A Ramadán böjtnek vége. Elkezdődött a háromnapos cukor ünnep, török nevén Şeker Bayram.
Ez a három nap nagyon hasonlít a Karácsonyi három (kettő és fél) napra. Ilyenkor minden zárva van, mert mindenki ünnepel, rokonokat látogat. A gyerekeket pedig elhalmozzák ajándékokkal. Új ruha, cipő, stb… De rájuk más kaland is vár: házról házra járnak ünnepi jókívánságokkal amiért cserébe cukrot kapnak. Aztán a zsákmánnyal hazatérő gyerekek napokig csak csokit és cukrot esznek. Innen is ered az ünnep neve.
Ez az időszak nem ajánlott turistáknak, hacsak valami nagyon furcsán üres várost szeretnének látni. Minden zárva, és még a tömegközlekedés sem olyan, mint máskor. Nálunk a villamos 3 órával később indult útjára, és akkor sem sietett.
Ha mégis ebben az időszakban Isztambulba látogatunk, semmiképpen ne üljünk taxiba. Kivéve, ha kanadra vágyunk. Mivel az utak üresek, a taxi a megszokotthoz képest is érdekesen közlekedik. Mondhatnánk, hogy úgy vezetnek, mint az őrültek, csakhogy a helyi taxisok annyira nem lassúak.
Mi szeretjük a kalandot, így taxiba szálltunk. Szó szerint szálltunk is. A sofför tényleg mindent megtett, hogy az 50 perces utat negyed óra alatt lerendezze. Mindig talált gyorsabb utat. Majd még gyorsabbat, és még gyorsabbat, és még gyorsabbat. Néha (najó, nem néha, hanem állandóan) olyan helyeken jártunk, hogy a két oldasó tükör a falat érintette vagy a másik kocsit. Esetleg a szembejövőjét. Mindkét tükör a szembejövő autó mellett húzott el néhány miliméterrel.
Sofförünk a gázt három lábbal, a dudát pedig négy kézzel nyomta (és persze telefonált közben). Csak egyszer lassítottunk, mikor egy turista elöttünk döcögött 110-el. Kegyetlenül ledudáltuk az útról. Hát Ankarában nem tudják, mit jelent a 30-as tábla?
Aztán kétszer meg is álltunk. Egyszer egy kutyát engedtünk át a túloldalra. Egyeszer pedig piros volt a lámpa. Najó, többször is, de ennél megálltunk. Erre mögöttünk egy másik taxi nagyon elkezdett dudálni. Persze, ha busz megy keresztbe, az mégiscsak akadály.
Végül csak túléltük és megérkeztünk a szülőkhöz, így a rokonok és ismerősök látogatása sem maradt el. Egyik helyről mentünk a másikra. Immár mi is felfegyverkeztünk és kocsival közlekedtünk.
Meglett a nagymama is, így ott kezdtük az ünneplést, ami egyet jeletett a süti és a tea bepakolása a hasba minden korlát nélkül. 30 nap után elég fura volt nappal enni és inni. Persze meg is lett az eredménye. A szervezet nem szokott hozzá, hogy csak így dől a lé, így öntötte azt tovább. Mi meg sorba álltunk a WC-nél.
Estére meg is lett a csokimérgezés. 😀