A rózsaszín ködön túl

Ő itt Julcsa. Kezdő turista. Korábban még sosem járt Isztambulban, de máris megszerette a várost és az embereket. Most ül életében először török taxiban, és nagyon lelkes.

– Juj de izgi! Szembe megyünk a forgalommal!!

Ő pedig itt Béla. Ő sem járt még előtte Isztambulban, és ő is most ismerkedik a török taxizással. Maradjunk annyiban, hogy Julcsával ellentétben ő már nem rajong annyira a helyzetért.

– Te jó ég, hogy vezet ez!! Szembe megyünk a forgalommal!!!

Ő pedig Marcsi, aki már évek óta Isztambulban él. Ő is taxiban ül, igaz, nem először.

– Mit bénázik már ennyit! Na, adja ide a kormányt, és húzzon hátra!

Törökországgal kapcsolatban általában kétféleképpen éreznek az emberek. Vagy rettentően imádják, vagy rettentően utálják.

Az első csoportot teljesen belepi a rózsaszín köd. És igazándiból teljesen mindegy, mi történik, az csakis a lehető legjobb dolog a lehet a világon. Olyannyira jó, hogy amikor véget ér az utazás, akkor otthon minden szürke és unalmas lesz. És az illető már alig várja, hogy visszatérjen az álomvilágba.

A másik csoportot viszont valami sötét köd lep el. Velük meg bármi történhet is, az csakis valami roppant kellemetlen lehet. És az illető semmi másra nem vágyik, csakhogy véget érjen a rémálom, és hazamehessen a civilizációba.

Középút nincs. Vagyis azok mi lennénk, akik itt élünk, Törökországban. Mi, akik egyszerre imádjuk, és utáljuk. És egyre inkább úgy tűnik, hogy az itt élő törökök is hasonlóan éreznek.

Régóta ismert, hogy egy országot (vagy akár egy várost) teljen másképpen élünk meg turistaként, mint ottani lakosként. Általában az olyan ügyes-bajos dolgok, mint pl. a villanyszámla befizetése, nem tartozik bele a turista programok közé. Ezen kívül másik országba legtöbbször akkor szoktunk menni, amikor anyagilag is jól állunk*. Márpedig ha van pénzünk, akkor az emberek mindig kedvesebbek velünk.

* Úgy hírlik, hogy Svájcban a mindennapi élet jelentősen drágább, mintha elmennénk nyaralni. Így vannak olyanok, akik ha fogytán a pénzük, akkor inkább a hónap végéig átmennek egy másik országba. Mondjuk az olasz tengerpartra.

Ugyan ezt Isztambulban is el lehetne játszani.

Míg viszont ha a helyszínen vagyunk, akkor már az élet mindennapi nehézségeivel is meg kell küzdeni. És nemcsak hogy a hazamenekülés lehetősége általában nincs meg, de még olyan extrákkal is kell foglalkozni, mint pl. a tartózkodási engedély. Ez ugyebár otthon alapban megvan.

Szerencsére viszont ha a szabad akaratunkból kelünk útra, és választunk egy új országot, akkor ott van a rózsaszín köd. Ez átsegít a kezdeti nehéz időszakon.

A megfigyelők, és a tapasztalatok szerint egy kulturális hullámvölgyön halad keresztül mindenki:

