Az első találkozásom a Fallal még a 0. napom éjszakáján történt. Az éjszaka közepén a taxis hozott be a városba. Éppen lassított, így csak 160 km/h-val mentünk. Így megmutathattam, hogy én biza készültem Isztambulból!
– Ó! Seven Tower?
– Ó! Ühüm!
– Ó! Cool!
Aztán áthúztunk alatta. Ennyi volt.
Akkor még…
A Fal, pontosabb nevén a Szárazföldi fal (még pontosabban Theodosius fala) 6 km (András pontosan megmérte: 5630 m) hosszan vágja el Isztambul óvárosát a modern résztől. Ez zárja le a félszigetet, és tényleg egy fal, ami elválasztja a történelmet a mindennapoktól.
6 km nem tűnik hosszúnak ahhoz, hogy végigmenjünk rajta. Nem úgy a 12 m-es magassága! Ez azért nagy ahhoz, hogy felmásszunk rajta.
Persze amikor építették, a cél pontosan ez is volt: ne tudjon rá holmiféle ellenség, vagy lökött turista felmászni.
Úgyhogy mindenképpen ki kellett ezt is próbálni.
Nem is olyan sokkal később, már a második napomon eljutottam a falig. Ott álltam a tövében, és felfele néztem. Hamar rájöttem, hogy ilyen szakadó esőben ez egy őrült ötlet. Pillanatok alatt tele lett a szemem vízzel. Még csak az kellett volna, hogy kacsák is elkezdjenek úszkálni rajta!
De azért muszáj volt felnézni rá, ha fel akartam mászni. Mégis! Micsoda kilátás lehet ott. Mondjuk tépett a szél is rendesen, így a micsoda kilátás valószínűleg egy micsoda ordítással is párosult volna, miközben hirtelen visszakerültem volna az utcára.
Eddigre a túrám is eléggé hosszúra sikerült, el is áztam rendesen, a falnak meg nemhogy a tetejét, de a közepét sem sem láttam az ítéletidőben. De annyi azért látszott, hogy jó csúszósnak néz ki, erőm sem volt már nagyon. Inkább kihagytam. De csak ez alkalommal!
Rá egy év múlva már felkészültebben vágtam neki a fal-felfedező utamnak. Vittem magammal tartalék élelmet és vizet is bőven. No meg az is nagy segítség volt, hogy sütött a nap. Ezért is kellett a tartalék víz. Amikor még szakadt az eső, akkor vízzel el voltam látva rendesen.
Tanulva az előzőekből, nem gyalog indultam el az óváros legtávolabbi pontjára, hanem mindjárt kibuszoztam ide. Itt egyébként nem nagyon válogattam a buszokban. Elég volt nekem az, a hogy a Fal irányába ment. Mivel a Fal teljesen lezárja a Konstantinápoly nevezetű félszigetet, valahol a busz majd csak találkozik vele. Kivéve persze, ha eltéved a beton dzsungelben, és felfalják a macskák.
Ilyenkor még mindig nem volt GPS-em, de ekkor (2006) még nem voltak annyira divatosak. Nem is beszélve, hogy mennyire pontatlanok voltak a térképek… Még évek teltek el, mire pl. a Google kijavított ilyen hibákat, hogy a Márvány-tenger ne 2 km-el északabbra legyen..
Szóval, amikor megláttam a Falat és leszálltam a buszról, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok pontosan. Valahol a Fal tövében. Na de most akkor jobbra, vagy balra?
Jobbra volt az Aranyszarv-öböl, balra pedig a Márvány-tenger. De hogy melyik milyen messze, azt nem tudtam. Csak annyit, hogyha a Fal összesen kb 6 km, akkor annál biztosan nem lehet hosszabb. Hmm.. menjünk mondjuk jobbra. Ott már egyszer jártam, most legalább megnézem úgy is, hogy nem kell folyamatosan az eső elől menekülni.
Arra számítottam, hogy sokat kell majd gyalogolni. Meg arra is, hogy nagyon sokat kell. Sőt! Még arra is, hogy nagyon-nagyon-nagyon sokat kell.
Arra viszont nem, hogy 10 perc múlva leérek az Aranyszarv-öböl partjára, és… hát vége lett az útnak. Nincs tovább elfogyott a szárazföld.. Ez így túlságosan rövid lett.
