Trabzon. Arról híres ez a város, hogy itt mindig esik az eső. Ha mégsem, akkor hó. De ha mégsem, a hegyekben biztosan.
Így vittünk magunkkal bakancsot. Biztos, ami biztos. Ha esetleg a kocsit ki kell majd tolni a sárból, hóból, jégből. Mert ilyen még júliusban is előfordulhat.
E helyett amikor igazán lehűlt a levegő, akkor 35 fok volt.
Nem is az a baj, hogy feleslegesen vittük a bakancsot, mert az ilyen mindig előfordulhat. Hanem, hogy a repülőn a hülye súlyhatár miatt a bakancs helyett vehettünk volna pár kg. sajtot, mogyorót, mézet, vagy valami más finomságot.
Korán keltünk. Versenybe szálltunk a nappal!
Persze ő nyert. Mert minek már hajnali 5-kor a városban csámborogni, ha úgysincs nyitva semmi.
De tudtunk, hogy ma le kell tudnunk mindent, mert csak úgy indulhatunk neki holnap a hegyeknek. Az útvonaltervezőt (Tripomatic) szerint 19 óra alatt simán le lehet tudni az egészet… Ó, meglesz ez akkor délig!
Szóval kirontottunk a hotelből, és irány jobbra. Ott az első dzsámi, mindjárt a sarkon. Előtte pedig, amolyan előjelként egy trabzoni simit árus. Kék-bordó, ahogy kell.
Gondoltam is, hogy egy ilyet ki kell próbálni, de Törökországban nem lehet éhen halni egyetlen városban sem. Majd lesz simit árus, ha szükség lesz rá!
Tehát irány a dzsámi. Mégpedig az İskenderpaşa dzsámit! Jobbra-balra mogyorót áruló boltok…
Nagy szerencsénk volt, hogy tegnap este már bemelegítésként benéztünk. Ma ugyanis zárva volt.
Nincs imaidő, ne menjen be senki. Még piszkos lesz a szőnyeg! Tegnap egész este azt porszívóztam!!
Nem is volt egyszerű fényképezni, mert valaki állandóan ott porszívózott..
Oké, azért pár fotó, most már nappal, kívülről is. Elölről, hátulról, oldalról, ahogy csak szokás a bűnügyi nyilvántartásban. Meglegyen minden. Ha esetleg később elszökne, megtaláljuk.
Így innen még nem látszik, hogy egy dombon vagyunk. Olyan szép egyenes minden. De hamarosan kiderül, amikor elindulunk lefele, a tenger felé a következő célpontunkhoz: Szent Mária katolikus templom.
Minden a törökországi templomok nagy többségénél, itt sem számítunk bejutásra. Pedig ide azért jó lett volna megnézni, mert eléggé nagy komplexum.
Viszont ami különlegesség tetté az egyébként is különleges együttestest, az a kapun lévő felírat. Itt jól látszik az, amit sokan tudnak, míg mások előszeretettel (főleg szándékosan) megfelejtkeznek, hogy az Allah szó jelentése nem más, mint Isten. Így vannak dolgok, amiken nincs értelme vitatkozni.
Oké, innen megyünk tovább… mondjuk felfele, de egy másik utcán, mint amelyiken jöttünk.
És hoppá! Mint egy elpattanó szappanbuborék, véget ért a varázslat. Egyetlen lépéssel átkerültünk a modern városba. Ez az, ami semmiben sem különbözik Isztambul, Ankara, vagy bármely más török város modern részével. Úgyhogy csak simán gyalogolunk a következő utcáig, ahol majd vissza felmászunk a hegyre.
Jobbra-balra festékes boltok. Kérdezem is Feyyazt, hogy nem akar-e egy 25 kg-s kiszerelést hazavinni. Biztos simán felengedik a repülőre kézipoggyászként…
Kár, hogy a légitársaságoknak nincs humorérzékük…
Szóval tovább. Vissza a dombtetőre. Amivel elérkezünk Trabzon fő sétáló utcájára. Innen fogunk eljutni az egyik fő attrakciónkhoz, a Trabzonsport foci bolthoz és múzeumhoz. Az esemény kiemelten izgalmas, mert Feyyaz régi szokása szerint mindezt Beşiktaş mezben szokta megtenni. És elmondása szerint eddig seholsem betonozták be valami hátsó falba, vagy épülő stadion alapzatába.
