Kitört az orosz-török háború. És ez egycsapásra mindent megváltoztatott.
A többi isztambuli magyar nagy lelkesedéssel veti bele magát a csatába. A legtöbben amint megtudták a hírt, azonnal rohantak a szultáni palotába, hogy katonai szolgálatra jelentkezzen. Ennek pedig a szultán nagyon örült. Mivel nagy szükség van tapasztalt katonára, így ezúttal eltekintettek attól, hogy fel kelljen venni az Iszlám vallást.
Persze érthető a lelkesedésük. A Szabadságharcból menekült, majd Törökországba emigrált magyarok nagyon nagy részének egyáltalán nem volt munkája, és így jövője sem. Bár a szultántól kaptak ellátmányt, de csak napról napra tengődtek. Nekik már csak azért is megéri a háború, hogy végre valamit csinálhatnak. E mellé még zsoldot is kapnak. Nem mellékesen pedig pont a Szabadságharc egyik ellenségét, az oroszokra lehet lőni. Jó, persze ők meg visszalőnek, de akkor is..
De ezen kívül van egy másik oka is a lelkesedésnek. Az oroszok azzal nyitották a háborút, hogy elfoglalták Moldáviát és a Havasalföldet. Ezzel pedig mindjárt a Habsburg Birodalom kapuja elé kerültek. Érthető okokból az osztrákok nem túl lelkesek, hogy az orosz hadsereg ott lövöldözik a határuk előtt. Még akkor se, ha néhány éve szövetségesek voltak. Éppen ezért fokozatosan katonákat küldenek Erdélybe. És a török hadsereg is oda készül a Duna partjára, elsősorban azért, hogy az oroszokat megállítsák.
Egy ilyen helyzetben egyetlen szikra is elegendő lehet, hogy az osztrákok – akik egyébként ki akarnak maradni a konfliktusból – is harcba szálljanak. Akár az oroszok, akár a törökök oldalán, a magyarok szempontjából mindegy. Bár azért jobb lenne, ha az oroszokkal lennének együtt, mert akkor egyszerre lehetne lőni mind a kettőjüket.
Nem mellékesen a törökök nincsenek egyedül. Őket segítik a franciák és az angolok. Így ha sikerülnek az osztrákokat belerántani a háborúba, akkor a magyarok mindjárt ezzel a három birodalommal a háta mögött indulhatnak meg Magyarország felszabadítására. Ez a lehetőség különös lelkesedést adott az emigrációban élő magyaroknak. Nemcsak Isztambulból és más török városból, de a világ minden pontjáról érkeztek a honvédek. Köztük Kmety György és Guyon Richárd, akik egyenesen Angliából jöttek.
Így tehát teljes mértékben meg tudod érteni az isztambuli magyarokat, amiért lelkesen rohantak katonaruhát húzni.
Ezzel szemben te az összes pénzedet befektetted, hogy egy üzletet indíts Isztambulban. És még ha nem is szárnyal, de azért halad. Mint egy kötözött pulyka, de akkor is halad. Jó, persze, tényleg jó lenne hazamenni, mert neked is már eleged van ebből az elmaradott helyből. De azért az itteni üzleted is a szívedhez nőtt. Meg ugye benne van a pénzed. A honvágyon kívül más azért nem vonz annyira, hogy hazamenj…
Ami pedig a katonaságot illeti… Pont azért választottad az isztambuli letelepedést, mert már eleged volt a katonaságból.
Végül azt veszed észre magadon, hogy két döntés között őrlődsz: hazamenni, vagy maradni. Persze előbb meg kell nyerni az új Szabadságharcot. Azt, ami még ki sem robbant. És ha az osztrákok ügyesek, akkor nem is fog rá sor kerülni. Tehát ez nemcsak annyiból áll, hogy az ember becsomagol, és elindul.
Ahogy ezek a gondolatok járnak a fejedben, továbbra is eljársz a Magyar Egyletbe. A létszám jócskán megcsappant, de azért még maradtak néhányan. Velük beszélgetve tudod meg, hogy ők is a hadszíntérre készülnek, csak nem katonaként, hanem markotányosként*.
Ez az ötlet neked is nagyon szimpatikus. Mert így ott leszel a közelben, ha esetleg mégis megindulnak az új Szabadságharc. De közben mégsem kell az üzletedet feladni. Meghagyod Musztafának, hogy vezesse tovább a pékséget, és majd levélben tartjátok a kapcsolatot. Te pedig markotányosként reménykedhetsz benne, hogy jelentős összeget tudsz keresni a csatatéren. Ez jól fog jönni az üzletnek is.
Igen, markotányosnak lenni tényleg nagyszerű ötlet! Már másnap jelentkezel is a hadseregnél erre a posztra, utána pedig elkezded a eladni való termékek begyűjtését.