Itt és most megtehettem volna, hogy megfordulok, és akkor becsületesen végigjárom a Falat az elejétől a végéig. Úgyis arra készültem, nem pedig, hogy csak a közepétől sétálok egyet.
Már készültem is, hogy egy látványos hátra arcot csinálok (legalább az árnyékban heverő macskáknak lett volna valami érdekes esemény…főleg ha elzakkanok a művelet közben), amikor eszembe jutott, hogy egy éve a környéket nem sikerült rendesen megnéznem. És ugye ott van a bolgár templom az UFÓ-kkal.. meg az görög iskola is (aki lemaradt az eseményekről, itt olvashatja el a történetet). Tehát van ott még pótolni való.
Úgyhogy elindultam ismét az Aranyszarv-öböl mentén. Hasonlóan, mint egy éve. Leszámítva az esőt. Helyette dög meleg volt. Hogy nekem soha semmi nem jó…
Útközben rájöttem, hogy az esővel, és eső nélkül is az öböl ezen szakasza nem a legszebb látvány. Az eltelt években javult valamennyit, de még mindig nem az igazi.
Természetesen a bolgár templomba ezúttal sem sikerült bejutni. Vagy az UFÓ-k megint kimosták az agyamat. Pedig próbálkoztam ezúttal. Kiabáltam is. Még magyarul is, hátha… de nem.
No jó, akkor ez ismét felkerül a majd valamikor listára. Talán egy következő alkalommal. De ne felejtsek el vinni mindenféle detektort. Meg már a templom közelében bekapcsolok egy hangrögzítőt és elrejtem a zoknimban (persze ha az UFÓ-k olvassák a blogomat, akkor ez sem ér semmit).
Akkor lássuk a másikat, a tavalyi listáról: a görög iskola. Itt is van a feljárat mindjárt. Ó, hát ez nem is magas! Mit szenvedtem ezzel a múltkor? Biztos ki voltam fáradva.. De most duzzadok az energiától!
És tényleg! A plusz energia megtette a magáét! Ezúttal a 15. lépcsőfokig jutottam, mire összeestem a kimerültségtől. Ez 3 fokkal több, mit az előbb.
Mi lehet ezzel a lépcsővel? De tényleg? Az a lenti bolgár templom egyre gyanúsabb…
Nos, leültem. Ebben rengeteget segített a gravitáció.. Sőt! Miután letaccsantam, még nekem kellett erőlködnöm, hogy ülő helyzetbe hozzam magamat.
Na jó, ha már itt vagyunk, ülünk, akkor neki is lehet fogni az ebéd elfogyasztásához. Bár még nem volt dél, de minden jel arra utalt, hogy kell az energia. Ide pedig mindenképpen felmegyek. A múltkor nem sikerült, a Falhoz pedig ma már nem megyek vissza.
Szóval ülök itt, eszek, és nézek kifele a sikátorból. Mint az ultrakeskeny képernyőn, egy vékony résen át látom az Aranyszarv-öböl vegyes édes-sós vízét. Még mindig nincs rajta mit nézni.
Eközben megjelenik egy halom helyi gyerkőc, és vidáman ugráltak. Talán még nem láttak itt külföldit, talán túlságosan is sokat láttak már. Szerencsére jó fejek voltak, és nem raktak be egy dobozba, hogy eladjanak Dubajba.
Persze elmondták, hogy ott a görög iskola. Egy karnyújtásnyira. Egyik még meg is mutatta, hogy hopp-hopp-hopp és már ott is volt előtte. Nekem azért két hopp között le kellett ülnöm egyet pihenni.
Így utólag visszagondolva azért örülök, hogy akkoriban még nem rohangált mindenki okos telefonnal. Mert tuti, hogy azok a gyerkőcök kitettek volna a Facebookra, ahogy ott bénázok 2 lépcsőfok között.. Meg az Instagramra…meg a Twitterre.
Végére (meg a délután végére) csak feljutottam. Ott álltam a piros épület előtt. És… és hát lihegtem… Még soha volt ilyen nehéz mászásban részem. Pedig ennél nagyobb dombokra is felmentem már 20 kg-is táskákkal, Izland felföldjét is átgyalogoltam a jégvihar közepén, és Isztambul sok egyéb vízmosása is benéztem. De ez, és itt… Hát eláll az ember szava..