Most is bementünk minden boltba (én lemaradva, hátha mégis futás lesz belőle), és eljátszotta azt a trükköt, hogy lexikon szinten ismeri a focicsapatot. Gyakran jobban, mint az eladók. Ők pedig végül is örültek a messziről jött török foci rajongónak. Legyen az bármelyik csapatból.
A Trabzonspor múzeumnál egészen megkedveltek minket. Még segítettek is: előre telefonáltak a stadionhoz, hogy jelezzék, két elvetemült magyar fog érkezni. Nem, nem lehet őket eltéveszteni: az egyik Beşiktaş mezben van!
Egyébként a múzeum nagyon kellemes hangulatú. Annak is érdemes benéznie, aki nem foci rajongó (pl. én). A TS kék-bordó (tenger és tea) színeit használva amolyan vízalatti múzeum érzést kell. Mindezen sokat dob a pár régi amfora.
A bácsi a végén adott még nekünk 10 kg TS rajongói újságot. Betettük a táskánkba, mert úgyis csak 20 km-t akarunk gyalogolni. Lesz ebben hegymenet is, így jól jön a pluszsúly, nehogy túlszaladjunk a dombtetőn.
A sarkon azért vettünk még 6 liter vizet, a biztonság kedvéért.
Jah, és cipeltük az átkozott bakancsot is, hátha esni fog. Felhő persze sehol egy száll se. És nem elég, hogy a nap 37 fokkal süt, de mindig szemből. Nem volt egyszerű fényképezni.
Szóval tovább, tovább.
Következő pontunk egy olyan hely, amit szintén a tegnap esti pide-felderítő úton találtunk. A neve Konak Dzsámi, azaz Faház Mecset. Nincs rajta a turista térképeken, pedig az összes látnivaló közül ez volt az egyik legjobb. Nagyon jó hangulatos, otthon dzsámi. Pont ahogy a neve mutatja.
Ezután csak pár (száz) lépés volt a Trabzoni Városi Múzeum. Mert Trabzon pici város ám. Tényleg egyik helyről ki, másik helyre be.
Ez a múzeum egy olyan hely, amit muszáj mindenkinek megnéznie, akit Trabzon egy picit is érdekel. Itt ugyanis maga az épület történelmi: egy arisztokrata család háza. És a környék fontosabb leleteit (pl. Sümela Monostor) is itt megtekinthetjük.
És természetesen van Atatürk szoba is, hiszen az ország hőse itt is járt. Ezúttal viszont legalább nincsen külön kiállítási terem a zoknijairól.
Innen pedig irány a bazár. Amit Trabzonban az egyszerűség kedvéért Çarşı (bazár) kerületnek hívnak. Még a dzsáminak is az a neve, hogy Çarşı Camii.
Természetesen egy olyan város, ami főleg a kereskedelemből tartotta fenn magát az évezredek alatt, annak a bazár negyede is kiemelkedő. Mára már alig-alig maradt meg a hajdani városfal, így nem látszik, de valójában ez egykor egy teljesen külön részleg volt. Ha az ellenfél el is foglalta a palotát, a Çarşı még szabad volt.
Arról persze nincs hír, hogy külön hetekig tartó harcok lettek volna a Çarşı-ért. De valószínűleg azért, mert az itteniek egyszerűen eladták a katonákat is, meg a hadi tudósítókat is. Sokszor valószínűleg saját maguknak…
A Çarşı-ban rengeteg a látnivaló. Találomra érdemes bolyongani (akkor nem üt meg a guta, amiért eltévedtünk, hiszen direkt eltévedtünk). E mellett számos han-t is érdemes megtekinteni. Legismertebb közülük a Bedesten, ami a legnagyobb is egyúttal.
De itt is igaz az, ami Isztambul bazár részlegében is: nézzünk be minden kicsi lukba, menjünk be mindenhova, ahonnan nem zavarnak ki. Ha másképpen nem megy, mondjuk, hogy szőnyeget akarunk venni. És amíg a lenyugodott illető elmegy a portékákért, addig kereket lehet oldalni.
És ha itt jártunk, akkor mindenképpen be kell nézni a Çarşı Camii-ba is!
Az ő különlegessége, hogy Trabzon kedvenc színét, a tengerkéket használja. Ez az egyetlen kék mecset, amit ismerek (szemben mondjuk az isztambuli Kék Mecsettel, ami nem is kék)
Innen van egy kissé hosszabb (Trabzon mértékkel, mert Isztambulban az ilyen táv még bőven a sarkon kategóriába esik) üres utunk, így a bazáron keresztül megyünk. Közben veszünk ezt-azt. Mert úgyis üres a táskánk. Így találtunk rá egy furcsa modern építésű dzsámira. Ami nem szép, de legalább nem is izgalmas. Olyan kellően furcsa. Úgyhogy megnéztük őt is.