Több hétig is eltart, mire minden szükségeset beszerzel. Szerencsére voltál már katona, így pontosan tudod, mi az, ami a fronton nagyon tud hiányozni. E mellett volt szerencséd a törökök gondolkodását is kicsit kiismerni, így olyan termékek árulásában is gondolkozol, amik az osztrák hadseregben elképzelhetetlen, vagy akár tilos lett volna.
És még egy gurulós kemencét is készíttetsz, hogy a katonáknak tudjál majd kiflit (magyaroknak), simitet (törököknek), és bagettet (franciáknak) sütni (az angolok meg vessenek magukra, amiért nincs nemzeti péksüteményük).
És még három segédet is magad mellé veszel. Azért hármat, mert már ismered a törökök munkamorálját. Ebből valószínűleg kettőt bele fogsz dobni a Dunába… Hmm.. Egy kis gondolkozás után inkább öt segédet viszel magaddal.
Mire mindennel elkészülsz, és megérkezel a Duna mellé, addigra ott már áll a bál. Az oroszok és a törökök túl vannak az első igazi összecsapáson, és most már a kényelmes állóháborúban álldogálnak. Egymással szemben…békésen. Csak néha-néha küldenek rohamra egy-egy kisebb csapatot.
Ez neked kapóra jön. Mert bár úgy állítottad össze a boltot, hogy követni tudd a hadsereg mozgását, azért sokkal jobb, ha egy állandó helyen telepedsz meg.
Viszont az, hogy késve érkeztél, elég nagy hátrányt jelent. Hiszen a többi markotányos kialakította az állandó vásárló körét. És már fel is mérte az igényeket.
Csakhogy! Te erre is készültél. Nem hiába vesztegetted az idődet a mozgó kemence elkészíttetésével! Már az első reggel, amint a tábort beborította a frissen sült kenyér illata, hosszú sorokban álltak a katonák a boltod előtt. Ennél jobb reklámja nincs senkinek.
Csak abban reménykedsz, hogy a szél nem viszi át kenyér aromáját a Duna túloldalára, az oroszokhoz. Mert akkor azok egész biztosan általános támadást indítanának…
Az első napod mindenképpen sikeresen indult. És a elkövetkező időszakban sincs okod panaszkodni. Bár időd sincs rá. A végén már arra kényszerülsz, hogy amikor a segédedet visszaküldöd Isztambulba anyagbeszerzésre, akkor megkéred, hogy hozzon magával még néhány embert. Meg egy nagyobb, de azért még mindig mobil pékségre is szükség lenne…
Miután megjön az erősítés, végre egy kis levegőhöz jutsz. Így van időd, hogy kicsit körbenézzél, mi is zajlik körülötted. Mármint a Dunán kívül…
Igen, itt vannak az oroszok. Ez eddig megvan. És mindenki, akit csak ismersz, és látsz, őket lövi. Ez is megvan.. És az oroszok is visszalőnek.. Ez idáig mind ok. És nocsak! De hiszen hol vagytok! Ez itt Vidin!
3 év telt el, mikor utoljára itt jártál, de a sátrad maradványai még mindig itt vannak. Ez az a hely, ahova a Szabadságharc bukása után a többi magyarral együtt menekültél. Itt kezdődött a törökországi emigrációs életed. Ahogyan sokan másoké is.
És most újra itt vagy. Ugyan azokkal a magyarokkal együtt, akikkel akkor is. Majdnem mindenki újra itt van. Hosszú utat jártatok be, de a történelem vicces kedvében van, és újra összeterelt titeket.
Ez a magyarok jó előjelnek veszik. Úgy gondolják, hogy itt kezdődött minden, és itt is fog befejeződni. Már csak annyi kell, hogy egy sereg átkel a Dunán és véletlenül az Erdélyben állomásozó osztrák sereget támadja meg az oroszok helyet („Jaj, bocsánat kapitány uram! Összekevertem őket! Annyira hasonló a nevük…”). És azzal megindulhatna az új Szabadságharc.
De az egész csapat vezetője, egy bizonyos Ömer Pasa (aki egyébként magyar, de még a Szabadságharc előtt került Törökországba, és 100%-ig hű a szultánhoz) mindent megtesz, hogy ezt elkerüljétek. Nem riad vissza semmilyen fenyítéstől. Így a magyarok egyenlőre visszafogják magukat minden kezdeményezéstől. Egyébként is itt vannak az oroszok, akiket lehet lőni. Ott mindenki mindenki levezetheti a feszültséget.
Ez utóbbi úgy tűnik, eredményes is! Mert több hónapnyi állóháború után, lassan sikerül az oroszokat visszaszorítani. Majd pedig az egyik nap fogják magukat, összepakolnak, és hazamennek. Ezzel pedig véget ért a háború ezen a fronton. Mindenki örül is neki.
Majdnem mindenki. Mert ezzel nemcsak, hogy megszűnt a feszültség levezetésének lehetősége, de a magyarok úgy érzik, hogy az esélyt is elszalasztották. Egyre többen morgolódnak, hogy most már csak azért is meg kellene támadni az osztrákokat.