Nem is tudtam megszólalni a lihegéstől, így nem tudtam senkitől se megkérdezni, miként lehet bejutni. A hörgéseim pedig nem adtak elég támpontot…
Pedig integettem mellé lelkesen is, bár leginkább azért, nehogy vissza leguruljak a lépcsőn. A helyiek meg biztos azt hitték, hogy valami furcsa madár jár erre. Tekintve a gravitációs anomáliákat, nem lehet ritka jelenség. Mire megjött a hangom, addigra a tömeg eloszlott..
Na jó, szóval ide se jutottunk be.
Akkor nincs más, innen vissza gyalog a főútra. Le nem megyek még egyszer a partra. Inkább itt fent gyalogolok a dombon. Nem lehet ez olyan nagy!
A napnak is vége lett, mire kijutottam innen…
Másnap még inkább felkészültem a nagy eseményre, hogy találkozom, és fel is mászok a Nagy Falra. Onnan pedig majd jól lenézek! Akkor még nem is sejtettem, hogy mit fogok majd látni, ha olyan jól lenézek..
Ezúttal a véletlent otthon hagyjuk, és direktben támadjuk meg a Falat. Mégpedig a legismertebb helyén, ahol Fatih szultán is áttörte 1453-ban, amikor elfoglalta Isztambult. Ennek egyébként pont ma van az évfordulója! Ez a hely pedig a Topkapı. Nem a palota, hanem a másik, a kerület. Ide pedig a villamossal lehet könnyen eljutni. Innen pedig a Falra lehet könnyen feljutni.
És ez most tényleg így van!
A Fal belső oldalán, ahol is a jó fiúk szoktak lenni, ott nagyon kényelmes lépcsőn lehet az egyes tornyokba felmenni. Többségük nincs is lezárva. Már ahol persze még megvan a torony… ahol csak egy halom kő, oda azért már nem ajánlatos bemenni.
Egyébként is aki ide felmászik, az legyen fokozottan óvatos, ha nem akar sokat sikoltozni. Ugyanis korlát az nincs. Aki leesik, az hát… leesik.
Természetesen a Fal külső oldalán nincs lépcső, mert az a rosszfiúk oldala. Ők pedig nem kapnak lépcsőt, és kész…
A két oldal között más különbségek is vannak. A belső oldal (jófiúk oldal) jellemzően be van épülve. Nem mindenhol, egy hosszú szakaszon az út mellette halad. Míg kívül (rosszfiúk oldal) végig a főút mellett megy. Így kívülről jó a rálátás, nagyokat lehet fényképezni. Belül pedig egyik-másik helyen fel lehet rá mászni, míg máshol pedig megközelíthetetlen. Így a Fal mellett túrázóknak a legjobb, ha váltakozva kívül és belül mennek. Persze figyelve a térképet, hogy ne akkor legyünk belül, amikor nem lehet a Fal közelébe menni.
Mielőtt még egyáltalán nekiindulnál, érdemes elolvasni ezt az ismertetőt a Falról, keletkezéséről, felépítésérő.
Én is eljutottam a Falhoz, végre. És most a közepénél vagyok. Tudom, hogy ott vagyok. Pont azért, hogyha megint sikerülne elvétenem az irányt, akkor is egy jó nagy Fal darabot megmásszak.
Persze felmászni nem is itt sikerült mindjárt. Itt ugyanis éppen nincs járható út a belső oldalon. Ahhoz el kellett menni egészen a Silivrikapı-ig (1600 m). De itt a külső oldal sem volt rossz. Sőt! A legjobb képeket itt tudtam fotózni. Ugyanis nagyon jól látszanak az egykori bástyák. Némelyik jobb, némelyik rosszabb állapotban. Ilyen bástyából nagyon sokat láthatunk. Összesen 96 darab volt! Ehhez képest a Héttorony igencsak egy sarokba állított kis faldarab…
Egyébként ő is ennek a falrendszernek a darabja. Mégpedig ő a Nagy Kapu. De még nem tartunk ott…
A Silivrikapı-nál átbújtam a Fal alatt, és így átkerültem a jófiúk oldalra. És itt mindjárt találtam egy is jó kis lépcsőt, amin feljutottam a Fal tetejére. Ahol is mindjárt két érdekességet fedeztem fel.