1. időszak: a rózsaszín köd, amikor még minden szép és jó, és minden nap a fellegekben járunk.
   Ilyenkor még vicces, ha a minibusz útlerövidítés címszóval a lépcsőn megy le. Ilyenkor még minden nap dönert meg kebabot eszünk. Ilyenkor még izgalmas, hogy minden boltban órákat beszélgetünk a szülőföldünkről. Ilyenkor még nem törődünk az olyan dolgokkal, mint a tartózkodási engedély meghosszabbítása.
2. időszak: ez az első mélymenet. Ez az, amikor elkezdünk komolyan kapcsolatba kerülni az országgal, a benne lakókkal, a bürokráciával. Amikor rájövünk, hogy nemcsak hogy nincs kolbászból a kerítés, de az otthoniban legalább a szálka is kevesebb. Ez az, amikor az otthoni megszokott dolgok elkezdenek hiányozni, amikor a rózsaszín köd elkezd szürkülni.
   Nem igaz, hogy már megint a lépcsőn kellett lemennie a minubusznak, és mindenki egymás nyakába zuhant…már megint. Nem igaz, hogy a környéken 40 étterem van, de mindegyik csak dönert vagy kebabot árul. Eleged van abból, hogy az 5 perces kenyérvásárlás fél óráig tart, és hogy megint el kell mondani, hogy Magyarországon magyarul beszélnek és nem oroszul, és Budapest nem Washington mellett található, hanem csak 1000 km-e.
   És ilyenkor kezdünk először igazán a bürokráciával ismerkedni, ami olyan, hogy arról egy külön könyvet lehetne kiadni. Sőt! Valaki meg is írta! Csak kár, hogy naponta újra kellene ezt a könyvet írni…
3. időszak: visszatér a rózsaszín köd, de ezúttal kicsit reálisabb. Ilyenkorra már úgy-ahogy elboldogulunk a nyelvvel. Ekkora meghosszabbították a tartózkodási engedélyedet. A boltokban kinyomtatott Magyarország ismertetőt osztogatsz, hogy ne kérdezgessenek. Talán még munkád is van, talán még fizetésed is. Rájöttél, hogy a hátsó utcában másfajta étterem is van, így dönnert és kebabot csak minden második, harmadik napon eszel. Stb…
   És előjön, hogy valahol azért mégiscsak te választottad ezt az országot.
4. időszak: a beilleszkedés. A tanulmányok szerinte ez az, amikor már folyékonyan beszéljük az ország nyelvét, amikor fennakadások nélkül vesszük a bürokrácia akadályait, amikor már mi viccelünk a helyiekkel, nem pedig fordítva, nem tévedünk el az utcán (sőt, a helyiek minket kérdeznek). stb..stb.. Minden olyan, mintha itt születtünk volna. Sőt! Talán még jobb is, hiszen az otthonról hozott tudásunk is velünk van.
5. időszak: Ez itt Isztambul!
   Nem tudom, máshol hogy van, de Isztambulban a 4. időszak az, ami talán sosem jön el.
   Bármennyire is tudod a nyelvet, mindig lesz valaki, akinek nem érted, mit mond. Meg ő sem érti, te mit mondasz. És ha jobban körbenézel, kiderül, hogy a törökök sem értik, mit mond.
   És bármennyire is beszélsz törökül, az étteremben csak azért is angol nyelvű menüt kapsz. Azt is a Google bolgár-orosz fordítóprogramjával szerkesztették. Így ha nem lennének benne képek, sose találnád ki, mit lehet enni.
   A bürokrácia szabályai az elmúlt 5 percben 10 alkalommal változtak meg. És a törökök se tudják, most éppen mit is kell csinálni. De sebaj, mert aki a papírjaidat intézi, a saját szabályai szerint játszik. Meg egyébként is, siet haza, mert kezdődik a kedvenc sorozata. Úgyhogy nem baj, ha az utolsó 30 oldalt nem töltötted ki, csak írd alá, pecsét, aztán majd postázzák. Bármi is legyen az, amit ki akarnak küldeni.
   A helyiek továbbra is viccelnek velünk. Bár a mókamester kénytelen a törököknek is elmagyarázni, hogy valójában mi is volt ebben vicces.
   A keresett utcát elbontották, a busz fordítva jár, a metrót átfestették, és bár Isztambul belvárosában vagy, már a negyedik ember kérdezi meg tőled, merre van Ankara. A keresett címről pedig csak annyit tudsz, hogy 2B. Az is lehet, hogy az ázsiai oldalon van.
   Mindeközben néha-néha egy-egy villanásnyi időre úgy érzed, hogy valójában te vagy otthon, és a törökök csak beugrottak…

Ez bizony egy fontos tanulság. Míg egy másik országban elvileg (én még nem próbáltam) eljuthatunk arra az állapotra, hogy a helyi bennszülöttekkel egy kategóriába kerüljünk, ez nem igazán valósul meg Törökországban. Mindegy, hogy mennyi ideje vagyunk itt, és mennyire sikerült törökösödnünk, az sosem lesz olyan, mint amilyenek az igazi törökök.

Persze a beilleszkedés 1000 dologtól is függ. Ilyenektől mint, hogy melyik városba, és milyen munkakörbe sikerült elhelyezkedni, kik vannak a környezetünkben, stb…

De ez ugye nem rettent el minket, hiszen Isztambult éppen a nyavalyáival együtt szeretjük! 🙂