Ömer Pasa végül összeszedi ezeket az embereket, és bejelenti, hogy Kelet-Törökországban még sok feladat vár. És csak az igazán eltökéltek, elszántak, és erősek tudják ezeket megcsinálni. Ugyanis Kars várát, ami tele van szabadságharcos magyarral, bekerítették az oroszok. És ha így megy tovább, fel fogják adni. Ezt pedig csak úgy lehet megakadályozni, hogy sürgősen elindul egy felszabadító csapat. Mégpedig a lehető leggyorsabban úgy, hogy közben jön a tél is.
Természetesen a magyarok nagy része mindjárt jelentkezik is a feladatra. Te nem tartasz velük, mert a mozgó pékséged nem bírná a tempót. De még utoljára ellátod őket kiflivel bőségesen. Olyan igazán törökös félholdasra sikerült mindegyik.
A hadsereg maradék tagja pedig (velük együtt te is) átkerül a Krími-félszigetre.
Itt azért már nem olyan egyszerű a dolgot. Az eladott terméket pótlása már csak hajóval megoldható, a Fekete-tenger pedig tele van az oroszokkal. Végül egy francia hajót találsz, amelyik állandóan ingázik Isztambul és a félsziget között. Ő híreket, és ellátmányt szállít. Te itt bérelsz ki egy helyet, hogy legalább a legtöbbet keresett áruk elérhetőek legyen. Jól jött az, hogy a háború elején sikeresen ment az üzleted. Különben most komoly anyagi gondokkal küzdenél.
Szevasztop (Krími-félsziget fővárosa) ostromlói nagyon örülnek neked. Főleg a franciák a bagett miatt. Míg az angolok panaszleveleket fogalmaznak a királynőjüknek, hogy az is találjon ki valamilyen nemzeti kenyérfélét.
Így itt is hamar beindul az üzleted, hiába nehézkes az utánpótlás.
De mint idővel kiderül, az oroszok még jobban küzdenek az utánpótlással. Hiába ők vannak otthon, a katonák és a városlakók folyamatosan éheznek, és egyre többen betegednek meg. Végén pont ez is okozza a vesztüket. Egy idő múlva nem bírják tovább, megadják magukat. Ezzel pedig a háború véget ér.
Te nagy lelkesen mész haza a hajóval. Igazán szép összeget sikerült összeszedned. És otthon is ott vár az üzleted.
Vagyis csak te gondolod, hogy ott áll!
Amikor végre megérkezel, akkor látod, hogy a pékséged helyén egy szálloda van. Mikor nagy nehezen megtudod, mi is történt, elmondják, hogy Musztafa már az elmeneteled utáni első héten eladott mindent, és meglépett. Egy nagyobb összeget hagyott csak a szomszédnál, hogy ő írja neked a leveleket folyamatosan, hogy az üzlet rendben megy tovább..
Nos… hát nem örülsz neki. De szerencsére a markotányosként összeszedett vagyonod bőven kárpótol. Nemcsak, hogy könnyedén tudsz új üzletet nyitni, de még egy egészen takaros házat is veszel belőle a Boszporusz partján.
* A markotányosok azok, akiket néha a hadsereg keselyűinek is szoktak nevezni. De csak azok mondják ezt, akik még sose voltak katonák. A fronton harcolok éppen a fordítottját gondolják rólad, és a hozzád hasonlókról. Roppant hálásak nektek.
Általában egy hadsereg el van látva mindennel, amire csak szüksége lehet. Amire egy katonának szüksége lehet ahhoz, hogy teljesítse a feladatát. Mint katona.
Viszont amire egy embernek szüksége van, az legtöbbször hiányzik a hadseregből. Ilyen lehet pl. egy rendes étel, kávé, fűszerek, de akár olyan apróság, mint egy fésű. Vagy a cukor, só. De lehet még a dohány is. A markotányos az, ami minden olyat megad, amit a hadsereg nem. Ráadásul, ha olyasmire lenne valakinek szüksége, ami éppen nincsen, akkor is a markotányos el tud menni a közeli városba, hogy megvegye.
Ami az egész rendszerben érdekes, hogy mindez teljesen hivatalos, sőt szabályzott! A markotányosokat éppen úgy beosztják, mint a katonákat. Pontosan meg van adva, hogy hány emberhez tartozik egy markotányos. Ahhoz pedig egy segéd. És még saját uniformisuk is. Ezzel együtt kötelesek a katonai feletteseknek engedelmeskedni.
Mindez azt is jelenti, hogy a parancsnokok beleszólhattak abba, hogy miket árulhat a markotányos. És így eltilthatott bizonyos termékeket a katonáktól, pl. alkoholt. Így az eladónak érdemes volt a parancsnokokkal jóban lenni, árengedményt adni, stb…
One Reply to “1848-as magyarok Törökországban – Szerepjáték – 6D (Vállalkozó vonal)”