Augusztus 30 – Zafer Bayramı (Győzelem Ünnepe)

Törökországban augusztus 30-a nemzeti ünnep. A Győzelem Napja, pontosabban a Győzelem Ünnepe. Törökül Zafer Bayramı.

Ez az a nap, amikor véget ért a Török függetlenségi háború, a török ifjúság elérte a célját, megalakulhatott a Török Köztársaság.

A Wikipédián számos országot találunk, akiknél van olyan ünnep, hogy a Győzelem Napja. Magyarországon valahogy ez elmaradt. Pedig tudjuk a mohácsi vereséget (1526. augusztus 29), ünnepeljük a Szabadságharcot (március 15), ünnepeljük az októberi (saját) forradalmat (október 23). De ha megnézzük, ezek egyike sem végződött győzelemmel. Bár volt egy ünnepünk, április 4-én, de arról is kiderült azóta, hogy mégsem jó győzelem napjának.

Pedig vannak ám győzelmeink! Ott van pl. amikor Mátyás király elfoglalta Bécset (erről azért elég keveset tudunk), vagy amikor Budán sikeresen bojkottálták a kávéellátmányt, így a törökök kénytelenek voltak hazamenni, a saját kávéházaikba. Ó! De egy mégis van! Szintén a törökök ellen, a Nándorfehérvári diadal, amit déli haragszóval ünneplünk (csak semmi zászlólobogtatás!).
Azért a morálnak biztosan jót tenne pár győzelmi nap… De inkább gondoljunk arra, hogy az a sok vereség után, amit a töriórán megtanulunk, megünnepeljük azt, hogy ismét bele mertünk vágni valamibe! 🙂

No de vissza a törökökhöz!

1922. volt. Tipikus I. Világháborús helyzet: A nagyok úgy döntöttek, hogy osztozkodnak azon, akik szerintük nem nagyok. De aztán a helyszínen kiderült, hogy nem minden úgy van, mint az útikönyvekben.

Ott álltak a szövetséges katonák az Ankara (akkor még Angora) előtti kiszáradt völgyben. Sehol egy hárem tele lenge erkölcsű lányokkal, a fűszeres illatok helyett is csak egymás szagát érezték, és még vízből is, ami volt, azt a sarki bazárban árulták, jó drágán a külföldieknek. És mindenhol azok a pokolravaló cipőpucolók, akiket nem lehet lerázni, és mire az ember egyet pislant, már fizethet. Egyedül a kebab árus stimmelt.
Ezzel szemben Atatürk török csapata, a domb túloldalán vígan kávézgattak és teázgattak az újonnan megalapított parlamentben. És bár hárem ott sem volt, a hamamokban teljes gőzzel működött a masszás.

Ezért nem volt meglepő, hogy miután a véres csata török győzelemmel végződött – és nem ez volt az első – a szövetségesek kezdték úgy érezni, hogy mindez nem is annyira jó móka. Az I. Világháború 4 évig tartott. De még az után is 4 éve Anatóliában csatáznak. No és persze a szőnyegeket sem tudják már hova tenni, amit lépten-nyomon eladni nekik valaki. Így egyre inkább előtérbe került a béke.

A törökök is hajlottak volna rá, mert nekik is hiányzott már Isztambul. Akkoriban Ankara csak egy hegyek közötti kis városka volt. Persze kebab árus itt is volt, de az mégsem ugyan az, mint Isztambulban. Viszont Atatürk felhívta a figyelmet arra, hogy ez a béke még mindig csak a csonka Törökországot nyújtja, amiben pl. Isztambul egy nemzetközi övezet lesz, angol teaházakkal, angol kávéval, és – hogy még rémesebb legyen – angol vacsorával. A mondandójának nyomatékot adott a görög hadsereg, amelyik Isztambul fele vette az irányt.

A törökök látták, hogy ennek így a fele sem tréfa, folytatták inkább a háborút. Atatürknek köszönhető az, hogy Izmir ma Törökországhoz tartozik, hiszen ha nem folytatják a háborút, akkor Szmirna néven Görögország része lenne. Ezért is Izmir az Atatürkhöz leghűségesebb török város, amit leginkább az ünnepnapokon kilógatott török zászlókon láthatjuk.

Atatürk török csapatának sikerült meglepnie a görög sereget. Olyannyira, hogy a görögök fokozatosan hátrálásra kényszerültek, egészen Izimirig.

A végső csatára Dumlupınar völgyében került sor, 1922. augusztus 30-án, Izmir mellett. Ez volt a Török Függetlenségi Háború utolsó harca. És bár Izmir lángokban állt, Atatürk már gond nélkül bevonulhatott. Ez az a nap, amit a törökök Győzelem Napjaként ünnepelnek.

És hogyan élték ezt meg a helyiek? Klikk ide!