Harmadik napom Isztambulban

Hajó, vonat, müezzin, reggel 7. Gyors öltözés, reggeli, aszfalt ízű tea. 16 cukor, és teljes hiperaktivitás. Indult a harmadik nap! A múzeum nap!

Bármennyire is rém rettenetes a hotelben a szukor-tea, azt meg kell hagyni, hogy 0 másodperc alatt menetkész állapotra rugdossa az idegsejtjeimet. Sőt! Még a csipát is kimossa az ember szeméből. 3 napra előre!

Nosza, teljes a lelkesedés! Dolgozik a koffein, meg az aszfalt és persze a 16 cukor. Irány az AyaSofya, Sema már ott vár.

Szakad az eső, persze. De ma nem számít! Ismét 300 méter a nagyszerű épületig (és a nagyszerű lányig). És ma sem tévedek el! Büszke vagyok magamra. Ráadásul ezen a napon tényleg egyszer sem tévedtem el! Mármint az utcán. Ilyen az elkövetkező években ritkán fordult elő még egyszer.

Megint közös reggeli, megint büfé, megint a Sema választ. És megint egy tea. A fene belé, hogy lehet, hogy mindenhol jó teát árulnak, csak pont az én hoteleben származik a pokol bugyraiból?

Ma nagy nap van. Végre sort kerítek az AyaSofya-ra is. Sema itt dolgozik, majd együtt nézzük meg. De előtte még pár apróság: Régészeti múzeum, Topkapı Palota, meg ha már arra járunk, akkor az Aya İrini (Irene) bazilikát, azaz Szent Piroska templomát is megnéztem.

Az első apróság egy batár nagy épület. Meg még egy, és még egy. Bár ezek kisebbek. Úgy hívják, hogy Régészeti Múzeum. Egy ismerősöm csak 7 óra után szabadult belőle, akkor is azért, mert elfogyott a szendvicse.

Itt minden megtalálható! Több, mint egymillió kiállítási tárgyat láthatunk, közte Nagy Sándor szarkofágját, A Trójai faló másolatát, az legeslegelső írott emlékünket, egy darabot a Láncból stb… És sok sok jó meleg radiátort.

Amilyen idő volt odakint, 20 méterenként meg kellett szemlélnem egy modern kori fűtő alkalmasságot. Kellett nekem a kabátomat beadnom a ruhatárba!

Erről az épületről nem akarok írni. Tessék megvenni a kapuban azt a 40 kg-os könyvet. És ez még csak nem is reklám! Hanem simán jó tanács. De egyébként tényleg reklám nélkül: 2014-ben jártam ott megint, és nagyon jó az ajándékboltja.

Szóval hatalmas. Rengeteg látnivalóval. És ha nagyon átfagytunk, akkor radiátorral.

Képzeljük csak el, hogy megyünk és megyünk. És ott vannak a kövek kiállítva. Mindegyiken írás. És még több kő. Megyünk tovább, és még mindig kövek. Felmegyünk egy emeletet, és ott is kövek. Azt írja az útikönyv hogy az emberiség történelmének legrégebbi írása itt van kőbe vésve. De melyik kőbe? Egy nagy piros nyíl lehetne fölötte… Még inkább egy külön terem lent a földszinten a gyorstúristáknak, ahova összeszedik az útikönyvbeli dolgokat. Ott egy gyors fotó, 5 perc, aztán mehet mindenki tovább. Én meg legalább megtalálnám ezt a követ, amit úgy keresek…

Helyette, ki tudja hogy, belebotlottam Nagy Sándorba. Mármint a szarkofágjába.

Legalább 2 órát bolyongtam odabent, és ebből csak 20 perc volt az, amit a kijárat keresésével töltöttem. El is határoztam, hogy egyszer még visszajövök. Sátorral.

Az elmúlt 10 évben nem került még sor a fogadalom betartására. De majd egyszer, immár Árpival eljövünk, és megnézünk mindent!

Innen irány a Topkapı Palota. Útközben gondoltam, benézek az Aya İrini-be. Ez a Szent Piroska temploma. De már régóta se nem keresztény épület, iszlám mecset pedig sohasem volt. Az oszmánok raktárnak használtak. Ma pedig a különleges akusztikája miatt világraszóló koncerterem.

Gondoltam, ha már úgyis elmegyek előtte, csak benézek. Egy fényképet biztosan megér. Úgyhogy odamentem, benyitottam az ajtón, majd félreugrottam a kifelé igyekvő betonnal megpakolt talicska útjából. Szerintem jó döntés volt. Különben ma is ott lennék belapítva a márványba.

Miután elrobogott mellettem a veszély, bekukkantottam. De így, tele állvánnyal, nem volt valami látványos. Úgy készültem, az akusztikát kipróbálom. De így, hogy állványok voltak, kár lett volna huhogni. Még csak a munkásokat se ijesztettem volna meg…

Akkor innen gyerünk tovább a szultáni palotába, a Topkapı-ba.

Itt meg kell említeni, hogy a Topkapı sokat változott az elmúlt években. És nemcsak azért, mert a jegyvásárlást megkavarják minden évben, hanem egyre több rész múzeumosodik. És ha igazak a hírek, akkor további izgalmas változásokra lehet még számítani az elkövetkezőkben.

Amikor én ott jártam, akkor a következők voltak: eső, sok eső, a fegyvertár, a kincstár, és a vallási ereklyék. Ebből két helyen, és kétféle. Meg volt valami kínai vázás kiállítás is. De hát mi Törökországot nézni jöttünk..

Nosza, jegyvétel, utána irány be a palotába! Aki már volt itt, az tudja, hogy hatalmas. Aki még nem volt itt, annak mondom, hogy ez itt hatalmas. Egy birodalmi palota. Sok sok sok sok szobával, épülettel, folyosóval és a háremmel.

Az én esetemben ezt egészítette ki az eső.

Én a bal oldalon kezdtem: Hárem. Szép, meg jó. De ezt ti is tudjátok már. Egyszer majd leírom jó részletesen az Isztambul Enciklopédiába is. Az egyetlen, ami hiányoltam, hogy olyan üres volt. Csak falak, és falak. Az egész Topkapı ilyen volt. Persze a szultánék magukkal vittek mindent a Dolmabahçe -ba, itt nem maradt semmi. Azért így is üres volt. Legalább a múzeumok kicsit feldobták.

Ott volt a fegyvermúzeum. Sok sok éles és hegyes dologgal. Olyasmikkel, amiket a gyerek kezébe nem adunk. Majd pedig találtam egy miniatúrát. Sőt kettőt is! Ezen magyarok voltak! Tekintve, hogy mekkora birodalomnak a központjában vagyunk, igazán megtisztelő, hogy 2 miniatúrát is arra szántak, hogy a magyarokat megmutassák. Néha puskával a kezükben, néha kötéllel a kezükön, néha meg csak simán feldarabolva. Ráadásul összesen 4 miniatúra volt, a másik kettőn vadász jelenettel. Így igazán megható, hogy ennyire gondoltak ránk 500 évvel ezelőtt. Mégha leginkább feldarabolt állapotban is…

Ugye a média már akkor is működött: sehol egy szó, hogy volt egy másik belgrádi csata is, ahol a magyarok dobálták a törököket a Dunába.

A következő kiállítási helyen a Mekkából származó vallási ereklyék voltak: a próféta foga, és haja, és más tárgyak. Természetesen szigorú felügyelettel, hogy senki se fényképezzen. Ez az a szoba, ami a legtöbbet változott az elmúlt években. Amikor még először jártam ott, csak pár asztal volt, és üres volt az egész.

Ezután a kert következett. A hátsó kis épületek, és szobák roppant hangulatosak lehettek. Főleg, ha nem szakadt volna az eső. Hanem mondjuk egy kellemes nyári napon… Amikor nem kell egy egész kanna benzint elhasználni, hogy felfűtsük a szobát valami emberi hőmérsékletre. Szóval a szultánnak jó volt. Nekünk meg most … hát nem annyira.

És akkor még ott volt az esőfüggönyös csodás kilátás jobbra, és esőfüggönyös csodás kilátás balra. Pontosabban Európába és Ázsiába. Meg a Boszporusz, ahol alul is víz, meg felül is víz, meg úgy mindenhol…

Természetesen én is megtettem a kötelezőt: lefényképeztem Ázsiát. De feltett szándékom volt, hogy ráteszem a lábamat arra a kontinensre is. Akkor még nem is gondoltam, hogy ezt a lábat minden nap többször is leteszem majd arra a kontinensre. Pláne, hogy ezt a filmbeillő mozzanatot percenként többször is elismétlem, amikor majd reggel rohanok a hajóhoz.

Na, kigyönyörködtük magunkat, meg el is áztunk, ideje egy megint valami fedett helyre menni. Most következett a Topkapı jobb oldala. Akkoriba itt egy kincstár szerűség volt, ahol mindenféle csillogó kavicsokat állítottak ki. Ez a szultán idejében biztos menő dolog volt. De miután már több országban is láttam csillogós dolgokat kiállítva, annyira már nem tűnt menőnek. A középkorban minden magára adó uralkodónak voltak hasonló játékszerei…

Ráadásul se USB-csatlakozó, se wifi, de még Bluetooth sincs egyikben sem… áh! Értéktelen kacatok…

A következő terem viszont annál izgalmasabb volt. A felirat szerint a vallási ruhák (magyarra talán papi ruháknak lehetne fordítani) voltak kiállítva. Elegánsak, szépen vannak elkészítve, hímezve. Na igen.

Az egyiknél aztán megálltam. Olyan 15 percig csak pislogtam. Utána kimentem a teremből, és kerestem egy olyan helyen, ahol nincs biztonsági őr. Ott beállítottam a fényképezőgépet múzeumi módba. Ez azt jelenti, hogy semmi nem árulja el, hogy be van kapcsolva, vagy éppen fényképezek. Én meg csak lengetem a karomat, mint a lelkes felvonuló, és néha benyomom a gombot. Ha ügyesen csinálom, és legalább 300 képet elkattintok, akkor lesz közte olyan, ami sikerül.

Így tértem vissza a terembe, immár felkészülten. Mert ezt muszáj az otthoniaknak is látnia! Mert amit itt végeztek, azért az nem semmit. Erre a ruhára legalább a fél Koránt felhímezték. Milliméteres betűkkel! Bárki is készítette, roppantul oda kellett figyelnie.

Miután visszacsuktam az államat (mégse jó, ha telemegy esővel), mentem a következő terembe. No, az elég izgalmas volt. Itt ugyanis kínai vázák voltak kiállítva. Kínai. Itt, Törökországban. Hát ezért jöttünk Isztambulba? Persze szépek voltak, meg le a kalappal a készítők előtt. De hát akkor is… ez itt a török szultán központja.

Nem voltam egyedül ezzel a gondolattal. Látszólag senki se volt kíváncsi a kínai vázákra. Mégis, ez a terem volt a legnépszerűbb. Rengeteg töltötték itt az idejüket. Mégpedig azért, mert itt volt egyedül radiátor!

Miközben kint szakadt az eső. Meg úgy fújt a szél, amolyan orkánosan. A turisták ide menekültek be. Pontosabban a radiátorokra. Volt, aki olvasott, mások beszélgettek. De olyat is láttam, aki aludt.

Miután 20 percen én is itt melegedtem, elérkezettnek láttam az időt, hogy a mai harmadik nagy falatnak is nekilássak, az AyaSofya-nak.

Az elmúlt napokban többször is körbejártam, Semátol kaptam alaprajzot, stb… így már tényleg ideje volt, hogy belülről is megnézzem. A zuhogó eső azért most jól jött, mert csak 2 percet kellett sorban állnom. Belül pedig már találkoztam a Semával. Így együtt vágtunk neki az épületnek. Ami.

Hát… megint azt tudom írni, hogy aki látta, az tudja milyen. Aki nem, az jöjjön. és nézze meg. Ilyen nem sok van. Sőt! 700 évnek kellett eltelnie, mire legalább hasonló épült.

A hatalmas belső tér igazán magával ragadó. Főleg ilyenkor, amikor esik az eső. Az ember úgy érzi, hogy inkább pár hónapot idebent tölt, és csak akkor hagyja el az épületet ha már végre nyár van.

Itt aztán lehet bolyongani sokat. Ráadásul több magyar vonatkozást is találhatunk. Egyik a budapesti Mátyás templomból hozott gyertyatartók, a másik pedig a Szent Piroska mozaikja az emeleten. A blogot rendszeresen olvasók már tudják, hogy az AyaSofya gyakori visszatérő témánk. Nem is csoda, hiszen az épület tényleg egy csoda. És ezer szállal kötődik Isztambulhoz. Nekünk pedig személyes élményeink is vannak vele kapcsolatban.

Régészeti múzeum, Topkapı palota és AyaSofya. A három legnagyobb egy napra bezsúfolva. Már zúgott a fejem. Gondoltam, kimegyek, és kifekszem a tengerpartra. Semának még 1 óráig tart a munkaideje.

Kiléptem, és szembe találkoztam az esővel, és a szélviharral. De úgy, mintha egy egész ajtót vágtak volna hozzám. Úgyhogy behúzódtam egy védett helyre, és küldtem egy SMS-t haza.

– Sziasztok! Hogy vagytok? Kint fekszem a tengerparton, szuper idő van, és nézem a naplementét!
– Helló! Itt végig sütött a nap! Elmentünk kirándulni!

Aha, jól elvagyunk.

A továbbiakban már a szokásos esti program zajlott. Míg Sema befejezte a munkát, én sétáltam a nem mindennapi időben. Bár ahogy eddig teltek a napok, úgy tűnik, itt mindig szakad az eső. Megint beültem a kedvenc étterembe teázni egyet. Majd Semával elmentünk vacsorázni valahova, és megint elmúlt éjfél, mire visszaértem a szállásra.

Persze a liften belül nincs ajtó, így kapaszkodtam, nehogy elaludjak. Még csak az hiányzik nekem, hogy rossz emeleten essek ki..