Mindeközben elérkezett az imaidő. Feyyaz gondolt egyet, hogy felveszi videóra az ezánt. Én addig körbejártam a dzsámit, remélve, nem tudom, mit reméltem.
Mégis, hátul volt pár gyanús gomba kupola. Meg egy luk, ahol be lehetett menni a romok közé. Nem volt semmi Belépni tilos és életveszélyes tábla, ami úgy felkeltené az ember érdeklődését, de azért amíg várok, körbenéztem. Nos, találtam egy hamamot, más néven török fürdőt.
Szóltam Feyyaznak is, hogy ő is nézze meg. Nem minden nap lehet belülről látni egy török fürdőt. Működő esetében pedig nem ajánlott a kamerát bevinni, mert elég hamar élethosszig tartó szabadságot vesz ki.
Így bementünk, és a kutyákat meg azon termékeit kerülgetve bejártunk egy négyszáz éves elhagyatott török fürdőt. Ez tényleg nagy élmény volt!
Oké, megyünk tovább, mégpedig a Fatih Büyük Camii-hoz. Ez, mint oly sok más trabzoni mecset, eredetileg templom volt. De nem olyan görögös stílusban épült, mint az isztambuliak, hanem hasonlóak a magyarországiakkal. Így hiába dzsámik, eléggé könnyen felfedezhetőek benne az eredeti templomi alakzatok, hajók, stb…
Ez a dzsámi Ortahisar-ban, azaz a Középső Erődben van. Ami azt jelenti, hogy két oldalt szakadék van. De olyan komoly, nem valami vacak kínai import. Ilyen hídon lehet bejutni oda:
A középső erőd (inkább vár) remek hangulatú. Egyetlen gond van csak vele, hogy sehol egy étterem. De még simit árus sem. Nagyon klassz eltévedős kisutcák vannak, de ide tartalék élelemmel kell bejönni. És még a foursqare is alig tudott olyan helyet találni, ahol enni lehet. Azt is rossz helyen mutatta.
Végül, amit találtunk, egészen jó kis hely volt. De ki gondolta volna, hogy egy csomó időt fogunk azzal elpazarolni, hogy ennivalót keressünk… Mégicsak venni kellett volna simitet még ott, a hotel előtt. A kiskocsival együtt.
Oké, immár jóllakottan, irány a fő fő dzsámi/templom, a Fatih Büyük Camii. Ehhez képest eléggé egyszerű volt. És tényleg, mint egy templom..
A következő helyszínünk meglepően modern célpont volt: egy bevásárló központ. Itt ugyanis a mélyben egy TS bolt lapult meg. Úgyhogy ide is benéztünk.
Javasoltam, hogyha már úgyis itt járunk, akkor a lenti szupermarketbe is nézzünk be, és vegyünk valami nehezet. Mondjuk egy 5 l-es mosószert. Direkt folyadékot, mert azokat úgy szeretik a légitársaságok. Sema biztosan örült volna egy Ariel-nek.
Tovább, és tovább! A Gülbahar (Rózsa-tavasz) Dzsámihoz! Róla elmondható, hogy…. hát van…
A fő érdekessége, hogy ez nem templomból lett átalakítva. Az építését pedig Szelim szultán anyja (Gülbahar Hatun) kérte. Ő volt egyben a Nagy Szulejmán nagymamája is.
Innen egy hosszú majdnem egyenes utunk vezetett az AyaSofya felé. Útközben persze Trabzon fő stadionjába (Hüseyin Avni Aker Stadyumu) is bekukkantottunk. Hiszen ott már vártak ránk.
Persze nem, de amikor látták, hogy mifélék vagyunk (mint az atomvillanás az éjszakában, úgy beleolvadtunk a környezetbe), akkor mindjárt kaptunk egy hátsó bejáratot, meg egy ígéretet, hogyha a lábunkat a fűre tesszük, akkor azt eltörik. De egyébként csináljunk, amit akarunk.
Itt még volt egy TS bolt is, ahol szintén mindenkire a frászt hoztuk a Beşiktaş mezzel.
Irány tovább az Ayasofya, mint végső célpont. Útközben még láttunk pár érdekességet.