Azt leszámítva, hogy korlát sehol, úgyhogy igencsak figyelni kellett. Nem beszélve arról a veszélyről, hogy nemcsak magamban pottyanok le, hanem egy jókora faldarabbal együtt zuhanok a mélybe. Ja, a magasság egyébként 12 m. A bástyák esetében 15-50 m
Innen föntről nagyon jól látszik a Fal többszörös szerkezete. És bár a vizes árok már régen eltűnt, de ami megmaradt, az jól mutatja, milyen komoly védelmi rendszer volt itt egykor.
A másik, ami innen föntről nagyon jól látszik, hogy bármennyire is romok között vagyunk, Isztambulban minden talpalatnyi föld számít. Semmi sem maradhat üresen. Itt is minden apró kis helyet beültettek répával és káposztával.
Ismerve a történelmet, hogy a nép nem változik, csak az uralkodók cserélődnek, gondolom a bizánci időkben sem lehetett ez másképpen. Esetleg szőlő is volt itt, amiből a katonák jó kis bort készítettek.
Innen mentem tovább a Héttorony felé, változatosan a jófiúk és a rosszfiúk oldalán. Érdekes volt, hogy a Fal egyes helyeken milyen jó állapotban van, majd pár száz méter után szinte semmi se maradt belőle. Ráadásul egyik helyen éppen téglát árulnak… a Fal tövében…
Végül eljutottam a Héttoronyhoz is. Ez az a szanatórium, ahova az oszmánok olyan lelkesen beutalták a magyarokat. Főleg azokat, akiknek valamilyen bajuk volt. Pl. török fóbiában szenvedtek. Egyik-másiknak a fejfájásán is segítettek egy gyors, és határozott mozdulattal.
Ma már egy emléktábla is található az itten lakó magyarokról. Köztük Bornemissza Gergelyről.
Az ő neve abból származik, hogy 7 tornya van. Ezt kitalálni mondjuk nem volt túlságosan megerőltető. És ha bemegyünk, láthatjuk is, hogy 1-2-3-4-5-6-7 tornya van. Ezen kívül (no meg a magyar emléktáblán) látszólag nem sok látnivaló van (figyelitek azért az allegóriát!)
Az oszmán időszakban tényleg nem sok szerepe volt már a Héttoronynak. Jobb ötlet híján, leginkább börtönnek használták. Távol a szultáni palotától, így könnyű megfeledkezni a bentlakókról.
Hanem viszont a bizánci időkben a város védművének legfontosabb része volt!
Ez a hely a birodalmi kapu. Más néven az Arany Kapu. Akkoriban a birodalom még nyugat fele terült el, Róma irányába. És ezen az úton lehetett Drinápolyba (ma Edirne) elmenni, és onnan tovább a Római Birodalom több tartományába. Tehát ez volt a legfontosabb bejárat.
E miatt pedig ide egy nagyon komoly védművel építettek. Amolyan ókori zsilipet. Aki ugyanis a városba szeretett volna bejutni, annak először a kinti, úgynevezett Kis Arany Kapun kellett átjutnia. Innen viszont még nemhogy a városba nem jutott be, de még a védműbe sem! Ez még csak egy 300 m-es előtér volt. Mégpedig egy olyan tér, amit 270 fokban jól beláttak az íjászok.
Ez után következett a Nagy Arany Kapu.
A bizánci időkben aki a Nagy Arany Kapun is átlépett, az már bejutott a városba. A törökök viszont meglátták ennek a védműnek a hasznosságát, és ide építettek még 3 tornyot (azóta lett az erőd Héttorony), így az itt belépőnek még egy akadállyal kellett szembe néznie. Ez pedig egy morcos-bajszos-szablyás török volt. Tőle függött, hogy az utolsó kaput, vagy a börtön ajtaját nyitja ki az utazónak.
Egy hosszú ideig még ez a kapu védte volna az immár oszmán birodalmat. De Isztambul falainál több csatára már nem került sor.
Innen már nem sok volt vissza a Falból. A Héttorony tetejéről már látszott az utolsó bástya, és a Márvány-tenger. Úgyhogy nem maradt sok dolgom, csak visszajutni a központba.
Persze közel sem volt egyszerű. Az itteni busz eléggé ritkán jár. Úgyhogy elballagtam (több kerítésen és főúton átmászva) az utolsó bástyához. Itt találtam egy buszmegállót. Meg egy buszt. És hussss, alig 40 perc múlva már Sirkeci-ben voltam.
Persze, mert nem pénteken jártam itt. Akkor 3 óra sem lett volna elég a visszajutáshoz!
Ajánlott linkek: