Ott volt Ádám és Éva. Teljesen egyedül.
De este megérkezett a rokonság…
Ádám és Éve egy különleges világban élhetett. Nem voltak hangoskodó szomszédok, nem kellett behúzni a függönyt, nem kellett kikerülni az embereket az utcán, és mindig volt hely a sarki kebab árusnál.
Persze az is igaz, hogy utca se volt, kabab árus sem. De még pizzafutás vagy szappanopera se. Így azért már dög unalmas lehetett.
Szerencsére ma már nincs így. Pláne nem Törökországban! Pláne nem Isztambulban!
Konkrétan most nem jut szembe egyetlen olyan se, ahova nyugodtan le lehetne ülni, és biztosan senki nem lenne pár méteres távolságon belük.
De legalább jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül! Soha! ööööö…..
A legtöbb ide kiköltöző magyar lány ebbe nem szokott igazán belegondolni.
Az elmélet az, hogy a fiú és a lány majd szépen együtt lesznek…kettesben… majd talán idővel lesz egy harmadik is, aki aranyos, meg csendes, meg szófogadó. A valóság viszont sokkal másabb. Sokkal-sokkal.
A valóság inkább az, hogy itt Anatóliában már 10.000 éve megy egy sorozat, aminek most már mi is részesei, esetenként főszereplői leszünk. Csak éppen lemaradtunk az előző részekről, és senkinek sincs kedve elmesélni.
Azáltal, hogy beházasodunk egy török családba, mi is részesei leszünk. Ráadásul, mivel újak vagyunk és a nyelvet is alig-alig ismerjük, a hierarchiában a legalul fogunk elhelyezkedni.
A családba bekerülést szó szerint kell érteni. Mi lettünk az elveszett bárány. Bár inkább a fekete bárány, lévén, hogy más országból, más kultúrából érkeztünk. Lesz egy új apukánk, meg anyukánk. Néha nem is csak egy. Nem is beszélve a bátyusokról és nővérkékről.
Szóval mi vagyunk itt a bárány a farkascsorda közepén.
A dolog egyébként nem akkor szokott izgalmas lenni, amikor vasárnap este 8-kor beesik 200 ember, hogy egy jó kis családi estét rendezzen (és persze mindenki ott is alszik). Hanem, hogy tényleg részese leszünk az új családnak. Annak örömeivel és problémáival együtt.
Vagyis ha Ayşe néni bánatos, mert elmozdult a frizurája, akkor az egész család bánatos lesz miatt. Jó, persze a fiatalok egyesével-csoportosan bemennek együtt röhögni a kis szobába, de a végén mégiscsak bánatosak lesz mindenki. Főleg mi! hiszen majd mi fogjuk Ayşe nénit kocsival elvinni a fodrászhoz az őrült forgalom közepén és persze parkolni nem lehet sehol.
Állj be drágám oda a két macskakő közé! Ott még annyi hely van!
És persze, mivel mi vezetünk, végig kell várni, míg Ayşe néni kitombolja magát (a fiatalok eközben egyesével-csoportosan bemennek együtt röhögni a hátsó szobába). Meg azt a 3-4 órát, míg új frizurát kap. Miközben azon imádkozunk, nehogy elvigyék a rendőrök a tilosban parkoló autónkat.
Majd azon, hogy az a batár nagy kamion, ami elé parkolt, az menjen el addigra, mire mi elkészülünk. Mert ugye, mint sofőrnek, nekünk kötelességünk a kamionossal beszédbe elegyni, majd hősi halált halni.
Tehát nagyjából egy ilyenre érdemes számítani. Mindjárt bele a közepébe. Az egyébként is folyamatos örvényes élet közepébe.
De egyébként az, hogy így mindjárt a mély vízbe kerülünk, végül is jó dolog. Mert így hamar megtanulunk úszni. Vagy felfalnak a cápák…
Próbálkoztál már azzal, hogy megszámoljad TE hány rokont kaptál?
Egyszer volt egy olyan gondolatom, hogy felrajzolom az új családfát (van is erre egy internetes program, ráadásul az egyik rokonunk félig meg is rajzolta már. De ahhoz, hogy összekössem az övét az enyémmel, havi 20 dollárt, vagy hasonló összeget kellene fizetni…).
De aztán letettem róla..
Sema olvassa a blogot? 🙂
Még nem. De úgy írom, hogyha egyszer megtanul magyarul, és kedve lenne elolvasni, akkor ne támadjon rám baltával. 🙂
Egyébként az ilyen „lányos”-rokonos témáknál a forrás pont a rokonoktól érkezik. Ők mesélnek szaftos történeteket más családokról. Nálunk úgymond egészen unalmas a rokoni kapcsolat. Legtöbbször egymás babafotóit like-olgatjuk a Facebookon, és annyi.