AyaSofya (magyar nevén Hagia Szophia) minden olyan anatóliai városban található, ahol a bizánciak is komolyabban tevékenykedtek. Azaz szinte minden városban van 1-1. Ez amolyan fő templom, Nagytemplom. Általában hasonló tulajdonságokkal is rendelkeznek: bizánci építészeti stílus, sok-sok mozaik, stb… És a város legfontosabb terén van. Kivéve Trabzont, ahol az akkor ismert világ végére tették.
No de sebaj, mi elgyalogoltunk idáig, visszafele pedig dolmuş-al mentünk (mert miért is ne).
Tehát AyaSofya, a trabzoni látnivalók legfontosabbika. Kinézetben pontosan az, amire számítottunk: standard M-es méretű AyaSofya, ahogyan az legördült a futószalagról. Nincs is fele semmi gond, szuper fények, remek képek.
Az egyik (és egyetlen) oldalsó nyitott hajóban pedig a mozaikok is előkerültek.
Az AyaSofya mindig olyan hely, ahol 500 képkockánál kezdődik a fényképezés, és akkor még csak kívül vagyunk. Úgyhogy adtunk egymásnak egy kis időt, hogy ki-ki a maga vérmérséklete szerint körbefényképezze az épületet. Amikor ezzel megvoltunk, a kapunál találkoztunk.
Akkumulátorok cserélve, új kártya berakva, akkor háromra!
Egy…
Kettő….
Hááááá…..ááááááááá…. miez???
2011-ben, politikai mókából az AyaSoya-nak visszaadták a dzsámi státuszt. Azaz nem múzeum többé, hanem szent hely. És mint ilyen, belépőjegy nélkül megtekinthető (jaj de jó!). Csak éppen nem maradt semmi, amit meg lehet tekinteni:
- A padlón szőnyeg, ami lefedi a mozaikokat.
- A plafonon háló, hogy a fenti mozaikok se legyenek láthatóak
- A falak előtt függöny, így azok sem látszanak.
- Helyette van egy kb. 5 líráért kapható led-sor, ami jelzi az irányt, merre is kell imádkozni.
- Hívő pedig 0,0 db
Egyébként a függönyöket eléggé könnyen el lehet húzni, ha valaki fényképezni szeretne…
Miután így kiábrándultunk, ki is ááááztunk (olyan sikoltozósan), és mentünk tovább. Immár visszafele.
Eddigi látnivalók eléggé cérnára fűzhető útvonalon voltak (olyan cérnára tessék gondolni, amit 30 kiéhezett macska nézett bagolynak). Az utolsó látnivaló viszont kilógott ebből a hálóból. Azért is tettük visszafelé. Ez pedig a Yeni Cuma dzsámi (Új Péntek).
Ehhez kellett egy kicsit hegyet mászni, de szerencsére üres volt a táskánk (persze nem), így mint a bakkecskék (túlterhelt bakkecskék) felugráltunk a mecsethez. Valaha ő is templom volt.
Ezután irány vissza a hotelbe. De útközben most már tényleg bevásárolunk. Holnap erre nem lesz idő. Kértem is a navigációt, hogy adjon egy jó útvonalat visszafele, át a dzsumbujon. Erre elküldött melegebb éghajlatokra, mert ő csak olyan úri dolgokat tud, mint egyenesen menni. Veszekedtem vele egy darabot, majd azt tettem, ami Isztambulban is bevált már: mindig csak lefele. Az egyszerű, és abból nem lesz baj.
Így legnagyobb meglepetésünkre megtaláltuk a Szent Anna templomot, amit minden turista csak keres, de nem tudja, hol van. No, hát itt van! Az viszont nem derült ki, hogy ez most a kicsi, vagy a nagy.
Persze zárva volt, de mondták a helyiek, akik ott teáztak a kapuban, hogy a kulcsos ember itt lesz (szintén teázni) holnap 10-17 között. Az nem nekünk nem jó, de ha már beszélünk, hátha tudják, hogy ez most a kicsi, vagy a nagy?
Ebből lett egy kis nézeteltérés az asztalnál ülőknél. De végül nem kerültek elő sem a bicskák, és a teás poharak sem kezdtek repkedni. Végül mindenki ivott egy kávét, és lenyugodott.
Mi meg akkor elindultunk bevásárolni, hogy most már tényleg megöltsük a táskánkat valami hasznossal is.
Útvonal:
[iframe src=”https://www.endomondo.com/embed/workouts?w=gWXq9wSgCjc&width=380&height=600&width=500&height=600″ width=”500″ height=”600″ frameborder=”0″ scrolling=”no”]
Köszönöm! 🙂
Az írás segítségével tökéletesen át tudom élni ismét azt a remek napot!