunk előtt.
Másrészt a szakértől azt mondják, hogy megette az egészet a fene, ha elektromos rollert a gyaloglás helyett használujuk. Persze a szakértők még sose próbáltak Isztambulban gyalogolni. (amúgy ezekkel a rollerekkel is alaposan le lehet izzadni)
De azért valahol mégiscsak jobb lenne a rollert a buszok és a taxik helyett használni.

Igen, a taxik helyett már jó lehet! Árban is jobb, a dugóban sem ragad bele. Ráadásul nem kell útközben senkivel sem beszélgetni!
Higgyétek el, semmi vicces nincs abban, amikor még 10 év után is végig kell menni a „jé, tudsz törökül?”-„és hol tanulsz”-„magyar vagy? akkor Puskás!”-„stb” sorozaton…
De persze a taxival elég messzire el lehet menni. Egy rollerrel azért mégsem alkalmas arra, hogy átvágjunk vele a világ egyik legnagyobb városán.

Nos. Ezek voltak a követelmények. Nem maradt más, minthogy kipróbáljuk!

Abrakadabra!, és ott van, amikor szükség van rá!
Ez majdnem megvalósult. A mobilos programon a térkép megmutatja nekünk a közli elektromos rollereket. És a töltöttségüket is. Így eldönthetjük, hogy inkább gyalogolunk tovább, vagy rollerezünk.

Ebben az a jó, hogyha a busz beragadt a dugóba, akkor csak felkapcsoljuk a Martı applikációt. És ha a közelben találunk egy rollert, akkor leszállhatunk a buszról, hogy inkább önerőből folytassuk az utunkat, kikerülve az autókat.
És ehhez még csak a megállóig sem kell elmenni. Bármelyik török sofőr bárhol kinyitja az ajtót, ha szépen megkérjük.

Viszont a mobilos program térképen azt is láthatjuk, hogy bizony nem mehetünk vele akárhová! Én Beşiktaş-ban vagyok, így csak az ő térképét látom. Kadıköy-t nem, pedig ott is vannak rollerek. De azt látom, hogy pl. a Taksim tér, İstiklâl Caddesi már tiltott terület. Oda nem lehet berollerezni. Itt már komoly emelkedők vannak (a lépcsős fotó is ott készült).

Az emelkedők és a lejtők egyértelműen az elektromos rollerek gyengéi. Már a kisebb emelkedőkön is eléggé megizzad a motor (egy jó lendület hatalmas segítség lehet). Sőt! Akár meg is állhat. De legalább lábbal be lehet segíteni. Így pedig megúszhatjuk azt a kínos jelenetet, hogy azokhoz gurulunk vissza, akiket nemrég elintegettünk.

Lefelé ugyan ez van, csak… lefelé. A féket nyomhatjuk (kettő is van!) nagy lelkesen. De a roller olyan könnyen nem fog megállni. Márpedig Isztambulban sok olyan hely van, ahol a lejtő egyszerűen lépcsőben folytatódik tovább. Ezeken a helyeken legfeljebb azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy a nagy eseményt sokan fogják látni a szociális médián.

Sokszor viszont van hely, hogy szépen kiengedjük, hagy szaladjon a roller, aztán majd csak megáll. De ezeken a helyeken meg autók szoktak lenni, haladni, szembe jönni, stb…
Jah, és az utak sem mindig rollerbarátok..

Ezek után már érthető, hogy nagyon sok kerület miért tiltott a Sirály számára. Pontosabban miért olyan kevés az a terület, ahol használható.
(Ami egyébként jelzés értékű, ha esetleg egy saját rollert szeretnénk venni)

Egyik ilyen viszont a tengerpart. Ott Karaköy-től egészen Sarıyer-ig el lehet rollerezni! Visszafele viszont sajnos nem. Valami érdekes ötlettől vezérelve Sarıyer a Beşiktaş térképhez lett rajzolva. Így Beşiktaş-ban állva a térkép azt mondja: menjünk csak nyugodtan Sarıyer-ig. Sariyer-ben viszont azt mondja, hogy régen lementünk a térképről. Kint vagyunk a vadak vidékén..
De bizonyára majd egyszer ezt is javítják.

Hát jó. Hegyen-völgyön nem lehet használni. Érthető okokból, de ettől még nem szárítja fel a könnyeinket… a lépcsők esetén továbbra is magunkra vagyunk utalva!

Ezzel együtt jónáhány pontot is átnéztünk: az utak állapota is akadályt jelent, és nagyon sok kerületbe nem jutunk be vele.

A következő az ár.
Első ránézésre a busszal nem tud versenyezni, hiszen az sokkal olcsóbb, és sokkal messzebbre visz (főleg ha nem figyelünk oda, mert akkor kivisz a világ végére). Csakhogy a hosszú bevezetőben tárgyalt blokkok között a Sirállyal sokkal jobban közlekedhetünk, mint a busszal. Az út is rövidebb lehet. Ha pedig csak több átszállással jutunk el A pontból B pontba, akkor már az elektromos roller lehet az olcsóbb.

A gyakorlat már nem teljesen ezt mutatja. Legalább 1 perc eltelik a között, míg aktiváljuk a rollert, és amikor már ténylegesen utazunk rajta. Aztán jönnek a kisutcák kis autókkal. Meg a nagy utcák a nagy autókkal. Meg vannak ám lámpák is. Meg eltévedünk. Meg nézegetjük a térképet. Meg rájövünk, hogy itt mi nem fogunk átmenni… Meg ilyenek.

Szóval 5 líra simán elmegy mindenfélére. 10 lírából azért nem fogjuk megúszni. Inkább lesz az 15 vagy akár 20 líra is!
Viszont egy 20 lírás út már kb. 20 percet jelent, amivel 4 km-e is el lehet jutni. Ez pedig egyáltalán nem rossz, ha mindezt nagyjából légvonalban, a hátsó kis utcákon tudjuk megtenni (tehát nem jön közbe sem lépcső, sem vízmosás vagy valami más).

Ekkora távon ha ügyesen csináljuk, sokszorosan megtérülhet a befektetett 20 líra. Gyorsabban, rövidebb úton érhetünk a célba (de mindenképpen szórakoztatóbban). Esetleg összeköthetjük más dugómentes közlekedéssel, mint pl. metróval vagy hajóval.

Összességében nem egy rossz ötlet. Bár elég kevés helyen lehet használni, de ha odafigyelünk, akkor segíthet a mindennapokban. Szórakozásnak sem rossz. És akkor is jól jön, ha hirtelen egy nagyobb távot kellene gyalogolni, vagy beszorultunk a dugóba.
A mindennapi közlekedést viszont már nem érdemes kiváltani vele. Arra már inkább érdemes egy saját eszközt vásárolni.

…

Még mindig nincs vége!

Van bérelhető bicikli is. Egyik nap azt is kipróbáljuk!