Törökországban az a jó (a kebab mellett), hogy minden névnek jelentése van!
Így ha ránézünk a térképre, akkor az utcanevek mesélni tudnak…
Kivéve persze az Atatürk főútat, mert abból minden kerületben van pár száz darab..
Persze azért itt is vannak olyan bevett szokások, mint pl. a nyaralóhelyeken Pitypang, Pipacs, és más mezei növényekről nevezzék el az utcákat. De azért ez is lehet beszédes. Ha pl. egy nyolcezer éves város belső kerületében találkozunk ilyen utcákkal, akkor leszűrhetjük a következtetést, hogy ott valószínűleg inkább nyaraltak az emberek, minthogy csatáztak.
De Anatóliában ez ritkán fordul elő. Sokkal gyakoribb, hogy a történelmi belvárosokban olyanokkal találkozunk, mint Ágyú utca, Kapu utca, vagy Vizesárok utca.
És ezzel már rá is tértünk a leggyakoribb elnevezésre, a Kapu-ra (kapı). Ha ilyet látunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ezen a részen valaha egy kapu volt. Mégpedig városkapu. Nemcsak amolyan nyikorgós kapu. Sőt! Nem is kapu a khmm… titkok kamrájába. Hanem az az egyik kapu volt valaha, amivel a városba be lehetett jutni (vagy ki, de ez már csak nézőpont – ostromlott/várvédő – kérdése).
És ahogy ugyebár nincsen luk zokni nélkül, ugyanúgy nincsen kapu fal nélkül sem. Vagyis valahol a közelben a városfalnak kell lennie.
A gondot sokszor a közelben tág értelmezése jelenti. Túl tág azért nem, mert a köveket senki sem szereti messzire elvinni. Így legrosszabb esetben is a fal csak a közeli házakba van beépítve.
Ha viszont szerencsénk van, akkor találunk majd egy darab falat. Még nagyobb szerencse eljövetelében meg is tudjuk majd mászni ezt a falat. Amennyiben pedig óriási szerencsénk van, akkor pedig megússzuk, hogy leesünk róla, és így ismerkedjünk meg a török egészségügyi szolgáltatással. Tényleg! Volt, aki utazott már félholdas mentőben? Na ugye!
A várakat rendszerint dombtetőkre, kisebb hegyekre építettek. Ezeken a helyeken találkozhatunk az úgynevezett Çikmaz utcákkal. Ez azt jelenti, hogy ott nem lehet felmászni az említett dombra, hegyre. Minek oka lehet az is, hogy az utca rettentő meredek. De az is, hogy ez zsákutca. Ami persze csak akkor derül ki, miután már 400-500 m másztunk a majdnem függőleges emelkedőn.
Így hacsak nincs egy tartalék tüdő a hátizsákunkban, akkor az ilyen nevű utcával ne próbálkozzunk.
Ha viszont olyan névvel találkozunk, mint pl. pazar, vagy çarşı, akkor oda érdemes bemenni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ott valaha piac volt. Ha pedig egykor ott volt, akkor most is ott van. A piacok nem szoktak csak úgy eltűnni.
Nem úgy, mint a török fürdők, más néven a hamamok. Ők néha el szoktak tűnni. Főleg, mióta a lakásokban is van hideg-meleg víz. Sok helyen már csak az utcanév emlékeztet arra, hogy ott hamam volt. De azért ha ilyen utcanevet látunk, érdemes figyelmesen körbenézni, Hátha találunk még néhány romot.
Hasonló, ma már nemlátható dolgokra emlékeztet az az utcanév, hogy dere vagy suyu. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ott valaha patak volt, vagy forrás. Abban az esetben, ha nem látunk a közelben patakot, vagy nem tocsogunk a mocsárban, akkor nos… a patak már régen eltűnt. És nem azért, mert valaki eladta az egyik turistának…
Összegezve nagyon is érdemes szótárt fogni, ha Isztambulban, vagy valamelyik török városban bemegyünk egy kicsi-nagy-közepes utcába. Mert lehet, hogy pont ennek köszönhetően találunk valami érdekeset.